Roberto Martínez szövetségi kapitányról már eldőlt, hogy távozik a posztjáról (nagy valószínűséggel Cristiano Ronaldo és João Félix csapatának, az En-Nászrnak az edzője lesz), a legesélyesebb utódjelölt Jorge Jesus. Az A Bola részletes elemzésben tárta fel, szerinte melyek voltak a kudarc okai.

Megállapítja: „Roberto Martínez 2023 elején a portugál futballvezetés világosan meghatározott céljával vette át a válogatott irányítását: a 2026-os világbajnoki cím felé vezetni történelmünk egyik legbriliánsabb generációját.”

A terv papíron tökéletesnek és hibátlannak tűnt, de a spanyolok elleni, arlingtoni mérkőzés utolsó pillanatai megpecsételték a tervet, amely saját hibái és strukturális hiányosságainak súlya alatt omlott össze.

„Portugália azzal a fájdalmas, kellemetlen érzéssel búcsúzott a vb-től, hogy az elpazarolt lehetőség részben a szövetségi kapitány döntéseinek tulajdoníthatók”

– állítja a lap.

A kudarc okai azonban túlmutatnak ezen. A gól nélküli patthelyzetet, amely a hosszabbítás első percéig tartott, végül Mikel Merino hidegvérű lövése törte meg – egy pillanat, amely megbüntette a portugál csapat „krónikus képtelenségét”.

Újabb felvetés az A Bolától: Ha visszatekintünk az amerikai földön tett utazásra, akkor ráolvashatjuk a Martínezre (és másokra...) a hét főbűnt, amelyek miatt a portugál álom szertefoszlott. A zavarba ejtő döntésektől és taktikai hibáktól kezdve az abszurd módon, rosszul kezelt médiavitákon át a keret stabilitását aláásó színfalak mögötti viszályokig sok mindent kell elemezni.

Az első bűn abban rejlik, hogy egy félelmetes, szupersztárokból álló keretet nem sikerült működőképes kollektív egységgé alakítani. Portugália azzal a jól kiérdemelt hírnévvel érkezett, hogy a földkerekség egyik legrettegettebb válogatottja – elég csak a keretben szereplő nevek piaci értékét és presztízsét megnézni.

Mégis, a sztárok bősége kevés eredményt hozott a kohézió tekintetében. Portugália egy olyan csapat volt, amely szórványos egyéni villanásokra támaszkodott – teljes mértékben. Ronaldo elszigetelt zsenialitására, Rafael Leão ragyogó teljesítményére, Diogo Costa néhány csodálatos védésére vagy Renato Veiga védekező erejére.

Martíneznek azonban hiányzott a képessége ahhoz, hogy ezeket a darabokat egy jól olajozott gépezetbe rakja össze. A csapat kiszámíthatónak, a pálya közepén lomhának, a támadások átmeneteiben pedig riasztóan lassúnak tűnt.

A portugál támadósor kulcsjátékosainak feltűnő gyenge teljesítménye a második teher, amely a válogatottra nehezedett. „Nagy aggodalommal figyeltük, ahogy a világklasszis sztárok – akik monumentális, intenzív szezont zártak klubjaikban – gyenge formában vannak, vélhetően elsősorban a fáradtság miatt. Olyan játékosok, mint Vitinha, João Neves és Bruno Fernandes képessége megkérdőjelezhetetlen, mégis önmaguk halovány és fáradt változatát mutatták – távol a szokásos kreatív ragyogásuktól” – írta az A Bola.

A kimerítő klubmenetrend során felhalmozódott fizikai fáradtság fájdalmasan látszott a játékosok lábain és fejében, de a legsúlyosabb hiba valószínűleg az volt, hogy néhányukat szokatlan pozíciókba helyezték, amelyek elfojtották természetes játékszokásaikat. Bernardo Silva nyíltan is elismerte ezt a komoly kihívást, beismerve, hogy milyen nehéz egy olyan szerepbe belépni a pályán, amelyet klubpályafutása során ritkán játszott.

Az eredmény egy „oxigénhiányos” középpályássor lett, amely vánszorgott a pályán, és képtelennek bizonyult a csatársort jól kiszolgálni.

Martínez taktikai hibái közül a legszembetűnőbb az volt, ahogyan Vitinha pályán betöltött szerepét definiálta. A középpályás a kétszeres BL-győztes PSG motorjává vált, sztratoszférikus teljesítményt nyújtva a spanyol edző, Luis Enrique irányítása alatt.

