Természetesen húsvét üzenete mindig ugyanaz. Ezt kell úgy elmondanunk, hogy sokan, lehetőleg minél többen megértsék. Ez változatlan. De mi, akik befogadók vagyunk, mi változunk nagyon. Azt gondolom, hogyha az ember végiggondolja mindennapjait, a lehetőségeit, a személyes kapcsolatait, a családhoz fűződő, a társadalomhoz, a mindennapok dolgaihoz, gondjaihoz való kapcsolatát, akkor azt kell mondani, hogy nagyon megváltozott. Ezt másként élik meg a fiatalok, akik jobbára magukkal foglalkoznak, gondolom, másként a szülői generáció, akik másokról is gondoskodnak. És megint másként az idősebbek, a tapasztaltabbak, akik egy életnek a gyümölcseit, tapasztalatait rendezgetik, és próbálnak elvonatkoztatni egy kicsit a mindennapi eseményekről, hogy a lényeget érzékeljék, a lényeget lássák.
Hogyan hat a mi változásunk az ünnepre, amelyet a nagyhét előz meg. Mennyiben alakult ez át az elmúlt néhány évben?
Alaptapasztalat az, és itt most nem a katolikus egyházról, nem a kereszténységről beszélek, hanem rólunk, emberekről, a mindennapi élet rohanásairól, amiről azt szoktuk mondani, hogy szétestünk. Nagyon szórakozottak vagyunk, nagyon sokfelé próbálunk figyelni, nagyon sok oldalról próbáljuk behozni az életünkbe azt, ami megnyugvást, netán boldogságot hoz az ember számára. A családok is szerteszét vannak, szétesettek. Ahogy a kisgyermekek kinőnek a szülők szárnyai alól, ha még lehet ezt a klasszikus formát egyáltalán érvényesíteni, akkor azt látja az ember, hogy sok esetben az egyik ide, a másik oda, az egyik Ausztriában, a másik a tengeren túl tanul. És nagy élmény, ha a család rövid időre összetalálkozik. A húsvét a közösségnek az ünnepe. Krisztus föltámadása, Isten ajándéka, az elsősorban a közösség. És ha mi a családban nem tudjuk ennek az előfeltételeit megélni, megteremteni, akkor nehéz ennek a közösségnek a befogadása, tudatosítása, az eszerint való élet is. Ha így nézem az életet, a magyar valóságunkat, akkor nehéz az ünnepre koncentrálni. Van ennek egy másik, talán kevésbé szimpatikus oldala. Az ünnepnek fontos kelléke az ajándék, az asztal, a közös asztal. Jó azoknak, akinek van elég, amit az asztalra tesznek, és ilyen módon is tudnak ünnepelni. De vannak azért olyanok is, akiknek kevés jut az asztalra. És gondot jelent az, hogy az ünnepet hogyan és miként szervezzék és foglalják össze. Elméletileg tudjuk, hogy az ünnep velejárója az Isten-élmény, a közösségnek a megtapasztalása, de a közösség az mindig asztalközösséget is jelent, a jólétnek, a boldogságnak a megtapasztalását. Ezt összehozni, megvalósítani, kivitelezni, ehhez egy szülőnek vagy egy felnőtt embernek kell hogy legyen hite, hogy tudja, mi motiválja őt, hogy ezt megteremtse az övéi számára. És kell hozzá olyan lelki-szellemi erő, hogy magát háttérbe állítva a családjának meg tudja teremteni azt a lehetőséget, hogy legalább néhány órára vagy néhány napra, a mindennapi zűrjeinket és zavarainkat félretéve, tudjunk spontán, lélekből, egymásnak örülve és Istennek örülve örvendezni és ünnepelni.
Általában azt mondják, hogy nehéz időkben a közösségek felértékelődnek, nemcsak ünnepkor, hanem általában is. A közösség ereje sok mindenben tud segíteni. Hogy látja, mennyire kezeljük helyén a közösségi együttlétet, egyáltalán a közösségeket mennyire tartjuk fontosnak?
