Öt országból érkezett mintegy kétszáz hagyományőrző lovas, gyalogos és tüzér százhatvan év után elevenítette fel a küzdelmet. A X. Nemzetközi Huszár és Hagyományőrző Találkozó záróeseményeként megrendezett összecsapás - ahogy annak idején is - a lovas felderítők portyáival kezdődött, majd a valósághű tüzérségi küzdelem következett. A magyar és a császári csapatok tucatnyi ágyút vonultattak föl, köztük egy hatalmas tarackot is, és bevetették a XIX. században félelmetes hírű röppentyűket is, mellyel sistergő, szikrázó lövedékeket tudtak az ellenség felé röpíteni. Arról, hogy a vaktöltényeket használó ágyúk tüze valósághű legyen, a szervezők a csatatérre telepített pirotechnikával és becsapódás-imitációval gondoskodtak.

A tüzérségi párbajt a lovasok majd a gyalogosok összecsapása követte, és ahogy 1849-ben, úgy százhatvan évvel később is a magyar seregek oldalán szálltak hadba a lengyel és az olasz légió egységei.

Bár a magyar honvédek bátran küzdöttek, a történelmen nem változtathattak, a csata a császári csapatok győzelmével, a magyar seregek visszavonulásával fejeződött be.

1849. augusztus 5-én Szőregnél a magyar seregek Dembiñski lengyel tábornok vezérlete alatt vereséget szenvedtek a Haynau vezette császári-királyi csapatoktól. A vereség a viszonylag kis veszteségek - ötszázan vesztették életüket és négyszázan estek fogságba - ellenére is súlyos volt, mert a csapatok harcrendje és morálja is megbomlott a csata és az azt követő visszavonulás során.