Párizsban Vitinha egyedül irányítja a középpályát; ez a szerep az övé – egyedül építi a játékot, és teljes önállósággal diktálja a tempót. A portugál felállásban azonban ettől az autonómiától megfosztották.

Azzal, hogy Martínez Bruno Fernandest ugyanabba a térbe helyezte – egymást átfedő taktikai feladatokkal és mozdulatokkal –, az edző érthetetlen mechanikus összecsapást teremtett a pályán.

Ahelyett, hogy kiegészítették volna egymást az alkotófolyamatban, a két játékos a 90 perc során időnként ugyanazokat a területeket foglalta el, keresztezte egymás passzsávjait, és akadályozta a másikat a befejezésnél vagy a labda előrevitelénél. Vitinha csak árnyéka volt önmagának, és képtelen volt kézbe venni a mérkőzés irányítását – ez pedig megbénította Portugália teljes támadójátékának megszervezését.

A rotáció hiánya és a 26 fős keret rendkívül merev kezelése jelenti a szövetségi kapitány negyedik „főbűnét” a tornán. A kimerítő hőségben lejátszott mérkőzések során Martínez túlterhelte az alapembereket, miközben értékes, friss erőket kárhoztatott teljes mellőzöttségre.

Bár tény, hogy a torna során összesen 22 játékost vetett be, a számok a kispadon rendelkezésre álló emberi erőforrások kirívóan rossz kezeléséről árulkodnak. Négy játékos úgy tér haza, hogy egyetlen percet sem lépett pályára: Rui Silva és José Sá kapusok, Gonçalo Inácio védő, valamint Gonçalo Guedes szélső. Jogosan vetődik fel a kérdés: miért mellőzték teljesen Inációt és Guedest, amikor a csapatnak időnként égető szüksége lett volna új erőkre?

Még érthetetlenebb a helyzet, ha a támadósor összetételét vizsgáljuk. Az öt mérkőzés összesen 450 percéből Gonçalo Ramos – akinek a szerepeltetését a közvélemény követelte, tudván, hogy mindig szállítja a gólokat (amit a Horvátország elleni meccsen is bizonyított, amikor csereként beállva szerezte a 2–1-es győzelmet jelentő találatot) – mindössze 35 percet töltött a pályán; Spanyolország ellen pedig még csak a közelébe sem került a becserélésnek. Francisco Trincão csupán 26, Samu Costa 20, Matheus Nunes pedig mindössze egyetlen percet kapott.

Ezzel szemben az öt legtöbbet foglalkoztatott játékos extrém fáradtsággal küzdött. Diogo Costa és Renato Veiga a teljes, 450 perces sorozatot végigjátszotta, és a csapat legjobbjai közé tartozott: a kapus emberfeletti teljesítményt nyújtott Kolumbia és Spanyolország ellen, a középhátvéd pedig kiválóan szűrte meg az ellenfél támadásait, bár a védelemből való labdakihozataloknál akadtak nehézségei.

Cristiano Ronaldo 41 évesen 441 percet töltött a pályán, Bruno Fernandes pedig 422 percet – bár utóbbi csak halvány árnyéka volt önmagának. Nuno Mendes 398 percet játszott; bár a Kolumbia elleni csoportmérkőzésen nyilvánvaló volt, hogy fizikai nehézségekkel küzd és alig vonszolja magát a pályán, a nyolcaddöntőben mégis remekelt, és teljesen semlegesítette Yamalt.

A pályán kívüli ügyek és a csapatot övező légkör szülte a Palm Beach-i edzőtábor egyik legkimerítőbb és legabszurdabb vitáját: a média beszámolóit a csapat tengerparti kiruccanásairól.

Portugáliában torz képet festett a közvéleményben az, hogy a válogatott – mintha csak gondtalan nyári vakáción lenne – minden idejét a tengerparton töltötte, ezzel elhanyagolva a mérkőzésekre való összpontosítást.

A helyzet elmérgesedett, amikor Rúben Dias azzal vádolta az újságírókat, hogy aránytalanul felnagyítják az ügyet és rosszindulatú felhajtást keltenek; a tények azonban ellentmondanak ennek.

Az igazság az, hogy az FPF, a Portugál Labdarúgó-szövetség sajtóosztálya maga hívta meg hivatalosan az újságírókat és a stábokat, hogy filmezzék és fényképezzék a játékosok úgynevezett „fizikai aktiváló” edzését, éppen ott, a homokban.