Ellentétes erőket érzek, talán ez jó megfogalmazás. A legkisebbtől a legnagyobbig mindenki áhítja a közösséget. A közösség nekem nyújtott szolgálatát. Mert az mi? Figyelem, tapintat, elfogadás, szeretet, gondoskodás, a másik észrevétele. Ugyanakkor ez a világ nem ezt hirdeti és nem erre tanít, hanem arra, hogy valósítsd meg önmagadat a végletekig, a tönkremenésig. Ennek a két erőtérnek vagy erővonzásnak a feszültségében él a mai ember. A közösség az nem úgy kezdődik, sohasem úgy kezdődik, hogy én az elméleti közösségtől valamit elvárok, hanem úgy kezdődik, hogy én valamit adok. Odafordulok a másikhoz. Ránézek, odafordulok hozzá, remélem barátsággal, és azt mondom: jó napot! Nem tud mit csinálni, meglepődik és meglepetésében jó napotot kíván, vagy spontán, mert úgy nevelődött. Visszatérve: az említett két erőtérhez nagyon nehéz azt az egyensúlyt megtalálni, hogy én merjek adni, higgyek abban, hogyha én adok valamit, az gyarapszik és tovább megy. Erre van egy jó példám. Két évvel ezelőtt nyáron Németországban helyettesítettem egy plébánián. Minden délután, amikor a templom felé mentem, ott játszott egy tinédzser csapat. Elmentem mellettük először én is szó nélkül. Rájuk néztem, ők oda se hederítettek, aztán továbbmentem. Másnap megint jobban megfigyeltem őket, olyan kedvesen játszottak, és akkor kibújt belőlem, hogy valamit kezdeni kellene ezzel. És az ő stílusokban odaszóltam, hogy helló! Rendkívül meglepődtek, levegőt sem kaptak. Harmadnap, amikor visszajöttem, előre köszöntek. És negyedik nap megkérdezték, hogy én ki vagyok. Négy napot vett igénybe ez a kapcsolatfelvétel. Járok időnként Budapesten, szeretek a metrón utazni, meg a villamoson is, és figyelem az embereket. Mindig örülök, hogyha derűs vagy egymással beszélgető kedves fiatalokat látok. Nem mindig látok. Sok a szomorú arc Budapesten. Sok a maga elé révedő tekintet. Ritkán vagyunk udvariasak. Erre nem tudok receptet mondani, csak azt, hogy ez valahonnan onnan ered, hogy nem vagyunk a lelkünk mélyén békében vagy boldogan. Visszakanyarodva megint a húsvéthoz, de lehetne ezt a karácsonyról is elmondani, mintha nem lennének spirituális forrásaink ahhoz, hogy a szenvedésünket, de akár még a jólétünket is meg tudjuk oldani. Ez nem speciálisan magyar probléma, ez így van a világ más részein is. Szükségünk van az ünnepre, de meg kell találnunk a kulcsot az ünnephez.
A kereszténység nagy ünnepeit mindig megelőzi néhány felkészülő nap, a karácsony előtt az advent, húsvét előtt a nagyhét. Mi ennek a jelentősége és hogyan kellene ezt jól megélnünk?
