Dél-Koreában találkozott az amerikai és a kínai elnök. Donald Trump a körülbelül másfél órás egyeztetés után azt mondta, hogy sikeressége egy tízes skálán 12-esre értékelhető. Ismét csak nagy szavakat akart használni az amerikai elnök, vagy valóban jelentős siker a mostani csúcs?
Én kritikusabb vagyok a találkozóval, illetve annak eredményeivel kapcsolatban, mint az amerikai elnök, aki érthetően elfogult, hiszen ő volt az egyik főszereplője ennek az eseménynek, és nyilván nem fog azzal kiállni, hogy nem értek el jelentős eredményt. Abból, amit lehet tudni, hogy történt, azt látjuk, hogy részsikereket vagy részeredményeket ért el mind a két fél, de igazi áttörésre nem került sor.
Kudarcról lehet beszélni?
Arról sem, hiszen nem voltak túlságosan nagyok az elvárások, senki sem várta azt, hogy letesznek az asztalra egy hatalmas kereskedelmi vagy bármilyen más megállapodást, ünnepélyesen aláírják, azt fogják lobogtatni, és a következő fél évszázadban az határozza meg a kínai–amerikai kapcsolatokat. Ilyet senki nem várt, hanem mindenki valami olyanra számított, ami tulajdonképpen történt. A lényeg, hogy úgy tűnik, sikerült stabilizálni a kapcsolatokat, picit visszavenni a konfliktus eddigi intenzitásából anélkül, hogy a konfliktusnak a gyökereihez hozzányúltak volna.
Egy másfél órás találkozón hozzá lehet nyúlni a gyökerekhez?
Akkor lehetett volna, ha rendesen elő van készítve, és ha a szándék megvan arra, hogy egy valódi, mindenre kiterjedő vagy a gyökerekkel is foglalkozó megállapodásra törekedjenek. Én azt gondolom, hogy ezt a felek már előre elengedték. Nyilván tisztában voltak vele, hogy azt a hihetetlen problémahalmazt, azt a rendkívül sok konfliktust, ami az élet legkülönbözőbb területén ott van Kína és az Egyesült Államok között, úgysem fogják most megoldani. Az életnek viszont mennie kell tovább, a biznisznek működnie kell, ahol most lehetett, ott megkötötték a kis kompromisszumokat.
A retorikán és a viszonylagos közeledésen túl a gyakorlatban melyik a legfontosabb részeredménye ennek a csúcsnak?
Néhány pontot közöltek. Az egyik ebből az, ami talán a legfontosabbnak tekinthető, hogy a kínai termékekre kivetett vámokat általánosan 10 százalékkal csökkentették, és így átlagosan 47 százalékra csökkentek a vámok. Ezek termékenként különbözőek, Trump valószínűleg maga sem tudja, hogy minél mennyi, folyamatosan egyfajta vámtarifáról beszélt. Valójában ezek nagyon különbözőek, van termék, ahol 20 százalékos a vám, de van, ahol még 100 százalék fölötti.
És ebből pont 10 százalék a csökkenés.
Igen, ezekből 10 százalékot csökkentett. Ez az a része a vámoknak, amit nem is a kereskedelmi háborús indokokra hivatkozva vezettek be még februárban az amerikaiak, hanem a fentanil előállításában játszott kínai szerepre hivatkozva. Ez egy nagyon durva drog, ami az Egyesült Államokban komoly károkat okoz, és ezt most megfelezték, a sok-sok vám közül 20 százaléknyi a fentanil vámja, ezt most megfelezték. Ez egy konkrét lépés. Részben erre válaszul a kínaiak megígérték, legalábbis az amerikaiak szerint, hogy fognak vásárolni szójababot az amerikai termesztőktől. Ez fontos probléma volt, hiszen a farmerek többségükben Trump, illetve a republikánusok szavazói, és direkt rájuk lőttek az elmúlt hónapokban a kínaiak, amikor megszüntették a szójabab-fölvásárlásukat.
Ez egy nagyon komoly, milliárd dolláros biznisz.
Ez egy tízmilliárd dolláros biznisz, nagyságrendileg. Trump már ki is posztolta az Air Force One-ról, hogy felszólítja az amerikai farmereket, hogy vegyenek több földet és nagyobb traktorokat. Én azért óvatosabb lennék, mert a kínaiaknak voltak már korábban is ilyen-olyan-amolyan vásárlási ígéreteik, és ezeket nem mindig tartották be. Mindenféle könnyítésben is megállapodtak, ami az amerikaiak szempontjából nagyon fontos, sőt, még a szójababnál is fontosabb, a kínaiak vállalták, hogy a ritkaföldfém-exportkorlátozásaikat, legalábbis azoknak egy részét egy évre felfüggesztik. Itt is az ördög azért a részletekben rejtőzik.
Összességében a két ország gazdaságában melyiknek mekkora a szerepe?
A kínai exportnak a 15 százaléka irányult Amerikába a második Trump-kormányzat kezdetekor. Ez mára, bizonyos számítások szerint, 10 százalékra csökkent. Ez a 10-15 százalék az, amivel a kínaiak játszani tudnak.
Azért ez komoly különbség, egyharmados csökkenésről beszélünk.
Óriási vámok voltak érvényben, meg exportkorlátozások is, de jelentős csökkenésről van szó. Lehet, hogy ez valamelyest növekedni fog, de arra vigyázni fognak a kínaiak, hogy nagyon magas ne legyen, hiszen ezzel ők ki lennének szolgáltatva az újabb amerikai intézkedéseknek. Arra azért számíthatnak, hogy jó, jó, most megdicsérték egymást a vezetők, megállapodtak abban, hogy milyen fantasztikus nagy vezető a másik, de azért ennek a kereskedelmi háborúnak lesz még bőven néhány fordulója.
