Mit jelent önnek egy ilyen elismerés és egy ilyen alkalom, amikor találkozhat a többi sportágbeli nagysággal?

Nekem az nem jelent sokat, hogy most fölkerültem a márványtáblára, hanem inkább az, hogy láthatom azokat, akikkel régóta együtt vagyok. Nekem nagyobb örömet szerez, hogy ők még ismernek, mert a maiak nem nagyon. Elismerés, hogy belevésték a nevemet? Ez valahogy olyan, mint amikor a férjem nevét belevésték a márványtáblába. Nem itt, hanem a temetőben. Ez nekem nem szerez örömet. Nagyobb öröm, hogy láttam Dávid Gézát, Cseh Lajost, vagy éppen Kovács Bélát, akivel együtt járunk síelni. Ezek azok a kapcsolatok, amelyek nekem örömet szereznek. Ők nem felejtettek el, és ők valószínűleg nagyon örülnek, hogy fölkerültek a márványtáblára.

A versenyzői karrierjéből mit tart a legemlékezetesebbnek?

Mexikóban nem is gondoltam, hogy ezüstérmet fogok szerezni, óriási emlék a mai napig is. Ötven évvel később elvittek újra Mexikóba az öregekkel, és az csodálatos volt. Hiába volt ez már a negyedik mexikói utam volt, ahol voltam világbajnokságon, és világbajnokok vagy helyezettek lettek a versenyzőim, de nem szerzett akkora örömet, mint amikor én fölállhattam a dobogóra úgy, hogy megvertük az oroszokat egy századdal. Ez valami hihetetlen élmény!

Edzőként még nagyobb sikerek részese lehetett, még felsorolni is nehéz hogy hány klasszis kajakozóval dolgozott együtt az elmúlt évtizedek alatt, és van, aki még most is aktív, például Kammerer Zoltán.

Igen, Zolinak ez az élete! Mondtam is neki, hogy neked így nem lesz senkid sem. Neked az a családod, hogy beülhetsz a hajóba, és evezhetsz. Végtelenül jóindulatú, még azt se mondhatom rá, hogy egoista, de valahol még én sem értem meg. Borzasztó jó vele beszélgetni, nekem öröm, ha találkozom vele, és csak nézem, hogy a sokkal fiatalabbak már abbahagyják, ő meg, mint egy őrült, ott lapátol – és ez élteti. Szerintem még 80 éves korában is kajakozni fog.

A női tanítványi közül ki az, akire a legszívesebben emlékszik? Sokukkal ért el sikereket, de nem mindenkivel volt békés a búcsú...

Nem tudok, nem is akarok senkit kiválasztani. Egy női versenyző teljesen más, mint egy férfi versenyző. Sokkal jobban megértettem magam a fiúkkal, mint a női versenyzőimmel. Egy nő egy nőnek soha nem nyílik meg, míg egy férfi még az apró hülyeségeit is elmondja nekem. Ráadásul olyan típus vagyok, hogy kérdezek, és ők boldogan elmondták. És akkor persze női logikával adtam nekik tanácsot, hogy a lányok milyenek, mire figyeljenek oda.

A koronavírus-járvány miatt jövőre lehet az olimpia, mit tanácsol azoknak a versenyzőknek és edzőknek, akik néhány hónappal az elhalasztás után kezdenek bizonytalanná válni, hogy kibírják-e ezt az egy évet?

Hát van, aki már bedobta a töröközőt, nem véletlen…

Nem bírná tovább?

Túlértékeli magát. Aki pedig túlértékeli magát, az rájön, hogy itt már nincs keresnivalója. Meg kell nézni, hogy ki az, aki bedobja a törölközőt. Az, aki már nagyon sok eredményt elért, és tudja, hogy ezt már nem tudja folytatni.

A kajakozóknál akár Kopasz Bálint tavalyi szegedi vb-sikere, akár a nők hosszú ideje tartó eredményessége mennyire garantálhatja, hogy jövő nyáron Tokióban magyar győzelmeknek örülhessünk?

Kopasz Bálint nekem a csúcs. Le a kalappal előtte és Demeter Irén, az edzője, az anyukája előtt. Végtelenül boldog vagyok, hogy utánam is van egy nő, aki hozza az eredményeket, mint ahogy korábban Szilárdi Kati is. Borzasztó szerencsés Kopasz Bálint, hogy az anyja van mögötte. Mert mondjuk, ha én lettem volna mögötte, már elcsalták volna a férfi edzők. Egy nőtől mindig elviszik a tanítványokat a férfi edzők. Pedig egy női edző sokkal rafináltabb, sokkal jobban oda tud figyelni bizonyos dolgokra, jobban tud beszélni egy férfival, mert egy nő úgy tud irányítani egy férfit, ahogy akar. Tehát Bálint szerencsés, és Irén is szerencsés, hogy ott vannak együtt állandóan. Nem tudom, meddig fogják bírni, de úgy gondolom, kihúzzák. Bálint nagyon jól evez, kiváló a felépítése, de nem hiszem, hogy bármely más edző meg tudta volna azt csinálni, amit Irén. Állandóan együtt vannak, ez egy nagyon jó szituáció. Tiszta szívemből kívánom, hogy fölkerüljön ő is a márványtáblára.

Hogyan képzeljük el a mostani munkáját, szerepvállalását?

Nem kéri ki senki a véleményemet... Senkivel nem ülök le beszélgetni, maximum Borsodi Gézával, amíg ő kutyát sétáltat, közben telefonon megbeszélünk mindent. De többször beszélek az elnökünkkel is.

A szövetségi elnökkel, Schmidt Gáborral?

Mondtam is neki, ugye, nem baj, ha nem megyek el erre a MOB-közgyűlésre. Nem fogok előre tapsolni, majd akkor, ha megválasztanak, tapsolok és gratulálok.

Végül nagy támogatottsággal MOB-alelnök lett Schmidt Gábor.

Tudtam, hogy az lesz, nem vitás. De szoktam neki mást is mondogatni... A szövetségi edzőket is szoktam kérdezgetni a Latorca utcai székházban. Tudom, hogy tartanak tőlem, mert nem vigyázok a számra. Amit gondolok, amit látok, azt ki is mondom, aztán vagy tetszik, vagy nem, legfeljebb azt mondják, hogy már megint járt a szája. Persze nem mondják, de látszik az arcukon. Ilyenkor meg is bököm őket: figyelem ám, hogy mit csinálsz. És nagyon jól csinálja. Én persze már más szemszögből nézem, mert már nem vagyok edző. Csak azt nézem, hogy ki mit tesz le, és ezt ki is nyilvánítom. Van, aki elfogadja, van, aki nem, már tudom a szeme állásából – én meg jót szórakozom...