Két napja van itthon, hogyan telt?
Az első estét és a másnap délelőttöt megkaptam, hogy a feleségemmel és a családommal lehessek. Picit tudtunk találkozni, beszélgetni, ünnepelni, nagyon jó volt hazaérkezni. Már a reptéren fantasztikus volt a fogadtatás, már ott adtam pár interjút bemelegítés gyanánt a következő napokra, és most már turnészerűen igyekszem a legtöbb megkeresésre igent mondani, hogy megmutassam magam, elmeséljem a történetemet. Nemcsak azért, hogy én hanem a sportágam is reflektorfénybe kerüljön. Ez szerintem hozzátartozik a sportolói léthez, főleg az olimpia után.
Ilyenkor kicsit újra is éli a Tokióban történteket?
Segít feldolgozni. Szembesülök azzal, hogy mit értem el, hogy mit vált ki emberekből. Nagyon örülök annak, hogy ekkora az érdeklődés. A csapatverseny előtt le is töröltem az üzenetküldő applikációkat is, mert tudtam, hogy nem fogok tudni megfelelően koncentrálni a csapatversenyre, ha elviszi minden más a figyelmet.
Volt olyan egyedi reakció, amely meglepte?
Nagyon örültem, hogy a két londoni érmes, az ezüstérmes Diego Occhiuzzi és a bronzérmes Nyikolaj Kovaljov is üzent, előbbi nagyon megható üzenetet küldött, hogy már akkor is azt érezte, hogy büszke lehet arra, hogy tőlem kapott ki, de most meg végképp. Kovaljov pedig nemes egyszerűséggel annyit írt, hogy valami nem oké veled.
Merthogy az elmúlt három olimpián mindegyik asszóját megnyerte egyéniben, ez 15-ből 15-öt jelent.
Igen, és a pekingi olimpiával együtt 16:1 az arány, ami elképesztő, edzésen sem tudnám ezt reprodukálni szerintem.
Pedig a világ legjobbjairól van szó.
Ráadásul milyen körülmények között, milyen körítés mellett. Most Tokióban különleges volt a Covid-helyzet miatt a verseny, de Londonban és Rióban ötezres, hatezres lelátó előtt elképesztő hangulatban sikerült győzni. Ebből a szempontból kihívás volt a tokiói, meg kellett szokni azt, hogy nincsenek nézők. Ott voltak a magyar vívók, edzők, sportvezetők és a sajtó munkatársai, de azért két-három tucat ember egy ötezer fős lelátón nem hasonlítható egy telt házas lelátóhoz.
Volt, aki azt mondta az olimpia előtt, hogy valószínűleg az ön introvertáltabb személyiségének nem fog rosszat tenni ez a körülményrendszer. A gyakorlatban hogyan történt ez?
Megpróbáltam magammal foglalkozni, a belső világomat rendezgetni. Valóban arra számítottunk, hogy ez engem kevésbé fog ez megzavarni. Nem mondom, hogy nekem segített, mert szokatlan volt a helyzet, de talán az ellenfeleimet jobban megzavarta.
Melyik volt az az egy momentum, amelyet ki tudna emelni a Japánban töltött három hétből?
A legérzelemdúsabb pillanat a csapat bronzmérkőzésen utolsó találat utáni pillanatok, másodpercek. Nagyon komoly érzelmi hullámvasútba kerültem ott Max Hartung ellen megvívott asszómban, egyszerűen nem találtam önmagamat és nem tudtam mit kezdeni vele. Nagy arányban megvert a német srác, de sikerült mégiscsak beadnom az utolsó, 45. találatot, és ezzel érmes lett a csapat. Nagyon szerettem volna, hogy a csapattársaim, Decsi Tomi, Gémesi Csanád és Szatmári András is éremmel menjenek haza. Ez összejött. 2008 óta vágyom arra, hogy a csapattal is dobogóra álljak az olimpián. Ez megadatott. Ez egy eufórikus, hatalmas élmény volt.