A másik oldalról az Egyesült Államok milyen arányban exportálta a termékeit, szolgáltatásait Kínába?
Az sem kicsi, de ott nem a termékexport a leglényegesebb, hanem az amerikai befektetések Kínában. Az amerikai ipar, némi túlzással, az elmúlt néhány évtizedben Kínába költözött. Ott a kereskedelmi forgalom nagy része az amerikai cégeknek a belső forgalma, hogy mondjuk, az iPhone-okat elvileg Amerikában tervezik, de Kínában csavarozzák össze. Amit Amerika exportált, azok olyan termékek, amiket viszonylag könnyen helyettesíteni lehet, meg amelyeknek világpiacuk van, mint a szójabab, az energiahordozók, a kőolaj-földgáz, ilyesmi. Ők igazából a kínai piac nélkül megvannak, de a kínai termelők nélkül nincsenek meg.
Beszélt a két vezető, illetve a két delegáció Ukrajnáról is. Mennyire lehet kézzelfogható, amit Donald Trump megfogalmazott, hogy a két ország együttműködik Ukrajna ügyében?
Erről ennyit tudunk, hogy Donald Trump közölte, hogy közösen fognak dolgozni az ukrajnai válság megoldása érdekében. Ennél több részletet nem kötöttek az orrunkra. A kínaiak meg még ennyit sem mondtak. Akkora a különbség a két fél álláspontja, meg a kérdéskörhöz való általános hozzáállása között, hogy kétlem, hogy bármiféle előrelépést elértek volna. Nyilván az amerikaiak azt szeretnék, hogy a kínaiak gyakoroljanak nyomást Moszkvára, hogy menjen bele végre legalább a tűzszünetbe, vagy még inkább békébe. A kínaiak viszont 2022 óta következetesen elutasítják, hogy Moszkvára bármiféle nyomást gyakoroljanak.
Egyáltalán gyakorolhatnának érdemi nyomást?
Lennének eszközeik, de abban nem vagyok biztos, hogy meg tudnák változtatni Putyin terveit vagy szándékait. Ezt a háborút az oroszok nyilván nem Kína kedvéért, nem is igazán a támogatásával vívják. Ez az orosz érdekeknek, az orosz birodalmi érdekeknek a megnyilvánulása. Lehet, hogy fontosab az ukrajnai kérdéskör, ami miatt a háború kitört vagy eszkalálódott, mint az orosz–kínai kapcsolat, de azért lehetne nyomást gyakorolni az oroszokra. Az orosz gazdaságot a kínaiak tartják életben. Az orosz piacról kiesett nyugati termékeket kínai termékekkel helyettesítették. Kínai autókat lehet kapni Oroszországban, kínai háztartási gépeket, meg fagylaltokat, meg egyebeket, és az Oroszország számára kieső piacokat, elsősorban persze az energiahordozókat tekintve, jelentős részben a kínaiak pótolják azzal, hogy felvásárolják az orosz energiahordozókat meg nyersanyagokat. Elvileg fegyvereket, meg ilyesmit nem szállítanak a kínaiak, valójában persze kettős felhasználású termékeket meg technológiákat igen, de az az igazán fontos segítség a kínaiak részéről, hogy az orosz gazdaság szinte zavartalan működését lehetővé teszik.
Eddig, különösen Donald Trump, illetve Donald Trump köre elég kemény retorikát alkalmazott olykor-olykor Kínával szemben. Furcsa lett volna azt várni Kínától, hogy Oroszországra próbáljon nyomást gyakorolni.
Igen, nagyon téves számítás volt az amerikaiak részéről, hogy ők majd rádörrennek Kínára, és akkor a kínaiak összecsinálják magukat, és rohannak Moszkvába, hogy rávegyék Putyint a terveitől való elállásra. Ez eleve rossz ötlet volt.
Kína nem így működik.
Kína nem így működik, az elmúlt években meg pláne nem így működik, nem érdeke. A kínai–orosz kapcsolat mögött az a stratégiai felismerés áll, hogy amerikai elnököktől, meg pillanatnyi amerikai politikától teljesen függetlenül a célkeresztben ők állnak, mármint a kínaiak. Beleírták már az első Trump-kormányzat nemzetbiztonsági stratégiájába is, hogy Amerika számára az első számú kihívó Kína, a második számú kihívó pedig Oroszország. Ez a hozzáállás azóta sem változott, s ezt nem is nagyon rejtik a véka alá. Időnként kedvesebben beszélnek a kínaiakról, időnként meg kevésbé, de egyértelmű, hogy ők a fő kihívók, és az a fő külpolitikai célja az Egyesült Államoknak, hogy Kínát megállítsa, visszaszorítsa, a fejlődését akadályozza, a nemzetközi térnyerését akadályozza. Ebben a helyzetben Kína számára értelemszerűen teljesen logikus lépés az oroszokkal összefogni, hiszen az oroszok ugyanebben a cipőben járnak. Ez egy évtizedes távú egységfront közöttük, mind a kettőjükre óriási nyugati nyomás nehezedik, ők pedig ezt úgy ellensúlyozzák, hogy egymásnak vetik a hátukat. Azért, mert Trump mond néhány kedves szót Hszi Csin-pingről, vagy éppen valami tarifának az 1-2 százalékos csökkentését vagy növelését belengeti, nem fognak egy nagyon fontos stratégiai partnert elengedni.
Hosszabb távon lehet-e változás? Nem feltétlenül a mostani találkozó alapján, de akár részben ennek a részeredményeire is alapozva, az Egyesült Államok és Kína között?
