Október 7-én ünnepelte nyolcvanadik születésnapját.

Olyan nagy ez az évszám, hogy addig el se tudok számolni, és hogy ezt ünnepli az ember, szinte nevetséges nekem. De tény, hogy ünnepli.

Bizonyára gondol erre, hiszen a kollégái is köszöntötték a Vígszínházban. Milyen érzés volt?

Jó volt, nagyon kedvesek voltak, az egész ünnepség szép volt. Készítettek egy kiállítást is a vígszínházi éveimről az első szerepemtől mostanáig. Minden volt: éneklés, születésnapi torta, találkozás nemcsak a társulattal, hanem a Vígszínházban dolgozókkal. Borzasztó kedves volt mindenki és nagyon jólesett, igazán meg is hatott engem.

Merthogy nagyon rövid időszaktól eltekintve tulajdonképpen csak a Vígszínházban játszott.

Egy-egy alkalommal játszottam másutt is vendégként, főiskolásként a József Attila Színházban és az egykori Madách Kamarában, ami ma már az Örkény Színház. Aztán szerepeltem a Játékszínben, később ismét a Madáchban, de végül is mindig a Vígszínházban játszottam.

Mi fogta meg a színházban, amikor először belépett?

Hatéves koromban léptem először a színházba. Nagyon megfogott, mert a háború alatt születtem és a lebombázott Budapest volt az első emlékem. Amikor először bementünk az akkor már Úttörőszínháznak nevezett – ma már Újszínházként ismert helyre –, akkor egyszerűen fantasztikus volt, hogy még a függöny is bársony, és gyönyörű csillárok vannak. Amikor elkezdődött az előadás, őrületes élmény volt, mintha bevettek volna egy kevés embert megillető szerencsébe. A pályám kezdetén a partnereim jó színészek, kedves emberek voltak. Az első filmszerepünkben, az Esős vasárnapban tulajdonképpen az osztálytársnőimmel együtt játszottuk. Tordai Teri, Polonyi Gyöngyi, Béres Ili meg én voltunk benne. Annyira tiszteltük és becsültük több kollégánkat, akiket a moziból még a színházból ismertünk, hogy ez nagy feloldást jelentett.

Első partnereim a József Attila Színházban Ráday Imre, Komlós Juci, és Bodrogi Gyula voltak. Amikor később bekerültem a Vígszínházba, fantasztikus nagy élmény volt. Ott olyan társulat volt, mint a mesében. Akkor már játszottam televízióban és filmekben, és már találkoztam nagyon sok színésszel, aki a Vígszínház társulatának tagja volt, így nem volt félelmetes a találkozás. Tudtam, hogy nemcsak nagyszerű színészek, de nagyszerű emberek is.

Voltak konfliktusok?

Sokszor butaságból kifolyólag, amiket aztán viseltem egész életembe. Sulyok Máriát például nagyon tiszteltem, kedvezni akartam neki. A főiskolások mind Macának hívták, úgy beszéltek róla, de szeretettel. Azt hittem, őt mindenki így hívja, és az egész társulat előtt Macának szólítottam. Most visszagondolva, akkor 57 éves volt, és Máriának hívta mindenki, máshogy látom. Attól kezdve ittam a levét a nagy udvariasságnak. Viszont megértettem, hogy egyrészt nagyon magányos, másrészt pedig amikor komoly szerepeket játszottunk, magán viselte az egész előadás minden nehezét. Ő figyelt arra, amire senki más rajta kívül, nagyobb fegyelmet várt el mindenkinél. Ha pofon ütött, azt igaziból tette, és amikor nem tetszett neki a frizurám vagy a sminkem, azt beleszőtte a színpadi szövegébe. Hozzátartozik mindehhez, hogy tőle tanultam a legtöbbet szakmailag és emberileg is. A szakmát úgy is meg kell tanulni, ha az ember kritikusan szemléli a másikat.

Illik elmondani, hogy abban a társulatban volt akkor Páger Antal, Bulla Elma, Ruttkai Éva, és Darvas Iván is velem egy időben szerződött a Vígszínházba. Partnerem volt Bárdi Gyurival együtt. Akkor ennél nagyobb ajándékot nem kaphattam, mint hogy Darvas a partnerem, és Várkonyi Zoltán rendezi. Nagy sikerű darab lett belőle és a szakmából mindenki megnézte.

Milyen volt pályája kezdetén színésznek lenni és milyen most?

Nagyon sokat változott a világ. Első színházi éveimben az előttünk járó generáció egész másképp viselkedett, mint mi. Ők is másfajta színházi stílust, modort képviseltek, talán más játékot is, ami művészileg mindig pozitív élményt keltett bennünk, de múlóban volt. Amikor mi bekerültünk, nagyon jól érezzük magunkat, mert úgy gondoltuk, hogy fontosak vagyunk. Azért dolgoztunk, játszottunk, tanultunk, néztünk filmeket és színházat, hallgattunk zenét, hogy hatással legyünk azokra, akik bejönnek a színházba. Ha sikerült egy jó előadást összehozni, az máig tartó élmény, mert a közönség rajtunk keresztül adott értelmet. Rengeteg levelet, üzenetet kaptunk, és sokan fejezték ki a szeretetüket.