Az egész nap egy hullámvasút volt, hiszen majdnem mindegyiküknek voltak nagyon nehéz pillanatai, és mindegyiküknek voltak jó periódusai. Hogyan élték ezt meg?
A negyeddöntőben az Egyesült Államok csapatával mérkőztünk, és Decsi Tomi és én is pontosan tudtuk, hogy 2004-ben és 2008-ban is a magyar csapat az amerikaitól szenvedett vereséget ugyanígy a negyeddöntőben. A 2008-as csapatban benne voltunk Decsi Tomival mind a ketten, élénken él bennünk, hogy 44-44-nél az amerikaiak örülhetnek. És ugyan az amerikaiak ellen 9-0-s a mérlegünk az elmúlt évekből, de mégis ott motoszkált a gondolat, az olimpiai faluba menet, a buszon beszélgettünk erről a csapatverseny után, Decsi Tomi elmondta, hogy ő azért tartott az amerikai csapattól, mert élt benne ez a csapatkudarc. De őket végül is magabiztosan meg tudtuk verni, le tudtuk rázni magunkról ezeket a kellemetlen emlékeket.
Korán el is húztak.
Végig dominálni tudtunk, és nem éreztem azt, hogy megtörne a lendületünk. Szatmári Andris is nagyon jól vívott, Decsi Tomi is fantasztikusan hozzátette a magáét, és végül is magabiztosan nyertünk, az „átkot” megtörtük. Következett ebben a lelkiállapotban az elődöntő az olaszok ellen. Az elmúlt időszakban rengeteget beszéltünk arról, hogy Korea ellen milyen jó lenne visszavágni, már csak a budapesti világbajnoki döntő miatt is, hogy mennyire feljöttünk rájuk, Lipcsében 2017-ben a világbajnoki döntőben még 45-22-re elagyabugyáltak minket, és mekkora szám lenne, ha meg tudnánk őket verni Tokióban. De nem nagyon beszéltünk az olasz válogatottról, pedig velük is kőkemény csörtéket vívtunk. Bizony, egy nagyon kemény olasz kvartettet találtuk szembe magunkat, akik ellen jól kezdtünk, de ők meg jól váltottak, az egyéniben ezüstérmes Luigi Samele helyett behozták a veterán Aldo Montanót, aki mind a két asszóját megnyerte. Hihetetlen, hogy mire képes 43 évesen! Fej-fej mellett haladtunk, és eljutottunk 43-43-ig, Luka Curatoli volt az olaszok befejező embere, és volt középen egy találat, ahol egyértelműen én voltam a támadó, mindenki látta a teremben, a zsűri el is kezdte levezetni a találatot, amikor észrevettük, hogy az én lámpám nem gyulladt ki egy technikai malőr következtében, egyszerűen nem égett a zöld lámpa, és így kénytelen volt a zsűri megadni az ellenfélnek a találatot. Nincsen jogorvoslati lehetőség erre, sajnos nem tudunk óvni, nem tudunk reklamálni. Mélyre kerültünk, abból nem is tudtam kijönni, 44-43-nál megrohamozott az ellenfél és beadta a támadást, így ők nyertek 45-43-ra.
Gondolom, nem ugyanúgy reagáltak, mert azért mindenkinek mást jelenthetett a csapatban ez.