Egyfajta modus vivendi létrejöhet. Április óta tart lényegében a kereskedelmi háborúnak a legújabb felvonása. Ez az időszak alatt volt már 145 százalékos vám az egyik oldalon, a másik oldalon is 125 százalékos, akkor ezt levitték, fenyegetőztek, vizsgálatokat indítottak a másik cégei ellen, kikötői díjakat, exportkorlátozásokat vezettek be, mindenféle eszközzel szurkálták, gyömöszölték egymást, próbálták kitalálni, hogy mik a másiknak a fájdalmas pontjai. Az kiderült, hogy mind a kettejüknek vannak fájdalmas pontjai. Az is kiderült, hogy a kínaiak keményebben állták a csapásokat, mint ahogy arra korábban az amerikaiak számítottak. De a legfontosabb, hogy mindkettejük számára kiderült, hogy ebben a nagyon bizonytalan időszakban mind a ketten sok sérülést összeszedtek, noha mind a kettejüknek stabilitásra, gazdasági növekedésre lenne szüksége. Ezért tehát érdemes visszavenni a folyamatos adok-kapokból, és lehet, hogy mind a ketten jobban járnak, legalább középtávon, hogyha valamiféle nagy keretmegállapodást kötnek, hogy most pontosan mennyi legyen a vám, és valami olyan jellegű intézkedéseket vezetnek be, amiket utána nem módosítgatnak minden héten, vagy minden másnap, hanem kiszámíthatóvá teszik a gazdaság működését.
A kínai elnök, Hszi Csin-ping arról is beszélt, hogy Kína és az Egyesült Államok legyen partner, akár barát, ezt tanítja a történelem. Ez mennyire szólam, és mi lehet mögötte?
Ezt a megbeszélés kezdetén mondta Hszi Csin-ping. Úgy kezdődtek a megbeszélések, még az újságírók jelenlétében, hogy mind a két elnök kedves szavakat mondott a másikról. Hszi Csin-ping azt mondta, hogy mi tulajdonképpen nem is föltétlenül vagyunk riválisok, és a Make America Great Again, illetve a kínai részről a saját jelmondat, a kínai nemzet nagy újjászületése, nem egymást kizáró célkitűzések, akár együtt is dolgozhatnának. Én azt gondolom, hogy Hszi Csin-ping nem gondolja azt, hogy az amerikaiak meg a kínaiak nagyon mély barátok lennének, és hogy sikerülhet egy-két ilyen tárgyalással a közöttük lévő jövőbeli konfliktusokat elkerülni. Ez inkább a beszélgetés jó hangulatának a megteremtéséhez szükséges, illetve ez egyfajta igénybejelentése is a kínaiak részéről, hogy ne szuttyangassatok már minket annyira, nem törvényszerű, hogy nekünk folyamatosan veszekedni kell.
Az előző néhány évtized mit mutat? A kínai–amerikai kapcsolatok mennyire múlnak a vezetők személyén és a köztük lévő személyes viszonyon?
Sokkal kevésbé, mint ahogy azt maguk a politikusok láttatni szeretik. Itt két hatalmas gazdaságról van szó, a világ két legnagyobb gazdaságáról, amelyek óriási mértékben össze van nőve. Itt nemcsak a kereskedelmi statisztikák számítanak. Gondoljunk bele abba, hogy az Egyesült Államoknak a legnagyobb külső hitelezője Kína. Mint említettem, az amerikai termékek jelentős részét Kínában gyártják, ez Kínának is fontos. Az Egyesült Államoknak fontos befektetései vannak, technológiát onnan szerzett, tudományos együttműködéseik vannak. Nagyon szoros kapcsolat van közöttük, és ezeket a mindennapi életben jelen lévő üzleti kapcsolatokat nem feltétlenül befolyásolja, hogy éppen most a két csúcsvezető haragban van-e egymással, vagy sikerült nekik közösen egy jót vacsorázniuk. Persze, hosszú távon van hatása, meg azért rombolni nagyon sokat tudnak a vezetők a kapcsolatokon, az alacsonyabb szinteken is, például a büntetővámok bevezetésével, de sem a kínai, sem az amerikai cégek nem úgy működnek, hogy folyamatosan azt figyelik, hogy mit mondanak odafent.
A fogyasztók mennyire figyelhetnek erre oda? Mondjuk, Kínában mennyire figyelnek a kínai fogyasztók arra, hogy mit mond az amerikai elnök, illetve fordítva?
Ezeket a folyamatokat a fogyasztók főleg Kínában figyelik. Az amerikai fogyasztóknak nem feltétlenül van választási lehetőségük, ők bemennek a Walmartba, és ott valószínűleg mind a háromfajta edénycsöpögtető, vagy mind a nyolcfajta mosógép, amiből választhatnak, Made in China lesz. Nincs olyan opciójuk, hogy bojkottálják a kínai termékeket, vagy, hogy nagyon figyelgessék a címkéket ezeken a termékeken. Jó példa erre, hogy mondjuk Trumpnak a Make America Great Again kampánysapkáit meg pólóit is Kínában gyártják. A kínaiak is odafigyelnek erre. Voltak idén bojkottkísérletek, hogy az emberek ne menjenek Kínában amerikai kávézóba, vagy bizonyos éttermek kiírták, hogy ott nem fogadnak amerikai vendégeket, de ezekben tipikusan amúgy sem jártak amerikai vendégek. Valójában a mindennapi élet szintjén a kínai emberek is, meg az amerikai emberek is sokkal pragmatikusabbak annál, minthogy a pillanatnyi politikai hangulatok befolyásolják a fogyasztási döntéseiket. Az üzletemberek nyilván más helyzetben vannak, hogyha egy politika által érintett iparágban tevékenykednek, mondjuk valaki chipekkel kereskedik, annak tényleg folyamatosan figyelni kell, hogy mit ír éppen ki Trump a Truth Socialen, vagy mi jelenik meg éppen a Zsenmin Zsipaóban. Ott természetesen erről van szó, de az meg már nem egy ilyen hangulati dolog, hanem a konkrét intézkedéseket kell figyelniük.