Nagyon nehéz jól megélnünk. A reklámok és a hirdetések ugyan felhívják a figyelmünket a karácsonyra vagy az ünnep előtti fölkészülésre, de ezek gazdasági céllal megjelenő reklámok. A spirituális céllal megjelenő felhívások általában az egyházi közösségben hangzanak el. Én korán kelő vagyok, reggel 5 órakor szoktam bekapcsolni ébredéskor a rádiót. És ahogy bemondják, hogy öt óra, utána mindig van valakitől - van, amikor hívő ember, van, amikor nem hívő ember - néhány gondolat. Újra fölfedeztem a napokban, hogy vannak nagyböjti gondolatok is a Kossuth Rádióban. Ezt a nagyon intelligens, ünnepre ráhangoló spirituális ihletet a bécsi rádióban évtizedek óta hallani. Azt is szoktam hallgatni, hogyha módom van rá. Ebben a semleges, zengő-bongó világában kell, hogy elhangozzon néhány olyan értelmes, nyugodt, higgadt szó, amely nem az embernek a zsebét célozza meg, hanem a szívét. Azt gondolom, hogyha nem a lármára figyelünk oda, hanem a csöndre és két szót el lehet mondani, ami ténylegesen lelket táplál, akkor tudunk ezzel is segíteni. Most én nem a rádiósoknak adok receptet, csak módot, hogy mit szolgál a felkészülés. Az ünnepre készülni kell, az ünnepre reflektálni kell, magamra, környezetemre, ebből fakad az a fajta tapintatos szeretet, ahol észreveszem a másik igényét, és örömet tudok szerezni azzal, hogyha a másik igényére választ tudok adni. És így jön össze a húsvét öröme is a családban, és így jön össze más ünnepeknek is az öröme. Ugyanez van, amikor a családban valakinek a névnapját vagy a születésnapját ünnepeljük, egy kicsit rákoncentrálunk, ráfigyelünk, és nem magunkat, hanem a másik igényeit, vágyait szeretnénk érvényesíteni.
Ha most szorosan csak a húsvétról beszélünk, akkor a húsvétot megelőző jeles napok nagyjából azonos súlyúak? Egyformán fontosak? Mindegyiknek van egy picit más üzenete, de egyformán fontosak?
Igen, leegyszerűsítve a kérdést, persze, hogy mindegyik fontos. A húsvéti előzetes, ha szabad így mondani, gyökere odáig vezet vissza, hogy a Jézust követő nemzedékekben az egyházhoz való kötődés, kapcsolódás a keresztséggel történt meg és a keresztségre föl kellett készülni. A húsvéti előkészület tulajdonképpen a keresztények számára egy katekézis, egy fölkészülés a hit tudatos megvallására, elfogadására és az egyházzal való tagságára. Számos olyan felnőtt van, aki felnőttként csatlakozott a kereszténységhez, valamelyik egyházhoz, felekezethez. Ezek a felnőttek tudatosabban meg tudják élni ezt. Mi, az én nemzedékem, úgy lettünk keresztények, hogy a szüleink döntöttek amellett, hogy keresztények legyünk, mert csecsemőkorban megkereszteltek bennünket. Számunkra ez a fajta felkészülés azt jelenti, hogy azt, amit megkaptunk, ha lehet, tüzetesen szemügyre vesszük és tudatosítjuk. Az imádság nem más, mint az Istennel való bensőséges kapcsolatnak az ápolása, megélése. Aztán bűnbánat. Tagadjuk, hogy bűnösök vagyunk, pedig hát sajnos azok vagyunk, tehát ha elhagyjuk a rossz szokásainkat, az önzéseinket, az szabaddá tesz bennünket az emberekhez fűződő kapcsolatunkban. A bűn konkrét, mindig konkrét, és általában az önzés körül forog. És a harmadik dolog, hogyha az Istennel való kapcsolat elmélyültebb, ha a bűnmegvallással távolságot tudok tartani a magam túlzó igényeitől és önzéseitől, akkor szabadul föl olyan erő és energia, hogy jót tudok tenni mással. Itt van mondjuk a magyarság számára vagy a magyar nép számára a szomszédos Ukrajnának minden csapása és problémája. Azt kell mondani, hogy a magyar társadalom nagyon szépen és önzetlenül adakozik, mert tudják, hogy mit jelent, hogy szegénynek lenni és mit jelent az, hogy jót tenni, akár a kárpátaljai magyarság számára való gyűjtések formájában, akár egyházi-, akár Vöröskereszt-, akár más társadalmi jótétemény formájában. Azt gondolom, nem lehetünk annyira csak magunkra gondolók, hogy csak a magyarokat segítjük, hanem azokat az ukránokat is, akiket ez a politikai helyzet ebbe a nyomorúságba és menekültségbe, üldözöttségbe belesodort.