Ami közös volt, az a tragédia. Én akkor nem foglalkoztam semmivel, kirohantam a teremből és dúltam-fúltam, dühöngtem, nagyon nehezen éltem meg. Sok mindenhez hozzászokik az ember. A mi sportágunkban nagy a szubjektivitás, előfordul, hogy a zsűri téved nagyon fontos szituációban, van, hogy nem jön ki a lépés, van, hogy peches találatot kapunk a végén, de az, hogy egy olimpiai elődöntőben 43-43-nál ne gyulladjon ki a lámpa, ezt nem lehetett feldolgozni. Szerencse volt, hogy négy óra szünet állt rendelkezésünkre a bronzmeccsig, és volt idő kidühöngeni magunkat, értékelni a helyzetet és felkészülni a bronzmérkőzésre. Körülbelül két órát voltunk külön, én egy masszázspadra leheveredtem, és csak néztem magam elé, és úgy két órával a bronzmeccs előtt ültünk újra össze. Nem sokat beszélgettünk, de mozdulatokból, gesztusokból is megértjük már egymást. Egymásra néztünk, és megértettettük egymással azt, hogy meg kell nyerni ezt a bronzmeccset, nincs az az opció, hogy érem nélkül megyünk el innen.
Mennyit számított, hogy Szatmári András magára vállalta a sajtó nyilvánossága előtt is a vereséget?
Nemes gesztus volt, amit nagyra értékelünk, főleg így utólag, de nem volt erre szükség. A mi csapatunkban nem szokás az, hogy a másikra mutogatunk, ha egy negatív tusarányt vív. Mindenki vívott már indiszponáltan, mindenkit vertek már meg bizonyos szituációkban és ment el ezen csapatmérkőzés. Sajnálom, hogy Szatyi nem tudta kihozni magából a maximumot az olasz csörtében, de gyorsan tegyük hozzá, hogy mind az amerikaiak elleni győzelemből, mind a bronzmérkőzésen oroszlánrészt vállalt és nagyon jó vívással rukkolt elő. Plusz ha nincs ez a technikai malőr, egészen másképp is alakulhatott volna. De mindenki rendezte a sorokat, újra összeálltunk, együtt melegítettünk, és amikor kiálltunk a németek ellen, éreztem azt, hogy mi vagyunk az erősebbek.
Nagyon el is tudtak húzni, de a vége Max Hartung ellen nehezen alakult. A társak azt mondták, hogy nem kételkedtek abban, hogy megcsinálja, hiába lett hirtelen nagyon szoros az a bronzmérkőzés. Mi kellett ahhoz, hogy átlendüljön és ez az utolsó két tus sikerüljön?
Nem lendültem át igazából, végig szenvedtem az egész asszóban. 43-40-nél ráadásul az ellenfelem szerezte meg a támadás jogát, és akkor gondoltam egyet és felraktam egy vonalat, ez egy akció, amit én nem szoktam alkalmazni. Ha a penge a kar meghosszabbításaként nyújtva van, akkor annak elsőbbsége van még akkor is, ha az ellenfelemé a támadás joga. Én ezt nem szoktam alkalmazni, mert kockázatosnak ítélem meg mindig, de most úgy éreztem, hogy nincs már más a kezemben, nem tudtam mit kezdeni a támadásaival. Egészen elképesztő, de bejött, és 44:40-nél azt éreztem, na most veszek egy parádot középen, ha nem is jön be, 44:41, még mindig van három lehetőségem befejezni, de bejött, és így 45:40-re sikerült lezárni az asszót. Most is picit feláll a szőr a hátamon, ha így visszagondolok arra az asszóra.
Az elmúlt időszakban a vívás mellett már a sportvezetésbe is bele tudott kóstolni, hiszen most már csaknem egy éve ön a Vasas vívószakosztályának elnöke. Ez a munka mit adott önnek?
Sokkal jobban megismertem a saját közegünket, azt, amiben egyébként 21-22 éve mozgok. Sokkal mélyebb és intenzívebb lett a kapcsolatom, főleg az egyesületünkben dolgozó edzőkkel, munkatársakkal, a klub vezetőségével, és jobban belelátok abba, hogyan is működik valójában egy vívó szakosztály vagy a vívószövetség. Ennek egyrészt hasznát is vettem, másrészt meg élveztem is, mert jó azt a közeget picit jobban megismerni, és azért az egyesületért dolgozni, ahol kilencéves korom óta versenyzem.