Mi több, maguk a futballisták is gyakran tettek közzé fényképeket és videókat ezekről a szabadidős pillanatokról saját közösségimédia-oldalaikon.

A válogatott problémái nem korlátozódtak a pályára; egyértelműen kiterjedtek a vezetői irodákra és a belső hatalmi viszonyokra is.

Attól a pillanattól kezdve, hogy Pedro Proença átvette az FPF irányítását, nyilvánvaló volt, hogy az új vezetés nem számol Roberto Martínezzel a szövetségi kapitányi poszton.

A spanyol edző Fernando Gomes korábbi elnök személyes választása volt, és – ahogyan azt akkoriban nyilvánosságra is hozták – valójában csak második számú jelöltként került képbe, miután José Mourinho visszautasította a szövetség felkérését.

A Nemzetek Ligája 2025-ös megnyerése végül a posztján tartotta Martínezt, és elvetette a világbajnokság előtti azonnali leváltásának gondolatát. Ám a kapitány és a szakmai stáb, valamint a Proença vezette vezetőség közötti kapcsolat soha többé nem lett harmonikus, a közös cél ellenére sem.

Ezt a törésvonalat világosan megmutatta a torna során tapasztalt, eltérő kommunikáció: miközben Pedro Proença elődöntős szereplést követelt meg, Martínez csupán a csoportkörből való továbbjutásról, illetve a lépésről lépésre történő haladásról beszélt.

Az utolsó „főbűn” a portugál labdarúgás legkiemelkedőbb alakjához, Cristiano Ronaldóhoz és csapatkapitányi szerepköréhez kapcsolódik – egy olyan szerepkörhöz, amely időnként mintha teljesen hiányzott volna a csapat belső dinamikájából. Mindezt úgy, hogy az 1 hónapos edzőtáborban, ahol 27 ember van összezárva négy fal között, a rendíthetetlen egység és a tiszta „családi” légkör gondolata naiv mítosznak számít.

Aki foglalkozott már nagyobb csoportokkal (a játékosokon túl ott vannak az edzők, a kisegítő személyzet, a biztonságiak, a média stábja és a tisztviselők), az tudja, hogy kisebb csoportok és a természetes szimpátiák kialakulása elkerülhetetlen. Az igazi probléma akkor jelentkezik, amikor a legfőbb vezető időnként elszigeteli magát a csapat kollektívájától.

Az A Bola elemzésének talán legfontosabb részlete:

„Az edzőtábor és a torna során a belső légkört feszültséggel teli gócok terhelték, amelyeket Cristiano Ronaldo felsőbbrendűséget sugárzó viselkedése és a keret többségétől való önkéntes elszigetelődése okozott. Ezek az apró részletek és távolságtartó gesztusok kisebb repedéseket és súrlódásokat idéztek elő abban az öltözőben, amely tele volt fiatal sztárokkal – olyan játékosokkal, akik egyben Európa futballóriásainak meghatározó alakjai is.”

Bár ezeket a problémákat félretették, amikor a nagyobb csatákban pályára léptek, az igazság az, hogy tartós nyomokat maguk után, befolyásolva a pszichológiai összhangot, amelyre egy elit csapatnak feltétlenül szüksége van a döntő mérkőzéseken való győzelemhez.

A búcsúra visszatekintve fontos kiemelni, hogy a portugál játékosok egyértelműen mindent beleadtak a pályán, kitartóan küzdöttek, és erejük végső határáig feszítették magukat.

A fent kifejtett okok miatt azonban ez nyilvánvalóan elégtelennek bizonyult egy ilyen kiélezett és magas színvonalú versenyben. A Spanyolország elleni 0–1-es vereség olyan statisztikai képet mutat, amely rendkívül félrevezető a laikus szemlélő számára, elfedve a mögöttes taktikai hiányosságokat.

Fizikai erőnlétük csúcsán, és természetes pozícióikban megfelelően bevetve ennek a csoportnak a versenyképességi küszöbértéke sokkal magasabb lett volna, mint amit amerikai földön láthattunk.

A befejező gondolatot is érdemes idézni az A Bolától, bármennyire „gonosz” is: „A lefújáskor Ronaldo könnyei elárasztották a dallasi pályát, megtisztítva a csapatkapitány lelkét, aki tudta, hogy világbajnoki pályafutása utolsó fejezetét írja. Felvetődik egy kérdés – a fájdalom és a tisztelet visszhangja, amely történelemmé válik: »A te könnyeid közül, Cris, mennyi Portugália könnye?«”