Az miért lehet, amit nagyon sokszor hallunk, hogy a magyar emberek nagyon szolidárisak egymással, amikor baj van, de békeidőben valóban, mintha kicsit kevesebb lenne az egymásra figyelés?
Erre biztos van számos válasz. Tíz éves voltam 1956-ban, soproni vagyok, és megtapasztaltam azt a népvándorlást, ami átindult még a saját családomból is Ausztriába. És mindig, ha módom van, akkor megköszönöm az osztrákoknak még 60-70 év után is azt a nagyvonalúságot, ahogy a magyarokat befogadták. Az osztrákok nagyvonalúak voltak. Nem szabad elfelejteni, tőlük még csak 1955-ben, tehát egy évvel korábban vonultak ki a szovjet csapatok, és Ausztria sem volt sokkal módosabb, mint Magyarország, de megosztották velünk a kenyerünket, nagyon sok segítséget kaptunk tőlük. Azt gondolom, hogy az emberekben alapvetően ott van az a jó, hogy a másikat, a segítségre szorulót megtámogatja. Ha ilyen veszély nem fenyeget bennünket, akkor bizony hamar elvisszük a másét is. Ugye, akkor magunkkal foglalkozunk jobban, vagy a magunk gyarapodásával. Hát ilyen az ember természete.
Említette, hogy nagyon sokan vannak, akik felnőttként választják a hitet, vagy felnőttként fordulnak a hit felé. Ön szerint ez a hit erősebb, vagy az, aki gyerekkorától, kicsi gyerekkorától hozza, vagy az, aki akár - hogy a Pannonhalmi Apátságot is említsük -,önöknél, illetve egy egyházi középiskolában találkozik vele először intenzíven?
Azt gondolom, is-is. Számos olyan pozitív példát tudok mondani, ahol a gyermekkorban megkapott keresztény ajándékot valaki tudatosítja, kiteljesíti, és egész életére vezérfonal, vezérige lesz számára, és látok, tudok olyan későn megtérőket, kereszténnyé lett fiatalokat, akik ugyancsak nagyon tudatosan vállalják ezt az utat, ezt az életet. Az Isten-ismeret ajándék, felismerés és tudatos választás. Amikor bérmálásra, tehát a felnőtt kereszténységre készítem elő a mi 18 éves fiainkat is, a végzős osztályokba szoktak bérmálásra jelentkezni azok, akik saját egyházközségükben fiatalabban, 14-15 évesen nem voltak, akkor azt szoktam mondani, hogy most felejtsd el azt, hogy bérmálásra készülünk; mondjuk, hogy elveszed feleségül a Mariskát. Mit kérdeznek először tőled a templomban? Azt, hogy szereted-e a melletted lévőt. És te megvallod nyilvánosan, hogy szereted. És erre a szeretetre jelenti majd ki a pap, hogy akkor házastársaknak tekintelek benneteket. Amikor valaki a keresztségre jelentkezett, és ott áll már a pap vagy a püspök előtt, azt kérdezi: hiszel-e Istenben, hiszel-e az Atyában, a Fiúban. Tulajdonképpen az Isten iránti szeretetedről kérdez. És ha te ezt tudatosan vállalni mered nyilvánosan egy közösség előtt, akkor azt mondja, hogy én téged erre a megvallott hitre megkeresztellek az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, és az egyház tagjává leszel, Krisztusnak a testvérévé leszel. Tehát azt gondolom, hogy a hitnek ezt a megvallását, tudatosítását nem kerülheti el az, aki keresztény módon akar felnőtt lenni, illetve tudatosan akar Jézus Krisztushoz csatlakozni. Akár kiskorából hozza magával ezt a készséget, de valamikor igent mond az örökségére, akár menet közben kapja meg ezt az ajándékot, de igent mond az örökségére, az egyenértékű. Van, aki az utolsó órában, van, aki az első órában áll be az Úr szolgálatába. Eközött nem szabad vagy nem lehet különbséget tenni, de mind a kettőhöz tudatosságra és arra a fajta bátorságra van szükség, hogy vállalom a felelősséget, és a felelősséget is vállalom érte.