A személyes kapcsolatok változtak? A volt edzőjével vagy a társakkal?
Csak javultak a kapcsolatok, és párszor voltak ugyan nehéz beszélgetések, voltak konfliktusok, amiket fel kellett oldani, volt, de úgy érzem, ha ember tudok maradni ebben a helyzetben is, akkor azt respektálják. Semmiképpen sem az elefántcsonttoronyból szeretném ezt a szakosztályt vezetni. Elindítottunk egy szakosztályvezetői értekezletet, havi szinten összeültünk és igyekeztünk mindent megbeszélni. Próbáltam bátorítani az edzőket, versenyzőket, ha bármi van, akkor nyugodtan forduljanak hozzám és ne csak a szakosztály-igazgatónkhoz vagy a klub vezetőségéhez.
Szász-Kovács Emese társelnökként mennyit tudott segíteni?
Én kapacitáltam arra, hogy legyen mellettem társelnök, és örülök, hogy ezt elvállalta, és valóban aktív részesévé is vált a szakosztály életének. Ő is egy olimpiai bajnok és ő is vasasos, ennek mi csak hasznát vehetjük.
Milyen a magyar vívás helyzete így három olimpiai érem után?
Az olimpiai szereplés csak a jéghegy csúcsa, de mi a mélyebb rétegekben is gondolkozunk. A Vasas vívószakosztályában 350 – gyerektől a veteránig – vívó él és mozog minden délután, és a magyar vívás az elmúlt időszakban önmagára talált. Sok szülő felé sikerült eljuttatni azt az üzenetet, hogy a vívás nagyon fontos értékeket hordoz, nemcsak fizikailag lesznek lefárasztva a gyerekek, ha vívni kezdenek, hanem kapnak egy szabályrendszert, megtanulják tisztelni a mesterüket, az edzőjüket, nagyon komoly keretek vannak, de mégis játékos az egész, szerethető, a mozgás öröme benne van, de fegyelmezetté teszi a gyermekeket. Nagyon népszerű lett a gyerekek és a szülők körében is a vívás az elmúlt időszakban, Szász Emese fogalmazott így, hogy ki kell tolni a falakat a Vasas vívócsarnokában, hogy elférjünk. Ez egy nagyon kellemes teher.
A tokiói eredményekből mennyire profitálhat a sportág és mennyi időn keresztül?
Az egyfajta küldetés, hogy ilyenkor a vívóegyesületek be tudják fogadni az érkező gyerekeket és be tudják terelni őket a vívótermekbe. Ennél fontosabb küldetésnek tartom azt, hogy bent is tartsák őket és ne legyen lemorzsolódás. Ebben nagyon sikeres a mi szakosztályunk, hogy nem igazán hagyják abba a vívást a gyerekek, és ehhez hozzátartozik az is, hogy nem fél éven keresztül csak lábmunkáztatják őket az edzők, hanem játékos gyakorlatok vannak, élvezhető formában mutatják be nekik a vívást, a szabályait és a mozdulatokat. Mi igazából annak örülnénk a legjobban, ha valaki elkezd vívni, azt soha nem hagyná abba, nem feltétlenül lesz mindenkiből versenyező, meg főleg nem olimpiai bajnok, de nagyon jó azt látni, hogy sokan pusztán azért vívnak, mert szeretik.
A tokiói olimpián mindenki számított arra, hogy nem lesznek egyszerűek a körülmények, és sok nehézséggel kell szembesülni. Összességében mennyire volt megterhelő a Japánban eltöltött időszak?
