A jelenlegi főtitkár (tizenharmadik a sorban) a norvég Jens Stoltenberg, 2014 óta tölti be tisztét, és mandátuma jövő szeptemberig szól, de várakozások szerint utódát már a jövő nyári madridi NATO-csúcs résztvevőinek bemutatják majd.

A lehetséges jelölt körüli találgatás kezd visszatérő téma lenni, Brüsszelben és a nemzetközi sajtóban egyaránt. A nagyobb jelentőségű, sok országot magában foglaló nemzetközi szervezeteknél általában szempontok sorát igyekeznek figyelembe venni, a különböző földrajzi régiók közötti rotációtól, a politikai pártállások arányos váltakozásán át, el odáig, hogy az Európai Unióban például tényező lehet a „kis országok” és a „nagy országok” egymást váltása is (kerülendő a nagyok tartós dominanciáját).

A NATO esetében a

hagyomány, hogy a főtitkárt mindig az európai szövetségesek adják, míg a fegyveres erők főparancsnoka mindig amerikai.

Ezen belül a földrajzi szempont kevésbé szokott domináns lenni – a területre és hadseregre legnagyobb európai tagállam, Törökország például sohasem adott még csúcsvezetőt a szövetségnek –, még kevésbé tényező a politikai pártok közötti „váltógazdaság” érvényesítése, ami az EU esetében oly meghatározó.

Érdekesség, hogy a „nagy országok” közül Franciaország – amelynek sokáig ambivalens volt a viszonya a NATO-hoz, emlékezetes, hogy Charles de Gaulle elnöksége idején még a szövetség munkájából is kivált – eddig távol tartotta magát a főtitkári ambícióktól. Annál inkább előfordult már brit, olasz, sőt, német politikus is a poszton.

Eddig minimum elvárásnak számított, hogy a mindenkori jelölt előzőekben szolgált-e már védelmi vagy külügyminiszterként, amúgy pedig a szövetségi szempontból szakmainak számító követelmények voltak az elsődlegesek (jó menedzseri adottság, vezetői képesség, kommunikációs készség).

Az európai vezetői összképen belül a női vezetők számának megnövekedése azonban láthatóan a NATO-ban is új elvárásokat érlelt meg, miközben az a tény, hogy

a legutóbbi két főtitkár már nemcsak miniszter volt korábban, hanem kormányfő is

(Anders Fogh Rassmussen Dánia miniszterelnöke volt 2001 és 2009 között, majd NATO-főtitkár 2009-től 2014-ig, az őt követő Jens Stoltenberg 2000–2001, majd 2005–2013 között volt Norvégia kormányfője) immár a magasabb vezetői előélet követelményét is láthatóan kiindulási ponttá tette.

Ahogy a brüsszeli Politico idézte egy szövetségi diplomata véleményét: két miniszterelnök után visszalépésnek tűnne, ha beérnék ismét „csak” egy korábbi kormánytaggal.

Mindezt fejeli meg elsősorban

a kelet-közép-európai tagállomok sorából érkező nyomás, hogy több mint húsz év tagság után most már rajtuk sor:

az Európai Tanácsnak volt már öt éven át lengyel elnöke, az EP is választott már két lengyel házelnököt is, ideje, hogy a NATO is lépést váltson.

Ezek az érvek önmagukban talán még nem lennének elegendők, de az a tény, hogy növekszik a feszültség Oroszország és a Nyugat között, stratégák szerint új kontextusba állíthatja, ha cserébe az atlanti szövetségnél éppen most választanak kelet-európai vezetőt.

A Politico szerint ilyen szempontból alapvetően három női politikus neve szokott szóba jönni: a korábbi horvát elnök, Kolinda Grabar-Kitarović (2015 és 2020 között volt Horvátország elnöke), a litván Dalia Grybauskaitė (2009 és 2019 között volt litván elnök), valamint a jelenlegi észt elnök, Kersti Kaljulaid.

Közülük

a legtöbb érv a horvát Grabar-Kitarović mellett szól, ő ugyanis már dolgozott a NATO-nál: 2011 és 2014 között a szövetség első női NATO-főtitkárhelyettese volt.