Nem is tudom, hányszor szerepeltünk televízióban, tévéjátékban, sokra már nem is emlékszem. Volt néhány emlékezetes közöttük: Csehov, Szép Ernő, Örkény, tehát nem akármit csináltunk a televízióban sem. Ezek átalakultak: most már inkább a politikusok és sztárok vannak a tévében, vagy leginkább külföldi, néha magyar sorozatok.

Jó lehetőség lehet egy fiatal színésznek napi sorozatban játszani?

Ebben egyáltalán nem vagyok biztos. Két dolog miatt lehet jó: egyrészt megismerik – mert ha csak a színházban játszik, akkor nagyon kevés ismertségre tesz szert –, és ha szerencséje van, akkor még talán a szerepe és a sorozat is jó. Viszont ha belekerül egy jó produkcióba, akkor rajta marad sok jellemzője a szerepnek. Azonban a színházi fizetések nem lettek jobbak, mint valaha is voltak, és valamiből élni is kell. Művészileg egyáltalán nem biztos, hogy jót tesz, de ebben még igazán jó tanácsot sem lehet adni. A szerencse és az ismeretség sokat számít.

Ön kiktől kapott jó tanácsokat? Van olyan, amit megfogadott, és ezáltal jutott lehetőségekhez?

Két mesterem volt: Pártos Géza volt a főiskolai tanárom, a színpadi gyakorlati mesterem pedig Várkonyi Zoltán. Pártos mindig azt mondta, "a siker az nem mérce, gyerekek", és mindig a kályhától kell elindulni. Nem lehet egy másik sikere építkezve elindulni egy új szerepen, mindig végig kell gondolni az újat, és nem szabad tovább vinni azokat a sikereket, amik már elmúltak. Ha ugyanolyan vagyok, mint az előzőben, akkor lehet, hogy még jön egy vagy kettő lehetőség, de aztán ez valahogy leáll. Igaza volt abban, hogy "ez egy hosszú meccs" – mondta ő, mert a húszévesnek ugyanúgy karban kell tartania az agyát, a szellemét és a fizikumát, mint a hetvenévesnek.

Nagyon sokaknak ismerős lehet ön mint énekesnő, gyermekdalok tolmácsolója. Nagyon sok koncertet adott már. Érezte is, hogy sztárként kezelik Magyarországon?

Nem szeretem azt a viselkedést, ami azt jelzi, hogy valaki úgy gondolja magáról, hogy sztár. Én az emberi kapcsolatokat szerettem. Valakivel nagyon jól elvagyok a szakmán kívül, valakivel a szakmán belül is. Az életet a színészi létet nem határozza meg, hogy valakinek milyen sikere és milyen díja van, mennyire ismert és mennyire szereti a közönség. Természetesen akinek sikerül elérni a közönség szeretetét – ami óriási nagy dolog –, annak ez boldogság és öröm. Amikor elkezdtem énekelni és mentem az utcán, egy hároméves felnyújtotta a kezét és puszit akart adni, akkor majdnem sírva fakadtam.

Másfajta visszajelzést, szeretetet kap a gyermekektől mint a felnőttektől?

Egészen mást. Az autogramosztáskor mindig akadt egy-két gyerek, aki szerette volna elmondani a gondjait, amit senkivel nem tudott megbeszélni. Tudta, hogy én sem fogom megoldani a problémáját, de fontos volt elmondania valakinek, akiben megbízik. A gyerekeknek a szeretet, a bizalom, és az abban való hit, hogy figyelnek rá, a biztonságérzet nagyon fontos. Ők olyankor úgy érzik, valakivel kapcsolatot teremtettek, és barátok lettek. Aztán még néha kapok tőlük levelet, és aztán lassan elmúlik. De jó.

Ha van egy dal, amiről mindenkinek eszébe jut, tudjuk, hogy a születésnapokkor aktuális. Annyiszor kellett énekelnie, előadnia, hogy kicsit talán ráunhat. Tudja még hallgatni?

Nem tudom, mennyire unok rá, a Micimackó a Boldog születésnapot-nál előbb született, azt többször énekelhettem. Ha választanék, mit szeretnek legjobban énekelni, akkor az A dal ugyanaz marad című zene. Azokhoz a gyerekekhez szólok rajta, akik már felnőttek, akiknek gyerekeik vannak, és akik régen ott ültek gyerekként az én koncertemen. A fiam akkortájt volt egy vagy két éves, amikor megjelent az első lemezem. Ő is azóta felnőtt, és már unokáim vannak. Tehát emiatt talán ez az egyik legkedvesebb dalom.