Nagyon szigorú szabályok voltak az olimpián, és ezeket be is tartatták a japán szervezők. Amint megérkeztünk, karanténba zártak minket, a hotelszobát és azt a folyosót, ahol a magyar vívócsapat lakott, nem nagyon hagyhattuk el, a liftet sem használhattuk, hanem egy tűzlépcsőn közlekedtünk és buszokkal szállítottak minden egyes alkalommal minket az edzéshelyszínre. Napi szinten PCR-tesztelésnek voltunk kitéve és nem nagyon érintkeztünk senkivel, aki ezen a buborékon kívül tartózkodott. Így sajnos Japánból nem sok mindent láttunk, csak amikor a busszal hoztak-vittek minket a városban. Az olimpiai faluban volt egy picit szabadabb a légkör, ott lehetett sétálgatni, volt egy nagy közös kantin, volt egy entertainment centernek nevezett hely, ahol konditerem is helyet kapott, ott is edzettünk párszor, és ott azért egy picit megjött az olimpiai feeling mindenkiben. Nagy szigor volt még akkor is, amikor lement a verseny, és még két napot maradtunk. Már lejárt a karantén, 14 nap, de közben hozott egy olyan szabályozást a japán kormány, hogy aki az olimpián akkreditált résztvevő, a karantén lejárta után sem turistáskodhat.
Mennyire kellett erre a szigorra előre készülni önnek?
Készültünk természetesen, tudtuk azt, hogy ez az ára annak, hogy szerepelhessünk az olimpián. Én nagyon szívesen fizettem meg ezt az árat azért, hogy két éremmel térhessek haza. Előre kellett arra készülni, hogy be fognak minket zárni, hogy kicsit kevesebbet kapunk a külvilágból, de én egy picit örültem is neki, hogy kevesebb külső inger ért és picit tudtam magammal foglalkozni.
Az elmúlt években többször is szó volt arról, hogy a mentális felkészülés mennyire fontos szerepet játszik az ön karrierjében. Mennyit változott ez 2021-re?
A sportpszichológusommal, Faludi Viktóriával rengeteget beszélgettünk és készültünk az olimpiára. Ezt a munkát egészítette ki Kárpáti Róbert. 2011 óra nagy hangsúlyt fektetek arra, hogy a mentális felkészülésem is rendben legyen, hiszen akkor tudok a páston jól működni, ha lelkileg is stabil vagyok. A Vikivel folytatott munkának a vége, az utolsó egy-két etap volt nagyon izgalmas. Bevetett egy olyan módszert, ami végül is nagyon bejött. Először az volt az elképzelés, hogy rajzoljam le az öt asszót, hogy képzelem el, milyen érzéseket várok. Na, ez nem ment, és utána már csak annyit várt tőlem, hogy egy-egy kulcsszót, egy-egy jeligét írjunk föl mindegyik asszóra. Öt asszót kell nyerni egy olimpiai győzelemhez, és öt jelige született. Nem titok, olyasmire kell gondolni, mint a lendület, biztonság, türelem, felszabadultság, uralom, ezek a kifejezések pedig a londoni és a riói asszók emlékképeiből tevődtek össze, és ezeket már a versenyt megelőző nap mondogattam magamban, a versenyen meg szinte mantráztam, ezek segítették előhívni a pozitív érzelmeket Londonból és Rióból, és tényleg hatalmas plusz energiát adtak.
Tud tanácsot adni azoknak a fiataloknak, akik önhöz fordulnak azzal, hogy akár egy asszóban, akár az élet más területén hogyan lehetne jobban fókuszálni?
Már a nevelőedzőm, Gerevich György is figyelt arra, hogy a tanítványai fejben jók legyenek, ez elengedhetetlen a kardvívásban, és ő mindig azt tanácsolta, hogy legyen egy versenyrutin, hogy pontosan tudjam azt, hogy mikor kell felkelnem, reggeliznem, kiérnem a verseny helyszínére, elkezdenem a melegítést, és utána hogy megyek föl a pástra. Ha megvan ez a rutin, akkor az ad egy biztonságot, felébreszti bennem ezt a versenyszellemet. Ehhez jött hozzá utána Somlai Béla mester, aki szintén nagyon precíz ember volt és ő szerette volna, hogy pszichológussal is dolgozzak, és 2011-ben kezdtünk el dolgozni Vikivel is és Robival is, és ez megmaradt.
