Rettenetes állapotban sújtotta robbanás a Közel-Kelet egykori Svájcát

Sayfo Omar, az Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézetének kutatója úgy látj, hogy a másfél évtizedig tartó libanoni polgárháborút 1989-ben lezáró Táifi egyezmény máig velünk élő problémahalmazt hagyott maga után. Ugyanis, elsőként történt egy felekezeti alapú hatalommegosztás, aminek a keretében a köztársasági elnök a maronita keresztény felekezetből kerül ki, a miniszterelnök szunnita, míg a parlament elnöke síita. Emellett a különböző felekezetek által lakott környékeket helyi erős emberek irányítják, a maguk vallási csoportjukhoz, illetve politikai elitbe történő bekötöttségükkel. Mindebből azt következik – magyarázta a Közel-Kelet-szakértő az InfoRádiónak nyilatkozva –, hogy Libanonban egy kifejezetten gyenge államhatalomról beszélhetünk, felekezeti alapon működő kliensrendszerek jöttek létre, amiknek az élén patrónusok állnak.

Generátormaffia, háromféle víz és hegyekben álló szemét

A fentiek nyomán megtörtént a közszolgáltatások kiszervezése is. Azonban a polgárháború óta nem történt meg az áramellátás helyreállítása, aminek eredményeképpen Libanonban, attól függően, hogy melyik területről beszélünk, és hogy annak a társadalmi csoportja milyen politikai súlyt képvisel, 10 illetve 2 óráig van összesen egy nap áram – hívta fel a figyelmet Sayfo Omar, megismételve, hogy még a legszerencsésebbek is legfeljebb 10–12 óráig kapnak áramellátást, a kevésbé befolyásos környéken ez viszont összvissz 2 óra. Ennek eredményeként kialakult a generátormaffia, vagyis az az erős politikai és gazdasági bekötöttséggel rendelkező csoportosulás, aki az áramhiányra rátelepedve generátorokkal látja el a lakosságot, persze erősen túlárazva. De hasonló a helyzet a vízellátással is – tette hozzá az Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézetének kutatója –, miután egy átlagos libanoni háztartás három helyre fizet vízért: először is a sós vízért, amivel takarítanak, továbbá az édes vízért, ami nem iható, de egyéb dolgokra használható a háztartásban, végül pedig az ivóvízért. Az elmúlt években ugyanekkora, ha nem nagyobb problémát okozott a szemétválság Libanonban. Mivel ez is ki volt szervezve, hosszú ideig Bejrút és más városok utcáin halomban állt a szemét, amit idővel elkezdtek égetni, ezzel mérhetetlen természeti károkat okozva – jegyezte meg a szakértő.

A szíriai polgárháború még egy lapáttal rátett

A 2011-ben kirobbanó szíriai polgárháború még tovább súlyosbította az egyébként sem túl rózsás állapotokat, értett egyet Sayfo Omar. Leginkább azért, mert az akkor 4,5 milliós országba hirtelen megérkezett 1–1,5 millió menekült, akiknek a jelenléte a társadalom különböző csoportjaira eltérő módokon hatott. A vagyonosabb líbiaiak, akinek voltak bérbeadandó ingatlanjaik, például ebből tudtak profitálni, míg az egyszerű munkások olcsó vetélytársakkal, piaci versennyel találták magukat szemben. Vagyis a munkásbéreket lenyomták, az albérletárakat pedig fel, még nagyobb terhet róva a helyi lakosságra.

A kutató emlékeztetett arra is, hogy Libanon legfőbb gazdasági partnere, és gyakorlatilag egyetlen megmaradt szárazföldi szomszédja, hiszen Izraellel le vannak zárva a határai, az Szíria. Tehát a libanoni kereskedelemre is súlyos hatással volt a szír polgárháború: az export visszaesett, és miután Libanon nem önálló gazdaságilag, importra van rászorulva, ezért dollárhiány alakult ki, erősen megnövelve az árakat.

Tüntetések és az összeomló bankszektor

Sayfo Omar szerint, bő egy éve olyan események vették kezdetüket, amire korábban még nem volt példa Libanon történetében. Az emberek ugyanis nem felekezeti határok mentén kezdtek utcára vonulni, hanem egy általános elitellenes tüntetéssorozat keretében, aminek a jelszava az volt, hogy „az összes”, utalva arra, hogy valamennyi politikai elithez tartozó politikus korruptnak tartanak, és mindenke a távozását követelik. Mivel viszont az általános elégedettségen túl nem volt szervezett erő ebben a mozgalomban, ezért alapvetően kevés eredménnyel járt – fogalmazott a Közel-Kelet szakértő, hozzátéve, hogy annyi történt csupán, hogy az addig is katasztrofális gazdaság helyzet még tovább romlott. A miniszterelnök, Szaad al-Hariri ugyan lemondott, helyét pedig Hassan Diab vette át, a libanoni líra árfolyama pedig elszállt.

Sayfo Omar megjegyezte, korábban a polgárháború örökségeként, illetve az követő gazdasági stabilizáció eredményeként a libanon líra/dollár–árfolyam 1500 volt fixen, tehát gyakorlatilag az utóbbi is fizető valuta volt Libanonban. Mára azonban – köszönhetően a válságnak – a bankoknál már 4 ezer lírát ér egy dollár, míg a feketepiacon 9 ezret. Ebből pedig az is következik, hogy

az árak minimum a duplájukra nőttek, de sok esetben még ennél is rosszabb a helyzet különböző árucikkek esetében.

Hogy ne történjen meg az összeomlás, a bankok korlátozták a dollárfelvételt, természetesen ez is jellemzően a politikai bekötéssel nem rendelkező emberekre vonatkozott – ismertette a kutató –, ami miatt az egykor a Közel-Kelet Svájcaként emlegetett Libanonban súlyos bizalomválság alakult ki a pénzintézetek irányába.

Oda az utolsó szalmaszál

A helyzetet sokkal kilátástalanabbá teszi, hogy a külföldi segélyek is elmaradnak – hívta fel a figyelmet az Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézetének munkatársa. Az Öböl országok, amelyek az egykori miniszterelnök, a meggyilkolt Rafík al-Harírinak köszönhetően komoly adakozók voltak, elsősorban Szaúd-Arábia illetve az Emirátusok, szépen kihátráltak az adakozók sorából. Leginkább azért, mert regionális ellenlábasuknak, Iránnak a helyi szövetségese, a Hezbollah egyre nagyobb teret szerzett meg magának a libanoni politikában, köszönhetően a demográfia lassú átalakulásának, és a síiták fokozatos többségbe kerülésének is.

Ugyan 2018-ban, egy franciaországi gyűlés alkalmával egy 11 milliárd dolláros gazdasági segítségnyújtásról állapodtak meg a felek Libanon számára, azonban az ehhez támasztott különféle feltételeket a kliensrendszerre épülő politikai elit nem tudta teljesíteni – tette hozzá. Ráadásul az utolsó szalmaszálat jelentő, egy másik 10 milliárdos segélycsomagra is nemet mondott idén márciusban a Nemzetközi Valutaalap.

Mindezek után, tette hozzá végezetül Sayfo Omar, a koronavírus-járvány még tovább rontotta Libanon helyzetét. A turizmus tökéletesen összeomlott, a szolgáltatóiparral egyetemben. Így

a korábban 30 százalékosra becsült munkanélküliség mára elérheti a 70 százalékot. A lakosságnak pedig a több mint fele a szegénységi küszöb alá süllyedt,

a kórházak pedig megteltek.