Mi várható attól, hogy a következő évben előbb Donald Trump látogat Kínába, majd Hszi Csin-ping Washingtonba, legalábbis a tervek szerint?
Most talán az elindult stabilizálódási folyamatnak a folytatása látható, de azért addig még elég sok víz le fog folyni a Jangcén is, meg a Potomacon is, amíg ezekre a látogatásokra sor kerül. Most éppen az áprilist lebegtették be Trump kínai látogatásának időpontjaként, és ezután utazna Hszi Csin-ping Amerikába. De addig még sok minden történhet, ezekre a látogatásokra nyilván akkor fog sor kerülni, ha a következő hónapokban nem tört ki egy újabb eszkalációs hulláma a kereskedelmi háborúnak, amit azért nem lehet kizárni. Egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy néhány héten belül akár egy kereskedelmi dealt alá is írhatnak a felek. A mostani csúcstalálkozón semmiféle papírt nem írtak alá, szóban egyeztettek, és minden, amit közöltek utána, az végül is egy szóbeli megállapodás.
A szándékokról.
A szándékokról. Közben tudjuk, hogy a stábok, amerikai részről a pénzügyminiszter, kínai részről az egyik miniszterelnök-helyettes, folyamatosan egyeztettek, még a múlt vasárnap megkötött kereskedelmi megállapodás konkretizálásán is dolgoztak, és lehet, hogy ezt néhány héten belül alá is fogják írni. Az legalább véget vetne ennek a nagyon bizonytalan állapotnak, és ha a következő időszakban nem történik valami nagy felfordulás, akkor, egy stabilabb környezetben, lehet, hogy már komolyabb dolgokról is szó eshet, akár a jövő évben esedékes két csúcstalálkozón.
Mennyire van benne a pakliban, hogy ha nem alakulnak jól a háttértárgyalások, akkor egyszerűen csak, mivel az APEC 2026-os tanácskozását Kínában, aztán a G20-as csúcsot az Egyesült Államokban rendezik, oda elutaznak majd a vezetők, és egy minimális vagy egy szűkített együttműködés vagy megbeszélés lesz?
Ez mindig benne van a pakliban. Mind a két vezetés a játszma részének tekinti a találkozókkal való játszadozást is. Az is nyomásgyakorlás lehet, hogy bejelentjük, hogy ha ti ezt, meg ezt csináljátok, akkor én nem vagyok hajlandó hozzátok elutazni. Az sem volt 100 százalékos, mondjuk egy vagy két héttel ezelőtt, hogy a mostani találkozó valóban létrejön. Eléggé viharosan alakult a történet. Időnként bejelentették az amerikaiak, hogy lesz, utána azt a kínaiak nem erősítették meg, aztán bejelentették, hogy mégsem lesz, aztán mégis lesz. Az, hogy megtörtént, végül is előrelépés, de sokkal rövidebb lett, mint tervezték, ez nem feltétlenül jó jel, egy ilyen kétoldalú tárgyalást fél órával a látogatás előtt is le lehet mondani, és Trumpnál különösen látjuk, hogy elég változékony tud lenni a politikája.
Mire van lehetőség egy nagyjából másfél órás delegációs tárgyaláson? Talán négy-négy ember tárgyalt a képek szerint, természetesen tolmácsolással.
Ez arra elég, hogy azokat a témákat, amiket a stábok már korábban letárgyaltak, és végső jóváhagyásra várnak, végigvegyék, és azt mondják, hogy jó, legfelsőbb szinten is jóváhagyjuk azt, amiről egyébként már Scott Bessenték a múlt héten megállapodtak. Nagyjából erre elég, és esetleg még megpendíthetik azokat a témákat, amiket nem tudnak megoldani, de amiket tisztázni akarnak. Mondjuk, a Tajvan-kérdésről még valamikor kéne beszélni, vagy Ukrajna kérdéséről is majd valamikor kéne egyszer érdemben is beszélni. De új, forró témáknak az átbeszéléséről, ahol nincs még kész javaslat, egy ilyen rövid találkozón nem nagyon lehet szó.
A chipgyártás mindenképpen kulcsfontosságú, az egész világban a növekvő érdeklődés miatt is. Kína ebben élen jár. Akár ez a találkozó, akár az elmúlt néhány hét különféle fejleményei mennyivel vitték közelebb ahhoz a világot, hogy Kínával szemben meghatározzanak valamiféle érdemi pozíciót?
Az alaphelyzet az, hogy Kína a világ talán legnagyobb chipgyártója, de legalábbis az egyik legnagyobb chipgyártója, viszont nem a legfejlettebb chipekben jó, hanem a mindennapi használati tárgyakban, autókba, egyebekbe szükséges chipekben. Egyébként meg Kínán kívül gyártják, elsősorban Tajvanon. Dél-Koreában, a legfejlettebb chipeket, amik a legjobb high-tech eszközökbe kellenek. Az amerikai politikának az elmúlt években, de most, Trump alatt különösen, az egyik legfontosabb eszköze a legfejlettebb chipek exportjának a tilalma volt Kína felé. Tehát miközben Kína egy nagy chipexportőr, közben nagy importőr is, és pont ezzel okoztak neki nagy kárt az amerikaiak, hogy például az NVIDIA-nak megtiltották, hogy a legeslegfejlettebb mesterséges intelligencia alkalmazásokban vagy az alkalmazások futtatására használt számítógépekben a legfejlettebb chipeket alkalmazzák. Ez nagyon fáj a kínaiaknak. És ez egy olyan terület, ahol ezen a csúcstalálkozón sem sikerült igazi előrelépést elérni. Szó volt egyébként a chipekről, és végül is Trump azzal hárította el az erre vonatkozó kérdést a sajtótájékoztatón, hogy azt mondta, hogy erről majd az NVIDIA vezetőjének, Jensen Huangnak kell beszélni Hszi Csin-pinggel, ez nem az ő dolga, de valójában ez az ő dolga lenne, hiszen politikai nyomásgyakorlásról van szó.