Mennyiben biztosította az olimpiára való ráhangolódását, hogy bemutatták Muhi András Pirez Egy mindenkiért című filmjét két nappal a kiutazás előtt?
Muhi Andrissal a film készítése az évek alatt egy hatalmas utazás volt, egy nagyon nagy önismereti túra. Rengeteget tanultam tőle. Az, hogy ő hogyan mutatott meg engem a filmvásznon, hogy mi az, ami belőlem számára érdekes volt és amit meg akart mutatni, számomra is izgalmas volt és nagyon jó tapasztalás. Azért döntöttünk közösen végül is amellett, hogy legyen egy mozis díszbemutatója a filmnek, mielőtt kiutazom, mert azt is vártuk ettől, hogy nagyon komoly pozitív érzelmeket fog belőlem előhívni, és ez így is volt. Több száz emberrel közösen megnézni egy hatalmas moziteremben, átélni azt a tapsvihart, ami a film után volt, az elkísért engem a tokiói pástokig.
Hogyan dolgozta fel a filmforgatás nehézségeit?
A filmnek nem az volt a célja, hogy egy imázsmű legyen rólam. Azt kértem Andristól még az elején, hogy legyünk kegyetlenül őszinték, és mutassunk meg mindent. És ebben az olimpiai ciklusban bizony inkább hullámvölgyek voltak, mint hullámhegyek. Érdekes, hogy pont ebben az időszakban forgatott velem Andris, ez is sorszerűnek tűnik, pláne úgy, hogy ezután mégiscsak happy enddel tudom lezárni, egy tokiói egyéni aranyéremmel a sztorit, hiszen azzal kerek, hiszen pont az epilógusban tekintünk ki rá, hogy mi is lehet a kulcsa annak, hogy mégis megnyerjem a tokiói olimpiát, és abszolúte bejön.
Kibővíthetik a filmet egy-két jelenettel vagy egy plusz epilógussal?
Már most belekerült egy plusz kép a film végére lezárásként, ami konstatálja, hogy valóban megnyertem a tokiói olimpiát. Ennél tovább nem fogunk szerintem menni, nem lesz második része, nem lesz új befejezése a filmnek, ez a történet így kerek.
A sportolók imázsának, brandjének a kialakítása egyre jellemzőbb, ön jelenleg mennyire fordít erre hangsúlyt?
A munkámat segítő menedzsment, a Strongaa nagyon sok mindent koordinál, segítenek a social mediában, elkísérnek a különböző felvételekre, interjúra, nagyban segítik a páston és vívótermen kívüli életemet, hogy ott is minden rendben menjen. Ez is manapság már hozzátartozik egy élsportoló életéhez, és mint ahogy a felkészülésemben is szeretek mindent profikra bízni, ezzel így vagyok, ha a víváson kívüli életemre, a támogatókra és az egyéb kapcsolatokról van szó.
Húz-e határt a vívás, illetve a magánélet között?
Eddig elég komoly határvonalak voltak, de pont a rólam készült film ezeket picit felrúgta, és újra kell definiálni ezeket a határokat. Még nem pontosan látom, hogy ezek hol lesznek és mennyire lesznek élesek, de ezért is volt izgalmas a film, mert rájöttem, lehet, hogy többet is engedhetnék magamból, de semmiképpen nem szeretnék a celebritás irányába elmenni, és azért örülnék annak, ha engem elsősorban kardvívóként ismernének.
Van-e plusz teher, mert most már háromszoros olimpia bajnok és egy igen szűk elitklubba került?