Maradjunk még a fiataloknál, hiszen Pannonhalmának az egyik nagyon fontos és talán az egyik legismertebb tevékenysége mégiscsak az oktatás. Mit gondol, mi lehet az oka annak, hogy az egyházi iskolák, az egyházi középiskolák töretlenül népszerűek? Mi lehet ön szerint az egyházi iskolák legfontosabb vonzereje?
Ezen, mint magam is egyházi iskolában tanító szerzetes, sokat tűnődtem, mert hát 1976-tól '90-ig gyakorlatilag tanítottam, és most is időnként részt veszek az oktatómunkában. Egy egyházi iskolának a világi iskolától eltérően van egy sajátos formarendje. Az egyházi iskola motivált iskola. Mit értek ez alatt? Nemcsak azt, hogy összejövünk, mert valamit kell tanulnunk, hanem Isten és ember kapcsolatában az iskolának fontos átmeneti helye van, fölkészít az életre. Itt nagyon sok minden közös van a többi iskolával, de a belső motiváció az általában más, mint a világi iskolában. Ha jól működik egy keresztény iskola, szerzetes iskola, akkor ott van több - sajnos mostanában nem túl sok - szerzetes, akik azért motiváltak, mert szívvel-lélekkel, főfoglalkozásként tekintenek arra, hogy az ifjúsággal foglalkozzanak. És ott van mellettük a világi munkatársaknak a köre is vagy a többsége is, akikben ugyancsak ott munkál az, hogy azon túl, hogy tanár vagyok, szeretnék keresztény módon keresztény értékrendet is átadni. Tehát ezt jelenti a motiváció. A másik dolog, ami talán a szülők számára néha nehéz, a rend, a rendszeresség. A mi modern életünknek nagyon nagy kihívása, hogy az ember rohan ugyan, de nem éri utol önmagát. Egy iskolát, nevelést, oktatást rendszeresen, következetesen csak rendezett körülmények között lehet elképzelni. Ez azt jelenti, hogy vannak olyan polgári értékeink, amelyek egyúttal keresztény értékek is. Például a pontosság. Megtanulni azt, hogy egy ünnepre fel kell öltözni, ha tetszik, ha nem. Adott esetben egy fiatalnak nem mindig tetszik, de akkor egy kis szelíd ráhatással kell meggyőzni, és így tovább. Talán így tevődik össze az, ami egy keresztény iskolának egyfajta feszesebb formációt ad, még akkor is, hogyha mi is azt szoktuk hangsúlyozni, hogy szeretnénk igényes iskola lenni, de nem vagyunk laktanya. A militáns beütéseket szeretnénk kizárni. Ehelyett a gyereknek fölcsillantani a jót, motiválni a jó érdekében, legyen ez a keresztény hitünk vagy a tudásunk, és ennek érdekében próbáljuk az egész miliőt ennek alárendelni. Minden valahol egy célt szolgál. Nem az a cél, hogy mi a szülőktől busás díjat szedjünk be, nem az a cél, hogy a gyerekeket elkényeztessük vagy szuper gyerekeket képezzünk, hanem embert, teljes embert formáljunk. A teljes emberséghez adjuk meg azokat a nevelési komponenseket, motivációkat, amelyeket majd a továbbiak során az érettségi után az életben, a gyerekekben továbbadódnak, gazdagodnak és kiteljesedett életük lesz.
Mennyire feladata ön szerint az egyházi iskoláknak a hit fenntartása, megőrzése, és ha úgy tetszik, akkor a hívők utánpótlásának a nevelése.
