A palesztin kérdés továbbra is érzékeny pont az izraeli–afrikai viszonyban, különösen az észak-afrikai arab országok és a Dél-afrikai Köztársaság részéről, míg más államok gyakran pragmatikusabb vagy semleges álláspontot képviselnek, ugyanakkor tekintettel kell lenni a társadalom és a politikai elit álláspontja közti távolságra is, főleg a 2023. október 7-i Hamász-terrortámadást követő gázai katonai műveletek elindítása óta – állapítja meg az NKE John Lukacs Intézet honlapján közzétett elemzésében Fodor Márk Joszipovics.
A szerző az InfoRádióban elmondta: az afrikai kontinensen régiónként eltérő a diplomáciai kapcsolatok milyensége Izraellel. Azokban az országokban, ahol az arab vagy a muszlim kötődés miatt sokkal meghatározóbb a kulturális közelség a palesztinokkal, jóval érzékenyebben reagálnak a különféle izraeli katonai akciókra. Ezzel szemben Fekete-Afrikában (Szubszaharai Afrikában) már vegyesebb az izraeliek megítélése, hiszen Afrika ezen részén a társadalmak, törzsek sem egységesek, egyebek mellett például a vallási összetétel miatt is. Az NKE doktorandusza úgy fogalmazott, „ebből a mintázatból kakukktojásként meglehetősen kitűnik” a Dél-afrikai Köztársaság, ahol a külpolitikát jelentősen meghatározza a palesztinok helyzete az Izraellel való viszonyrendszerben. A dél-afrikai vezetés korábban a palesztin civilek elleni célzott támadásokkal és népirtással vádolta meg a zsidó államot a hágai székhelyű Nemzetközi Bíróságon.
Fodor Márk Joszipovics hozzátette: a Hamász 2023-as terrortámadása és a jelenlegi gázai helyzet összességében nem változtatott sokat az izraeli–afrikai viszonyrendszeren, a hosszú évtizedek óta megszokott állapot áll fenn annak megfelelően, hogy éppen melyik régióról beszélünk. Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy egyes arab államok az előző években „elindultak a normalizáció útján”, és arra törekedtek, hogy javuljon a kapcsolatuk Izraellel, a 2023 óta tartó gázai konfliktus viszont mégiscsak egyfajta törést eredményezett ebben a folyamatban. Ráadásul a kormányok akarata sincs mindig összhangban a társadalmi igényekkel.
Vannak ugyanis olyan arab országok, melyeknek a politikai vezetése lát bizonyos előnyöket az Izraellel való együttműködésben, az utca embere viszont ezt sokszor nem tudja tolerálni, mert inkább arra figyel, mi történik Gázában.
A szakértő külön megemlítette Marokkót. Az Izrael–Marokkó normalizációs megállapodást 2020 végén írták alá, melyben a felek megegyeztek a kettejük között fennálló viszony normalizálásában, a gázai helyzet miatt azonban lelassultak a tárgyalások, míg egy másik állam, Mauritánia esetében meg is állt ez a folyamat.
A szubszaharai országok többsége az utóbbi években egyértelműen nyitott Izrael felé, és nagy törést nem is okozott ebben a tekintetben az izraeli–palesztin konfliktus kiéleződése. Ami Afrikát illeti, Izrael legelkötelezettebb szövetségesei a szubszaharai régió egyes országai, például Kamerun, Kenya, Uganda vagy Ruanda.
A gázai offenzíva és a palesztin kérdés nem terhelte vagy szakította meg a kétoldalú kapcsolatokat ezen államok esetében Izraellel.
Fodor Márk Joszipovics felidézte: a történelem úgy alakult, hogy Izraelt több ellenséges ország is „körbeölelte”, így a zsidó állam számára biztonságpolitikai és védelmi okokból fontos volt, hogy „eggyel továbblépjen a sakktáblán”. Ebből a megfontolásból Izrael bizonyos időszakokban rákényszerült arra, hogy jó viszonyt alakítson ki ezekkel az ellenséges környező országokkal, ugyanakkor lavíroznia is kellett. Ez volt az úgynevezett periféria doktrína, ami az arab világ nemzetközi elszigetelését tűzte ki célul. A doktrína értelmében Izrael erősítette nemzetközi gazdasági és diplomáciai kapcsolatait a világ országaival, és ezzel párhuzamosan úgy alakította külpolitikáját, hogy az a szomszédos muszlim országok pozícióit gyengítse.
Napjainkban biztonságpolitikai szempontból Irán és Törökország számít Izrael két legfőbb ellenfelének a Közel-Keleten. Iránnak és Törökországnak is számottevő jelenléte van Afrikában, így tulajdonképpen a fekete kontinens proxy terület, illetve egyfajta vetélkedési terület az izraeli–iráni–török trió szemszögéből.
„Ezekben az afrikai államokban tudnak úgy vetélkedni egymással, hogy az ne jelentsen kiemelt eszkalációs kockázatot a régióban”
– magyarázta az NKE doktorandusza.
Izraelnek továbbra is jelentős külpolitikai mozgástere van Afrikában, de főleg a kontinens északi részén azért érezhetők már bizonyos korlátok a társadalmi berendezkedések miatt. Ugyanakkor olyan mértékű csökkenés nem tapasztalható a Szubszaharai Afrikában, mint például Nyugat-Európában, a transzatlanti közösségben vagy a Globális Dél térségében, ahol már nem ennyire egyértelmű Izrael megítélése. Éppen ezért a zsidó állam szempontjából hosszú távon is nagyon fontos lesz Afrika, ahol könnyeben talál szövetségeseket, mint Nyugaton. Fodor Márk Joszipovics szerint összességében elmondható, hogy konfliktusai miatt Izrael reputációja és legitimitása nem sérül olyan mértékben Afrikában, mint más, főleg a nyugati szövetségesei esetében.