Kinek mi az érdeke?
Attól függ, hogy rövid vagy hosszú távú érdekről beszélünk.
A kínaiaknál a rövid táv sosincs előtérben, mint az európai vagy az amerikai gondolkodásban.
Ebben a tekintetben, szerintem, picit misztifikálva vannak a kínaiak. Ők is szeretik a rövid távú előnyöket. Az nem igaz, hogy minden kínai döntéshozó mindig legalább 50 évre előre gondolkozik, ő is szeretné a pillanatot vagy legalábbis a következő hetet megnyerni. Rövid távú érdeke mindenképpen az lenne, hogy hozzáférjen az ország a legfejlettebb chipekhez, az ESMC, az NVIDIA és mások által készített chipekhez, és ezektől el van zárva. A rövid távú cél az lenne, hogy ezeket a korlátozásokat feloldják. A hosszú távú érdeke Kínának nem biztos, hogy ez, mert ha el van zárva a legfejlettebb chipektől, akkor rá van arra kényszerítve, hogy saját maga fejlesszen ki olyan technológiákat, amelyek világviszonylatban az élvonalban vannak. Ez zajlik is, hosszú távon lehet, hogy ennek a chipembargónak éppen a kínai chipipar lesz a legnagyobb nyertese. Amerikának meg az lenne az érdeke, hogy a kínaiak ne juthassanak hozzá a legfejlettebb chipekhez, amivel aztán a legfejlettebb AI-alkalmazásokat tudják működtetni, és hosszú távon se sikerüljön önálló kínai chipipart kialakítani, hanem mindig ki legyenek szolgáltatva a kínaiak.
Így tehát nagyon ellentétesek az érdekek. Az Európai Uniónak sok más kérdésben, de kezdjük talán először ezzel, milyen szerepe lehet?
Az Európai Uniónak a legfejlettebb chipek területén nincsenek kapacitásai. Egy tényezőt leszámítva: a chipgyártó berendezésekben egy holland cég az első, egy ASML nevű holland cég, amelyet az amerikaiak rákényszerítettek arra, hogy bojkottálja a kínai piacot, tehát bizonyos chiptervező eszközöket nem szállíthatnak a kínaiaknak a hollandok. Ez nyilván a kínaiaknak nem tetszik. Ráadásul egy ettől teljesen független ügyben az elmúlt hetekben kibontakozott egy másik chipkonfliktus is Kína meg Hollandia és áttételesen Kína és az Európai Unió között. A hollandok különböző okokból egy kínai tulajdonban lévő, de Hollandiában bejegyzett vállalatot lényegében államosítottak, pontosabban a tulajdonjog nem lett az államé, de állami felügyelet alá vonták. Ez mindennek a megsértése, amit a magántulajdonról tudtunk az elmúlt évszázadokban. A kínaiak meg nyilván erre megsértődtek, és megtiltották, hogy ennek a Nexperia nevű cégnek a termékeit, amit Európán kívül gyártanak, a kínai anyavállalat Európába exportálja. Most ez azért problémás, mert a Nexperia gyártja a világ chipjeinek a 10 százalékát, tehát óriási a részesedése a piacból. Ezek nem a legfejlettebb chipek, de sok iparágban a legfontosabbak, például a legtöbb német gyártót, Volkswagent, Stellantist, egyebeket, japán gyártókat, ez a cég látja el chipekkel. Most a német gyártók, például Volkswagen, nem jutnak hozzá azokhoz a chipekhez, amik kellenek az autókba, az elmúlt napokban leállt néhány gyártósor. Ha ezt a problémát nem sikerül a következő hetekben megoldani, akkor egy újabb pofont kap az európai autógyártás, márpedig nem sok mindenre van kevésbé szüksége, mint egy újabb pofonra.
Ha közelebb kerül a következő egy éven belül érdemi dolgokban az Egyesült Államok és Kína, az hogyan hathat az Európai Unióra? Donald Trump elvárta, hogy az Európai Unió ne nagyon egyezkedjen külön Kínával, de ha ő közelebb kerül, akkor mondjuk hogyan várja el, hogy bizonyos területeken az európai uniós cégek kevésbé hagyatkozzanak a kínai gyártókra?
