Belgrádban a két világbajnoki döntőt (1934, 1962) is elveszítő csehszlovák válogatott a története legnagyobb sikerét érte el. Az Európa-bajnoki döntőben vesztes nyugatnémet válogatott a hetvenes években (beleértve az évtizedet lezáró 1979–1980-as idény végén rendezett olaszországi Európa-bajnokságot is) a mi kontinensünkön rendezett három nagy tornából csak ezt nem nyerte meg.
A Jugoszláviában rendezett Európa-bajnoki négyesdöntő abban az évben „minden vitt”, de érdemes feleleveníteni néhány nagyszerű klubmérkőzést is. Elsősorban a KEK-döntőt, amelyben a belga RSC Anderlecht írta tovább a németalföldi klubok korszakbeli sikereit, miután hátrányból 4-2-re fordított az angol West Ham United ellen. Vagy a glasgow-i BEK-döntőt, amelyet Palotai Károly kiváló játékvezetése mellett a Bayern 1-0-ra nyert meg a francia AS Saint-Étienne ellen. Emlékezetes, hogy az UEFA-kupa döntőjét a Liverpool FC és az FC Bruges vívta, és az angolok éppen úgy nyertek (1976-ban összesítésben), mint aztán két évvel később a két gárda újabb találkozóján, a BEK-döntőben.
Ami az Európa-bajnoki négyesdöntőt illeti, a vártnál sokkal szorosabban alakult mind a négy találkozó. Az elsőn, Zágrábban, a csehszlovákok hosszabbításban verték meg 3-1-re a hollandokat, akik egyébként, ha továbbjutottak volna, a döntőben eltiltás miatt nélkülözni kényszerültek volna Johan Cruyffot, Johan Neeskenst és Wim van Hanegemet. (Így a trió a bronzmérkőzést mulasztotta.)
Belgrádban a házigazda jugoszláv csapat a Bundesligából hazahívott Danilo Popivoda, valamint Dragan Dzsajics révén kétgólos előnyt szerzett az első félórában, s még a hatvanadik percben is 2-0-ra vezetett. Akkor Heinz Flohe szépített, majd a nyolcvanadik percben megkezdődött a Müller-show. A középcsatár ekkor kiegyenlített, majd a 114. percben és a 119. percben is szerzett egy-egy újabb gólt. Gerd Müller akkor már két éve nem volt hajlandó játszani a Nationalelfben, ám nagyszerűen pótolta őt névrokona, az egy perccel a beállítása után már gólt szerző, egyébként a válogatottban újonc kölni Dieter Müller.
Helmut Schön válogatottja szuperfavoritnak számított a döntőben, ám a csehszlovákok feltették addigi szereplésükre a koronát. Ján Švehlík a nyolcadik percben vezetést szerzett, Karol Dobiaš meg kettőre növelte az előnyt. A németek megint kétgólos hátrányba kerültek, mint az elsődöntőben, de ismét csak feltornázták magukat a semmiből. Előbb a második válogatott mérkőzésén a negyedik gólját lövő Dieter Müller szépített, majd a kilencvenedik percben, Ondruš kis és Viktor nagy hibáját kihasználva, Bernd Hölzenbein egyenlített.
A hosszabbítás nem hozott gólt, ezért következtek a tizenegyesek: az első három párban Masný, Bonhof, Nehoda, Flohe, Ondruš és Bongartz betalált. A következőben Jurkemik sem hibázott, Uli Hoeness viszont az égbe lőtt…
Majd következett Panenka. Ha belövi a tizenegyest, Csehszlovákia Európa-bajnok, a századik válogatottságát ünneplő Beckenbauer vezette világbajnok csak második. A prágai Bohemians középpályása nekifutott a labdának… Mögé lépett, miközben a bal sarok felé sandított… Sepp Maier arra indult, mire Panenka elképesztő hidegvérrel, s leírhatatlan pimaszsággal puhán a labda alá rúgott… A bőr, mint egy fáradt, beteg madárka felemelkedett, s pont a kapu közepébe hullott.