Ez egy nagyon jogos és nem könnyű kérdés. Amikor a létező szocializmusban nyolc katolikus gimnázium volt, akkor mi arra törekedtünk, hivatásunknak tekintettük, hogy valahol tényleg a keresztény értelmiségi utánpótlást, időnként a lelkészi, lelkipásztori utánpótlást is biztosítsuk. Ma nagyon sok katolikus iskola, nagyon sok keresztény iskola van, ahova fölvesznek meg nem keresztelt, még nem hívő, de esetleg hívő családoknak a gyermekeit. A pannonhalmi iskola katolikus gimnázium, a többi iskoláink, amelyek a Szent Benedek Iskolaközponthoz tartoznak, de a mi vezetésünk alatt állnak, azok pedig kateketikai iskolák, azaz felmenő rendszerben a bejövő fiataloknak meg a szülőknek megpróbáljuk felmutatni a keresztény értékeket abban a reményben, hogy amikor felnőnek, akkor tudatosan választhatják. Nem választják, választhatják a kereszténységet. És így ebből a jó szándékból adódó tudás, tanítás, ez mindenkinek az osztályrésze legyen. Így valahol lazábban, de mégis egy társadalmat próbáljunk formálni, mert nem haszontalan dolgot kívánnánk átadni a magyar társadalomnak.
Ez működik? Tehát amikor a gyerekek elvégezték az iskolát, vagy amikor csak hazamennek egy-egy ünnepen, akkor hatnak a családra és a családon keresztül a tágabb környezetükre?
Mind a kettőre tudnék szomorú példát is mondani, amikor nem, és tudnék olyat, amikor pozitív a tapasztalat. Az embert egészében kell nézni, és ez nem azt jelenti, hogy a fejétől a lábáig, hanem azt, hogy az életívét. Kisgyermekkortól a feltételezett időskorig, a haláláig. A család határozza meg a gyermeket, az édesanya és az édesapa az első hat-hét esztendőben, és mi, amikor ide befogadjuk 12 évesen, 14 évesen azt a fiatalt, mi már továbbformálásra, továbbnevelésre vállalkozunk. Tehát az alapokat már megkapta a családban, ezért olyan nagyon fontos, hogy mit hoz a családból: mindent vagy semmit. Mert mindent is hozhat és semmit is. Mi megpróbáljuk ezt a jót továbbépíteni. A kamaszkorban, ami egy hihetetlen nyitott korszaka a fiatalnak, olyan értékekre fölnyitni a szemét, ami után lelkesedhet, amit hivatásként választhat. A beérés nem itt lesz, amikor 18 éves korban kedves fiúként a kezébe nyomjuk az érettségit, hanem majd akkor, amikor az egyetemi éveit is befejezte és akkor a mai számításaim szerint 30. életéve körül van, amikor majd a párkapcsolat mellett dönt, és amikor majd állást vagy feladatot tud vállalni. A mi modern társadalmunkban egy kicsit minden megkésett. A mi fiataljaink a rájuk ömlő információözönben egyrészt ártatlan gyerekek maradnak és tapasztalatlanok, másrészt pedig információval túlpezsdítettek, túltápláltak, és hihetetlen nehéz nekik 18 éves korban a társadalom, a szülők, adott esetben az iskola elvárásának megfelelően hivatást választani. Saját tanítványaim között is van erre példa. Egy nagyon tehetséges, nagyon kedves gyerek egy orvos család gyermekeként eltöltött itt négy évet, úgy érezte, hogy állatorvos lesz. Fölvételizett, harmadév után kimaradt, egy évet kihagyott, és nagyon kiváló emberorvos. Vagy valaki biológus helyett karosszéria-tervező lesz. A gyerekeknek sokszor még nem kialakult az érdeklődési köre, mert egy társadalmi nyomás alatt vannak. Én úgy szoktam nézni mindig ezeket a diákjainkat, hogy egyrészt az ember örül neki, mert kedvesek, értelmesek, jólelkűek fiatalok, másrészt hihetetlen nehéz a választás, az életpálya, meg az, hogy hogyan tovább. Mert erre tízezer kínálatot kapnak, miközben általában az ember csak egyre képes, és nagyon nehéz kiválasztani, hogy mi lesz az övé, amit az ember mégiscsak úgy érzi, hogy tehetségéhez, boldogságához passzol.