Legyünk őszinték, ezt nemcsak Donald Trump várta el, hanem az előtte lévő Biden-kormányzat is, meg az az előtte lévő Donald Trump-kormányzat is, tehát itt folyamatos nyomásgyakorlás létezik amerikai részről az Európai Unióra, hogy mi próbáljunk az ő hidegháborúra emlékeztető versengésükben részt venni a kínaiakkal szemben, és lehetőleg a lehető legkevésbé nőjünk össze a kínaiakkal. Az európai elit, vagy legalábbis az európai elitnek bizonyos része ehhez asszisztált. Itt vannak ideológiai okok is, nyilván az európai vezetés jelenlegi generációja még abban nőtt fel, hogy Európa mondja meg a világon, hogy mi morálisan helyes, mi az, ami nem helyes, mit szabad csinálni, mit nem, de ez már egy anakronisztikus hozzáállás, noha a jelenlegi vezetők ebben vannak benne. A gazdasági vezetők ennél pragmatikusabbak, nyilván egy Volkswagen-vezérigazgató, vagy akár egy spanyol kormányzó, akinek a tartományában a kínaiak megígérik, hogy építenek egy gyárat, az másképp áll a kínai befektetésekhez meg a kínai üzletekhez. De a legfelsőbb politikai szinten nagyon sokat romlott a kapcsolat az elmúlt bő fél évtizedben. Az ukrajnai háború eszkalálódásától nem függetlenül, mert az végképp megrontotta az európai–kínai politikai kapcsolatokat, sikerült egy olyan helyzetbe lavírozni magunkat, amikor amerikaiak is megvádolnak minket, emlékezzünk csak a nyáron kötött Amerika–EU megállapodásra, ami egy nagyon egyoldalú és az EU számára kifejezetten kedvezőtlen feltételeket tartalmazó megállapodás. De nemcsak az amerikaiakkal sikerült megrontani a kapcsolatainkat, amiről persze nemcsak mi tehettünk, hanem a kínaiakkal is, megvámoljuk a kínai elektromos autókat, folyamatosan mindenféle vizsgálatok vannak a kínai termékekkel szemben, a kínai befektetésekkel szemben. Lehet, hogy itt két szék között a pad alá esünk, és hiába próbáltuk az amerikai érdekeket eddig kiszolgálni, végül is az lesz az eredmény, hogy sem az amerikaiakkal, sem a kínaiakkal nem vagyunk jóban, ők viszont tulajdonképpen egész jól elbizniszelgetnek egymással.
Kína tesz olyan lépéseket az Európai Unió felé, amelytől valamelyest javulhat a kapcsolat, vagy úgy van vele, hogy ő a nagyobb, és nem neki kell idomulnia?
Próbálkozik, mert az Európai Unió egy óriási piac, egy több mint 500 milliós és meglehetősen zsíros piac, más ilyen nincs is nagyon a világon. A kínai termékeket el lehet adni Dél-Amerikában, meg Afrikában, meg a Közel-Keleten, de ennyire széles, gazdag, nagy vásárlóerővel rendelkező középosztály nincsen sehol máshol a világon. Nekik érdekük lenne, hogy az európai kapcsolataik fennmaradjanak, ezért ők ilyen korbács és mézesmadzag politikát játszanak, időnként eljön ide a kínai külügyminiszter mosolydiplomácia-körútra, nem is olyan rég járt több európai országban is, meg a kínai diplomácia is aktívkodik, folyamatosan fölajánlják, hogy gyerekek, gyertek és üzleteljetek velünk, hagyjátok az amerikaiakat. Csak ennek azért veszélye is van európai részről, mert a kínai konkurencia egzisztenciális veszélyt jelent egy csomó európai iparágra. Úgyhogy nemcsak politikai, hanem gazdasági kérdés is, hogy mit engedünk a kínaiaknak, s mit nem. A kínaiak tesznek gesztusokat, időnként meg bekeményítenek, főleg akkor, ha éppen valamelyik európai vezető az ő irányukba tesz valami kellemetlen vagy barátságtalan gesztust, például az elektromos autókra kivetett európai vámokra elég durván, viszontintézkedésekkel reagáltak a kínaiak, azon már túljutottak, hogy lenyeljenek sértéseket, vagy elfogadjanak Kína-ellenes intézkedéseket anélkül, hogy reagálnának rá. Most már biztos, hogy bármit csinálunk, arra ők válaszolni fognak.
Bár a Kína és az Európai Uniós közötti viszonyok feszültebbé váltak, illetve nem javultak az elmúlt nagyjából öt évben, a kínai–magyar kapcsolatrendszer javult. Mit jelenthet ez? Mennyit profitálhat, ha egyáltalán profitálhat Magyarország ebből?
A kínai befektetéseknek a hagyományos célpontja Európában a fejlett nyugat-európai régió volt, Németországba, Franciaországba, Nagy-Britanniába érkezett még a 2010-es években a kínai befektetések nagy része. Azzal, hogy megromlottak a politikai kapcsolatok, illetve a politika elkezdte befolyásolni a gazdasági kapcsolatokat, a kínai befektetők is elkezdtek másfele kacsingatni. Ennek tulajdonképpen az egyik nyertese, legalábbis a befektetések területén, Magyarország lett. Az elmúlt években az Európába érkező kínai befektetéseknek a 30, de volt, hogy 44 százaléka Magyarországra érkezett. 2023-ban és 2024-ben is Kína volt a legnagyobb befektetőnk, 2025-ben is Kína lesz. Ez elsősorban a debreceni CATL meg a szegedi BYD gyárnak köszönhető, ezeknek a teljes befektetési összegét elosztják a különböző évek között, de ez feltett minket az európai térképre. Ezek a gyárak, persze még nem működnek, de kisebb gyárak már igen. Munkahelyeket teremtenek, know-how-t hoznak ide. Sajnos helyi beszállítókat még nem vonnak be kellő arányban, de hosszú távon esetleg van rá lehetőség, hogy nagyon okos, ügyes politikával, meg tárgyalásokkal rávegyük ezeket a cégeket, hogy magyar beszállítóktól vegyenek alapanyagokat, alkatrészeket, meg egyebeket. Ha jól csináljuk, ugyanúgy hozzájárulhatnak a régiójuk fejlődéséhez, sőt, az egész ország fejlődéséhez, mint mondjuk a győri Audi vagy a kecskeméti Mercedes.
A magyar GDP-ben lesz ennek, vagy lehet ennek a következő években kézzelfogható hatása?
Abszolút, ez néhány százalékot hoz. Ha elindulnak ezek a gyárak, most vannak ütemcsúszások, nem is a magyar, hanem a német gazdaság helyzete miatt, hiszen ezek a gyárak alapvetően német piacra fognak termelni, de ha beindulnak, néhány százalékpontot hozzá fognak tenni a magyar GDP-hez.
