2017 januárjában az Oregoni Egyetem amerikaifutball-csapata új erőnléti programot vezetett be. A Portlandből származó Doug Brenner, a Jesuit High School legendás elsős kezdője, a Ducks támadófalának oszlopa épp pszichológia szakos hallgatóként próbálta összeegyeztetni tanulmányait a sporttal. Az új edzésmódszer azonban hirtelen, kontrollálatlanul emelte meg a terhelést. Magas ismétlésszám, brutális intenzitás, kevés pihenő. A következmény? Rabdomiolízis, azaz az izomsejtek tömeges szétesése. Ha ez magában nem lenne elég ijesztő, akkor tegyük hozzá, hogy a folyamat melléktermékei az érintett veséjét is megtámadják. Több játékos, köztük Brenner is kórházba került. Hosszú távú egészségkárosodás, per, majd egyezség következett. A történet tanulsága egyszerű, mégis életbevágó; ha egy szervezetet túl gyorsan túl nagy terhelésnek vetünk alá, abból baj lesz. Aki túl korán akar erősnek látszani, gyakran gyengébben kerül ki a próbából.

Most képzeljünk el egy másik edzőtermet. Csak itt futballisták helyett valuták dolgoznak. Ott fekszik a brit font a fekvenyomó padon, mellette az olasz líra liheg a futószalagon, kicsit arrébb pedig az argentin peso próbálja tartani a tempót az amerikai dollárral. Mindhárman ugyanabba a hibába estek. Túl sokat akartak és túl gyorsan. Azt hitték, hogy a puszta elszántság majd pótolja a felkészületlenséget.

A britek 1990-ben a német márkához kötötték a fontot, méghozzá egy kifejezetten magasan meghatározott árfolyamon. Az üzenet kristálytiszta volt, fegyelmezettség, stabilitás, egy kontinenshez tartozás. Csakhogy a háttérben a német újraegyesítés utáni magas kamatok és a brit gazdaság alacsonyabb versenyképessége olyan feszültséget keltett, mintha Doug Brenner fekvenyomó rúdjára hirtelen még két tucat tárcsát raktak volna. Az angol font 1992. szeptember 16-án, a hírhedt Fekete Szerdán került kórházba. A valuta elhasalt, a piacok diadalt ültek, a kormány pedig levonta a fájdalmas következtetést, hogy rugalmasabb rendszerre kell váltaniuk.

A líra sem járt jobban. A font fenti történetével egyidőben az olaszok úgy próbálták meg erősen tartani a fizetőeszközük árfolyamát, hogy közben a bérköltségek az egekbe szálltak, a termelékenység viszont nem tartotta a lépést. Amikor 1992-ben a spekulációs támadások felerősödtek, az olasz jegybank hiába pumpált tartalékokat a piacra, a líra végül letért a pályáról. A közgazdasági törvényszerűségek végül megbosszulták azt, hogy az olaszok erősebbnek hitték a saját pénzüket, mint amilyen az valójában volt.

Argentína esete ugyancsak fontos figyelmeztetés. 1991-től a peso 1:1 arányban volt a dollárhoz kötve. Ez a lépés elsőre csodát tett. A hiperinflációt rövid időn belül sikerült megszelídíteni. A túl erősen tartott fizetőeszköz azonban gyorsan visszaütött. A versenyképesség folyamatosan csökkent, a túlságosan magas import miatt egyre növekedett a külső adósság, a gazdasági növekedés pedig elkeserítően alacsony volt. 2002-ben végül a peso is úgy omlott össze, mint egy rosszul megtervezett edzés után az atléta a szőnyegen.

Mi a közös a fenti példákban? Az, hogy a fejlődést nem lehet sürgetni. Egy fix árfolyam, vagy akár az euró bevezetése nem csodaszer, hanem komoly próbatétel a gazdaságnak. Ha túl korán vágunk bele, amikor még nincsenek meg az alapok (alacsony infláció, fegyelmezett költségvetés, kellően rugalmas gazdaság, szinkronizált gazdasági ciklusok), akkor az eredmény nem erősödés, hanem sérülés lesz.

Olyan, mint amikor valaki azt hiszi, hogy attól lesz erősebb, hogy azonnal a legnagyobb súlyokkal kezd edzeni. A jó edző és a jó közgazdász azonban tudja, hogy az igazi teljesítményhez fokozatos terhelés, pihenőidő és alkalmazkodás kell.

Végső soron a kérdés nem az, hogy az euró jó vagy rossz egy országnak. Hiszen a közös pénz olyan, mint a fekvenyomó vas. Segítheti a fejlődést, de a gátja is lehet annak.

A helyes kérdés az, mikor és hogyan emeljük fel a súlyt. Mert ha túl hamar próbáljuk kinyomni, könnyen ott találjuk magunkat, ahol Doug Brenner, a kórházi ágyban.

A cikk szerzője Sebestyén Gáza. az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője, a BCE egyetemi docense