Ön szerint nehezebb nekik, mint önnek volt annak idején?
Sokkal nehezebb. Én szerető együttérzéssel nézek a mi diákjainkra. Nekem roppant egyszerű volt a választásom, amikor arra gondoltam, hogy egyházi pályára megyek. Sokkal nehezebb volt az osztálytársaimnak, akik mérnöki meg egyéb pályára mentek, de azt kell mondani, hogy két világ között kellett választanom. De a mostani diákok esetében hihetetlen, hogy milyen lehetőségek vannak előttük.
Ebben a fajta értékőrzésben, nevelésben kitüntetett helye van Pannonhalmának? Idefelé jövet azt olvastuk a falu elején, hogy köszönti az ezeréves Pannonhalma. Azért ez egy különleges státuszt jelenthet.
Óvatos lennék és szeretnék mértéktartó és szerény maradni. Mi nem vagyunk csodaiskola meg legkevésbé csodaemberek. Van egy rendkívül értékes hagyomány, ez kereszténységből, európaiságból és bencés szerzetesi hagyományból áll. Ha a közösség, a bencés közösség, a szerzetesközösség maga, amely itt él, asszimilálja ezeket az értékeket és eszerint él, akkor az iskola az átadásnak a helye, ahol ebből valamit vagy sokat át tudunk adni. Utaltam a fiataloknak az érzékenységére. Nem nagy csatajelenetek között, hanem csöndesen. Ezek a fiúk sokan befogadják azokat az értékeket, amiket itt látnak, amiket próbálunk bemutatni nekik, közel hozni, és akkor ezt tovább viszik. A mi modern - és megint használom a szót - szétszórt vagy szétesett világunkban azok az emberek tudnak megmaradni és megőrizni magukat és másokat, akik bensőleg rendezettek. Persze örülünk annak, hogyha egy diákunk öt tanulmányi versenyt megnyer, mert okos, eszes, tehetséges. De annak még jobban örülünk, hogyha ehhez egy morális tartás is jár. Például szerény, okos, kedves. Akkor megvan a reményünk, hogy ebből a gyerekből jó ember lesz, és maga is boldog lesz és a környezetét is boldogítani tudja.
Az egyházaknak mennyire van abban felelőssége abban - és most nem feltétlenül csak Magyarországról beszélünk - hogy ezek az értékek általában háttérbe szorultak az életünkben. Ez ön szerint az egyházaknak is felelőssége? És mellette kinek lehet még ez a felelőssége?
Nem akarok igazságtalan lenni magunkkal szemben sem; részfelelőssége. A világ a saját törvényei szerint igazodik. Benne az egyház vagy a vallás az már egy motivált közösség. Hogy oda tartozzunk, hogy úgy éljünk, ahhoz áldozatra van szükség. Most ha a világból többen meghozzák ezt az áldozatot, akkor talán így mondhatnám, a világ is rendezettebb. De ha nem, akkor nem. Az egyház a felvilágosodás korától a világ és egyház versenyében háttérbe szorult.
Úgy érzi, hogy mostanában, vagy ez folyamatos?
Ez egy történelmi folyamat, egy cirka 300 éves folyamat. És nem tartalmi üzenetében, hanem a kifejezésmódjában, kommunikációjában korszerűtlen. Kérdés, hogyan tudom elmondani a ma emberének olyan pofonegyszerűséggel, ahogy ezt még 2000 évvel ezelőtt Jézus el tudta mondani, hogy hölgyeim és uraim, két út van, az egyik a keskeny út, a másik a széles út. A keskeny az életre vezet, a széles út meg a romlásba. Ebben a képletben benne van az, hogy van, amikor vállalnod kell, hogy lemondasz dolgokról, de célba érsz és értelmes az életed, vagy elmész a széles úton, megállsz minden kanyarban, és akkor tönkremegy az életed. Ezek az igazságok ma is érvényben vannak, és ezek nem is kifejezetten vallási igazságok, hanem az élet bölcsességének az igazságai. Az, hogy amit el akarunk mondani, az érték, az jó, az rendkívül fontos lenne, mert mindaz, ami az önzetlenségről szó, amely a másik szeretetéről, amely a másikra odafigyelésről, a törődésről, a szülőkről való gondoskodásról, az emberi kapcsolatokról, erre mindenkinek szüksége van, enélkül nem élhet az ember. Csak ezt úgy kell bemutatni, elmondani, olyan korszerű nyelven, hogy átmenjen, hogy ez evidencia legyen.