Kína mennyire forszírozhatja a BRICS-országokkal való együttműködést, akár annak a fényében, hogy hogyan alakulnak az amerikaiakkal való viszonyrendszer főbb elemei a következő időszakban?
Szerintem akárhogy alakulnak az amerikai kapcsolatok, nem fogják azt hinni a kínaiak, hogy már minden rendben van. Azt már elengedték, hogy arra számítsanak, hogy hosszú távon az amerikaiakkal jóban legyenek. Próbálják a konfliktusokat minimalizálni, meg valamiféle modus vivendi létrejöhet, de már lemondtak arról, hogy teljesen egészséges, normális kapcsolataik legyenek az amerikaiakkal. Hiszen ha a mostani elnökkel meg is egyeznek, akkor majd jön egy új elnök, aki éppen azzal próbál majd szavazatukat szerezni, hogy Kínát rugdossa. Kiszámíthatatlan ebből a szempontból az amerikai politika, éppen ezért fordult Kína a globális Dél fele és az olyan intézmények felé, mint a BRICS, hogy diverzifikálja a kapcsolatait, és sokkal kevésbé legyen kitéve a nyugati világnak, azon belül Amerikának, ami bármikor szembefordulhat vele. Olyan partnerekre kíván szert tenni, akik sokkal kiszámíthatóbbak. Egyelőre még Brazília vagy Oroszország, de még India is kiszámíthatóbb Kína számára, mint az Egyesült Államok.
Az benne van-e a pakliban, akár többéves távlatban, hogy Kína megy neki jobban, nemcsak retorikában, hanem gazdaságilag is az Egyesült Államoknak?
Egyelőre a kínaiak taktikája az az volt, hogy sose üss elsőre, de mindig üss vissza. Ez a stratégia nagyon jól működött. Ha megnézzük az idei év eseményeit, azt láthatjuk, hogy inkább a kínaiak jöttek jobban ki belőlük. De nem biztos, hogy ez mindig így marad. Egy ország viselkedését nagyban meghatározzák a képességei. Nem is az, hogy éppen mi van az ország hosszú távú stratégiájában, vagy milyen mentalitású a vezető, hanem az, hogy milyen képessége van. Ha egy ország a világ kiemelkedően a legnagyobb katonai hatalma, akkor lehet, hogy az aktuális vezetője elkezd azon gondolkozni, hogy ezt a katonai erőt valamire használni kéne. Vagy ugyanez igaz a gazdaságban. Még nem Kínáé a világ legnagyobb gazdasága, egy csomó otthoni problémája van, egy csomó korlátja van a további fejlődésének, de ha ezek megoldódnának, és mondjuk toronymagasan a világ legnagyobb gazdaságává válna, akkor elképzelhető, hogy az akkori vezető, húsz vagy harminc év múlva, jó ötletnek találja, hogy tulajdonképpen el kéne kezdeni élni a gazdasági erőfölénnyel.
Kína gazdasági növekedése magasabb, mint az Egyesült Államoké, 2-2,5 százalékpont körüli különbség van. A mostani kalkulációk szerint, bár nyilván nagyon sok a bizonytalan tényező, mikor érheti utol a kínai GDP az amerikait?
Erre vannak honlapok, ahova az ember beüti a különböző változókat, hogy hány százalékos a növekedés, meg a dollár–jüan árfolyam sem mindegy, egy hirtelen jüanárfolyam-emelkedés rögtön akár a lemaradásnak a behozatalával járhatna. Néhány évtől néhány évtizedig terjednek a mindenféle számítások eredményei, de olyan is van, aki szerint nem fogja utolérni. Nem is föltétlenül az számít, hogy összegszerűen mennyi a GDP. Az sem mindegy, hogy milyen annak a GDP-nek az összetétele. Ha Kína GDP-je azért növekedne gyorsan, mert egyre több szenet bányászik, meg egyre több betont állít elő, azzal nem sokra menne. De ha a GDP-növekedést a csúcstechnológiai iparágak fejlesztése hozza, akkor még egy alacsony GDP-növekedés is jelentősebb befolyást meg erőt jelentene a számára.
A jüan szerepe hogyan változhat és kinek mi az érdeke?
A dollárnak a globális tartalékvaluta szerepe nagyon erős. Vannak kínai törekvések arra, hogy a jüan is egyfajta tartalékvaluta legyen, illetve a világkereskedelemben fontosabb szerepe legyen, de ezt nem erőltetik nagyon. Tudják, hogy a jüan nem konvertibilis, ezért nem válthatja ki a dollárt, és annál nekik fontosabb a jüan nem konvertibilissága, hogy jobban tudják szabályozni az árfolyamot, minthogy ezt ne engedjék el. Egyelőre ott tartanak a kínaiak, hogy a bilaterális kapcsolataikban megállapodnak az oroszokkal, a brazilokkal, a szaúd-arábiaiakkal, egyebekkel, hogy bizonyos üzletágak bizonyos üzleteit jüanban fogják lebonyolítani és kihagyják az amerikai dollárt. De ez még csak ilyen eseti megállapodásoknál létezik, például, ha jól tudom, a szaúdiaknak az olajért jüanban fizetnek.
Ha már érintőleg szóba hozta az előbb a katonai technológiát, illetve azt, hogy melyik országnak mekkora a katonai ereje, éppen a csúcs előtt beszélt Donald Trump arról, hogy újrakezdik az atomfegyverteszteket, éppen az oroszok, illetve a kínaiak tesztprogramjaira hivatkozva. Mi lehetett ennek az üzenete Peking felé és ez egyáltalán hogyan nyilvánult meg, ha megnyilvánult a kínai fél erről ezen a csúcson?