Előtte 2008-tól 2011-ig az Egyesült Államokban volt országa nagykövete – ami NATO-szempontból szintén nem jön rosszul –, előzőekben pedig hazai pályán külügyminiszterként és európai ügyi miniszterként is szolgált. Ráadásul az egyik washingtoni egyetemen (American University’s Sine Institute of Policy and Politics), ahol jelenleg vezetői kutatói beosztásban van, éppen idén adott elő a NATO jövőjéről.

Elemzők szerint ellene szólhat, hogy az elnöki újraválasztásért kampányolva viszonylag könnyű szívvel nyitott a szélsőjobboldali választói bázis felé, ami különösen egy nyugat-balkáni politikus esetében nem lényegtelen tényező, továbbá, hogy közös személyes megjelenésükkor szívélyes viszonyt mutatott Vlagyimir Putyin orosz elnökkel.

Az orosz tényező válhat a litván Grybauskaitė hátrányává is, csak nála éppen az ellenkező előjellel: országa politikáját és személy szerint hajdani elnöki fellépéseit is oly mértékben ittatta át az oroszellenes él, hogy az már egyesek szerint

zavarná Joe Biden amerikai elnök egyensúly-keresési megközelítését az amerikai oroszpolitikában.

A jelenlegi észt elnök asszony, Kaljulaid (2016 óta áll országa élén) ellen leginkább az szól, hogy korábbi előéletében nincs semmi NATO-szempontból értékelhető: Észtország EU-taggá válása után 12 éven át az EU számvevőszékén képviselte országát.

A Politico szerint, ha elfogynak a keleti női jelöltek – bár akadt, aki felemlegette még Beata Szydlo nevét is, ő 2015 és 2017 között volt Lengyelország miniszterelnöke, cserébe a lengyel oroszpolitika legalább annyira ellenséges Moszkvával szemben, mint a litván –, éppenséggel felmerülhet nyugat-európai lehetőség is.

Elsőként Theresa May korábbi brit miniszterelnököt szokás emlegetni, akinek esélyeit növelheti, hogy tudni lehet,

az EU-ból kilépett Nagy-Britannia különösen ambicionálni fogja, hogy európai befolyását NATO-vezetéssel kompenzálja.

NATO-diplomaták szerint azonban konkrétan May jelöltségét elég leronthatja, hogy kormányfőként éppen a szövetségi szempontból oly fontosnak tartott képességek (vezetés és főként jó kommunikáció) tekintetében vallott kudarcot. Ráadásul a brit nyomulás általában sem biztos, hogy elég lehet, lévén ma már a NATO-tagok elsöprő többsége (21 szövetségi állam) egyúttal EU-ország is, és együttes lobbierejük – ha egységes – nehezen lesz megkerülhető. Ennyiből többen inkább egy majdani brit főtitkárhelyettes kinevezését tartják valószínűnek.

A Politico szerint egyes vélemények a lehetséges női jelöltek közé sorolják az olasz Federica Mogherinit is, aki maga is jelzett már korábban érdeklődést a poszt iránt. Formálisan az előélete alkalmassá tehetné – olasz külügyminiszter volt, majd öt éven át az EU közös külpolitikai főképviselője –, ám sokan azt is megjegyzik, hogy hazájában a miniszterséget az egyetemi katedráról vette át, tényleges tárcavezetőként nem sokat szolgált, mert hamarosan megkapta az uniós külképviseleti funkciót, ahol viszont kevés látványos eredményt ért el. Igaz, ez már jelentős részt a mögötte álló tagországok hozzáállásán is múlott.

Lapértesülések szerint mindenesetre Washingtonban Mogherinit nem igazán tartják meggyőző jelöltnek, hanem – ha már olasz – akkor inkább Enrico Letta korábbi olasz kormányfőre szavaznának (2013-2014-ben igazgatta az olasz kormányt). Ha viszont már nyugati, és férfi, akkor a legrátermettebb sokak szerint Mark Rutte közelmúltban újraválasztott holland kormányfő volna, aki mögött egy ízig-vérig atlantista holland politika állna.

Ezzel viszont végkép letérnének a kiinduló premisszáktól: nem is hölgy, és nem is kelet-európai. De ahhoz, hogy idáig eljussanak, láthatóan, hosszas előzetes alkudozásokon és jelöltmérlegelésen át vezet még az út.