Hogy látja, az egyház közeledik efelé? Látszik a megoldás?
Látszik. Hadd utaljak az egyháznak egy korszerű jelenségére vagy tapasztalatára: ez Ferenc pápa személye. Egy jezsuita, egy dél-amerikai, egy egész más civilizációból bekerül Európa vallási szívébe, Rómába. Nézzék meg az ő abszolút kommunikatív magatartásformáját. És megéli az ember egy kicsit azt a fajta ellentmondást is, hogy a nem keresztények, a kívülállók lelkesednek és a nagyon mereven gondolkodó keresztények meg megijednek, hogy ezt így kellene nekünk is csinálni? Pontosan így. Ahogy Ferenc pápa. Õ rájött arra, hogy ahhoz, hogy valaki változzon, először azt a jót kell fölmutatnunk, amiért érdemes változni. Egy törvényrendszerért nem érdemes változni, de ha szeretnek, azért érdemes a bőréből is kibújni az embernek. És Ferenc pápa ezt próbálja gyakorolni. Az evangélium követelményei azok mindig a keskeny útnak a követelményei, nem a széles úté. De hogy én ezt hogy tudom elmondani az embereknek, az nem mindegy. Hogy ő az elváltakat, a rokkantakat, az alkoholistákat, a csöveseket, Róma nyomorultjait hogy tudja megszólítani, az egyenesen csodálatos. Mindenki a fejét fogdossa körülötte, hogy mit csinál ez a pápa. De azt gondolom, hogy ez az a nyelv, ez az az információ, ahol nekünk újra kell kezdenünk építeni a kapcsolatot az emberekhez. Az egyház nem önmagáért van, nem azért van, hogy egy szép, aranyos templomot építsünk, hanem az emberekért van.
Hogy látja, van igény ezekre az üzenetekre?
A történelmi felekezetek Magyarországon még mindig nem merték megreszkírozni azokat a lépéseket, amellyel nyithattak volna a magyar társadalom felé, ezért nem értenek bennünket. Ráadásul bizonyos értelemben egy politikai csapdában is vagyunk, mert a kormány támogatja az egyházakat. Támogatja az egyházak tevékenységét, és az a meggyőződése, hogy ez jót tesz a magyar társadalomnak. Ez így is van. De nagyon sokan vannak azok, akik más beállítódásból másként közelítenek, akik nem a nyújtott dolgot, a kínálat értékét, hanem a mikéntjét vagy a hátterét nézik, és a kereszténység nem biztos, hogy minden tekintetben nyerő a magyar társadalomban. Tehát valahol meg kell nekünk is találnunk azt a módot, azt a lehetőséget, ahol az elidegenedett, a magától elidegenedett embert, ha lehet így mondani, magunkhoz tudjuk ölelni.
Ebben szükség van közvetítőkre? Akár gyerekekre, akik tanulnak önöknél, akár állami segítségre?
Igen, ez nem megy másként. Csak a közvetítőknek tudniuk kell azt, hogy miben áll ez a funkció. Tehát az, hogy mi nem a bástyáinkat őrizzük, hanem a bástyáink mögött őrzött értékeket szeretnénk átadni. Meg nem gyarapodni akarunk, hanem erősödni akarunk abban a hitben, abban a meggyőződésben, ami a mienk, és ezt szeretnénk továbbadni, hogy mások is lélekben és valóságban is gazdagabbak legyenek.
Hanganyag: Hlavay Richárd