Aligha kell bővebben ecsetelni: az Európa-bajnoki selejtezők kezdetén senki sem tippelt a csehszlovákok elsőségére. Václav Ježek gárdájának sikere meglepetést keltett, de az is tény: a nyugatnémetek elleni döntő sorozatban már a tizenkilencedik veretlen mérkőzése volt a csapatnak. (Sőt: 1974. április 13. és 1976. október 13. között huszonnyolc meccséből csak egyet, az angolok elleni Eb-selejtezőt veszítette el.)
A történelem és a sors fintora, hogy ez a menetelés azóta is a cseh nemzeti tizenegy históriájának és statisztikájának a része, míg a szlovákok a maguk történetét két részletben (1939–1944 és 1994 óta) tartják nyilván. Mintha az 1976-os Eb-győzelem nem is az övék lenne… Pedig: leginkább az övék. A hetvenes évek első felében ugyanis a szlovák futball lényegesen erősebb volt a csehnél, a válogatottban több szlovák vagy éppen szlovákiai magyar kapott helyet, mint cseh.
1969-ben a pozsonyi Slovan megnyerte a Kupagyőztesek Európa-kupáját, ez volt talán az első jelzés arra, hogy nagyon megerősödtek az államszövetség keleti részének klubjai. Nem mellékesen Móder László (akinek öccse, József tagja volt az 1976-os Eb-győztes csapatnak), Horváth Sándor, Vencel Sándor és Határ József személyében magyar anyanyelvűek is szerepeltek a gárdában. A korábbi időszaknak is megvoltak a kiváló szlovák és szlovákiai magyar futballistái, elég csak a hatvanas évek nagymenői közül Ján Popluhárra, Adolf Schererre, a kassai, egyébként magyarul is beszélő Andrej Kvašňákra, Jozef Adamecre, Viliam Schrojfra vagy Szikora Györgyre gondolni, akit Brazíliában Fehér Pelének neveztek el, s aki egyébként Tardoskedden együtt nőtt fel a Móder fiúkkal.
A hatvanas évek második felétől a szlovák klubok ismét egyre nagyobb szerepet játszottak a közös bajnokságban is. A nagy áttörést az 1967–1968-as szezon hozta meg: a nagyszombatiak megnyerték a bajnokságot, s az első hat közé csak egy cseh, a negyedik helyezett Dukla fért be. A Spartak Trnaván és a két pozsonyin kívül már a trencséni és a kassai alakulat is a legjobbak közé tartozott. A számunkra felettébb rossz emlékű világbajnoki selejtezők prágai állomásán Horváth Sándor volt a csapatkapitány, a pályára lépett tizenhárom játékosukból, beleértve a belga KV Mechelenből hazahívott Andrej Kvašňákot is, tízen voltak szlovákok vagy szlovákiai magyarok. A marseille-i mérkőzésre a névsor valamelyest változott, az arány nem: megint csupán három cseh volt csak a csapatban.
Ezek az évek a bajnokságban a Slovan és a Spartak Trnava vetélkedését hozták. A pozsonyi kék-fehérek zártak azt élen 1969–1970-ben és kétszer 1973 és 1975 között, a nagyszombati piros-feketék 1967–1968-ban és 1968–1969-ben, és 1970 és 1973 között sorozatban háromszor. 1967 és 1975 között a nyolc bajnoki ezüstből hét Szlovákiába került.
Az 1976-os Európa-bajnok válogatott gerincét is a szlovákok adták. A huszonkettes keretbe tizennégyen kerültek be szlovák klubból, de még jobb az arány, ha azt vesszük, a hollandok és a nyugatnémetek ellen pályára lépett tizennégy futballistából tízen tartoztak a Slovanhoz, az Interhez, a Spartak Trnavához vagy a két kassai élklubhoz, a Lokomotívához vagy a TJ VSS-hez. A szakmai stábból a szövetségi kapitány, Václav Ježek Zólyomban, segítője, Jozef Vengloš Rózsahegyen született.