Ez érdekes megjegyzés volt, mert az elmúlt évtizedekben az észak-koreaiakon kívül mások nem nagyon teszteltek, sem az oroszok, sem a kínaiak. Viszont a kínaiak jelentős atomarzenál-fejlesztésben vannak. Lehet, hogy emiatt próbált nekik üzenni Donald Trump, hogy jelezze, hogy tud arról, hogy egyre több atomfegyverük van, és ez nem tetszik neki. Az Egyesült Államoknak is megvannak az eszközei, hogy a saját atomarzenálját fejlessze. Nyilván a tesztek ahhoz szükségesek, hogy új fejlesztéseket kipróbáljanak. Az ügy háttere az, hogy amióta Kína atomhatalom, 1964 óta, nagyon kevés atomfegyvert tartott, évtizedekig 300 körüli atomtöltete volt, miközben az oroszoknak, amerikaiaknak volt időszak, hogy tízezer feletti. Most nagyságrendileg ötezer körüli atomfegyver van. Ehhez képest a kínaiaknak 300 volt, és a 2020-as évek legelején indult Kínában egy bővítés, aminek az a célja, hogy az évtized végére ezer atomfegyverük legyen. Ezt nyilván a riválisok nehezményezik. Valójában még így is ötödannyi atomtöltete lesz Kínának, mint Oroszországnak, meg az USA-nak, de mégis hitelesebb vagy félelmetesebb elrettentő erővel fog rendelkezni. Nyilván ez sem tetszik a külvilágnak Kínával kapcsolatban, minek neki annyi atomfegyver. Elképzelhető, hogy ezen a területen is kialakul valamiféle versengés. De az is lehet, hogy a katonái közlik Trumppal, hogy tulajdonképpen nekünk nincs is annyira szükségünk atomfegyver-tesztekre, és holnapután eltűnik ez a téma a Twitterről vagy a Truth Socialről, és nem lesz az egészből semmi. Azért ilyet is láttunk már Trumpnál.
A drónfejlesztés vagy a dróntechnológia helyzete hogyan változhat? Egyáltalán Kína mennyit profitál a mostani orosz–ukrán háborúból?
Ha van olyan iparág, amiben Kína sokat profitál a háborúból, az a drónfejlesztés. Elvileg nem szállít drónokat harcoló feleknek, de azért, ha szétkapunk akár egy orosz, akár egy ukrán drónt, fogunk benne bőven Made in China alkatrészeket találni, elsősorban a DJI vállalatnak a drónjait, ami a legnagyobb civil dróngyártó cég a világon. Ezek a civil drónok azért használhatók másra is, mint civil célokra.
Az információk visszajutnak Kínába, elsősorban az oroszoktól, de akár az ukránoktól is?
Ha én kínai dróngyártó lennék, akkor tartanék embereket a terepen ezzel a céllal, és valószínűleg nem csak nekem jut ez az eszembe, hanem nekik is eszükbe jut. Ez nyilván szigorúan titkos, erről semmiféle információnk nincsen, de azt azért sejthetjük, hogy a kínaiak nagyon figyelik, hogy mi történik az eszközeikkel.
Összességében Kínának melyek a legfontosabb céljai 2025-ben, mondjuk, ötéves távlatban?
Éppen most fogadták el a következő ötéves terv fő irányelveit, ezt speciel tudjuk, nem kell találgatnom, ez szépen le van írva. Az eddigiek is le voltak írva. Önmagam megerősítése, fejlesztése. Folyamatosan külpolitikai vonatkozásban beszélünk Kínáról, hiszen minket az érdekel, de azért egy kínai vezető az ideje 99 százalékát a belső ügyekkel tölti, és az elsődleges célja a kínai gazdaság további növekedése, a minőségi fejlődésre való átállás a mennyiségi helyett és a kínai emberek életszínvonalának a növelése. Minden más csak ez után jön. Ebben pedig a fő eszközöknek az innovációt, a technológiát és a technológiai önellátást tartják. Úgy legyen Kína technológiai hatalom, hogy önálló és nem szorul senki másra.
Friss bejelentés, hogy Kína újabb emberes űrmissziót indít űrállomására. Ez mit üzen?
Ez érdekes, a kínai honlapokon két vezető hír volt, az egyik a Trump-csúcstalálkozó, de ezt egyébként fontosságban, meg a képanyagnak a méretében, meg színességében megerősítette az űrhajósok által tartott sajtótájékoztató. Nyilván évek óta terveznek egy ilyen missziót, ezt nem most találták ki. Eddig is voltak emberes küldetéseik. Ez azt jelenti, hogy a kínai űrprogram továbbra is remekül működik, és most már ott van a világ élvonalában. Sokáig csak a Szovjetuniónak, Oroszországnak és az Egyesült Államoknak sikerült saját programmal, saját eszközökkel embert juttatni az űrbe. 2004-ben Kína is csatlakozott ehhez a klubhoz, és azóta folyamatosak az emberes missziói, és hamarosan, mivel a nemzetközi űrállomás szavatossága lejár, azt kiürítik. Kína lesz az egyetlen olyan hatalom, amelynek állandó űrállomása kering a Föld körül, aminek állandó személyzete van.
Az űriparban az élre tör Kína?
Abszolút. Nem akarok részletekbe belemenni, de embert akarnak küldeni a Marsra is, Mars-szondájuk már van, ők küldtek először szondát a Hold túlsó oldalára, ahova az amerikaiak még nem merészkedtek el. Az űrkutatásnak minden területén az élen járnak, ami nyilván nemcsak az űrkutatás miatt fontos, hanem annak azért mindig van egy nagyon fontos katonai aspektusa, meg mindig van egy nagyon fontos gazdaságfejlesztési aspektusa is. Azok a technológiák, amiket kidolgoznak arra, hogy a Marson hogyan lehet életben maradni, azok valamilyen módon majd meg fognak jelenni a mi mindennapi kütyüinkben is.