Ez az egyik kérdés, amire nem tudok válaszolni egyelőre, nagyon friss még ez az újabb olimpiai aranyérem. Nem igazán tudom elképzelni sem, hogy például hogy fogok lemenni a következő vívóedzésre, hogy fogok én bekötni és hogy fogom levívni az első asszómat, milyen lesz az, amikor az első tust kapom, mert a továbbiakban sem fog magától tusokat szórni a kardom, milyen lesz, amikor először kőkeményen meg kell izzadnom, milyen lesz az első izomláz. Meg kell találnom a következő időszakban az újabb célokat, amelyekért meg érdemes küzdeni, és akkor jöhetnek az újabb izgalmak.
Mennyi pihenés következik most?
Sok pihenés következik most. Leginkább az a kérdés, hogy kardot mikor fogok újra a kezembe, de úgy fogalmaztam, és ehhez tartom magam: ha majd megjön az ihlet.
Az Európa-bajnokságot, ha lesz októberben, biztosan kihagyja?
Azt biztosan.
A következő napokban, hetekben milyen tervei vannak?
A menedzsmentem készített egy remek kis Excel-táblát a feladatokkal és végigvezetnek ezen, nagyon hálás vagyok ezért, emellett pedig igyekszem a családommal lenni, a feleségemmel, azokkal az emberekkel, akiket nélkülöznöm kellett az elmúlt időszakban. A vívócsapattal is lesz majd egy kisebb ünneplésünk, mert azért mégiscsak egy komoly közös eredményt értünk el. Meg a pihenés, pihenés, pihenés.
A csapattársakkal Tokióban az az összezártság kihozott valami újat?
Az egész vívócsapattal, vezetőkkel, edzőkkel, masszőrökkel, versenyzőkkel voltunk összezárva, és inkább jobban megismertük a többieket. Most a női tőrözők is ott voltak, Siklósi Gerivel beszélgettünk nagyobbakat, én őt nem nagyon ismertem eddig, remek srác, nagyon-nagyon szimpatikus.
Aztán Rasovszky Kristóf is odaköltözött önökhöz.
Igen, az olimpiai faluban a 306-os apartman volt a miénk, a vívóké. Geri hamarabb hazament, és tudtuk, hogy a helyére jön valaki, de nem tudtuk, hogy ki. Nagyon örültem, amikor Rasót megláttam, hogy ő költözik be. Picit hecceltük is, hogy a 306-osban eddig hat érem volt a termés, és ehhez tartsa magát. Tartotta, és gratulálok innen is neki az ezüstéremhez.
A magyar olimpiai csapatszinten van valamiféle összetartás, akár lélekben, akár személyesen?
Sajnos most kevés volt, és ez volt talán az egyik legnagyobb hátránya ennek a Covid-olimpiának, hogy nem tudtunk kimenni más sporteseményekre. Például Londonban kint voltam Gyurta Dani győzelménél, extázis volt, hatalmas élmény. Jártam vízilabda-, kézilabda-mérkőzéseken, ez most nem volt.
Szilágyi Áron, amikor nem foglalkozik a vívással, mivel foglalja el magát?
Szeretek sportolni, ha nem vívás, akkor is vagy elmegyünk teniszezni vagy focizunk a srácokkal. Emellett szeretek olvasni például, , de különösebben olyan hobbim, amit nagyon kiemelnék, nincsen, arra sajnos nem jutott időm.
Tanul most valamit?
Tervezem. Nagyon intenzív volt ez a felkészülés és nagyon a vívásra igyekeztem koncentrálni, de van két alapdiplomám, amiket illene kiegészíteni egy mesterrel.
Ez egy nagyon rövid olimpiai ciklus lesz, hiszen három év, és itt a párizsi olimpia. Teljesen másképp érdemes felépíteni?
Az olimpiai ciklus akkor válik izgalmassá, amikor megkezdődik a kvalifikáció, és az egy évvel előrébb került, de azért még addig van idő. Tehát van idő pihenni, van idő újra felvenni a ritmust, van idő formába lendülni, szerintem nem lesz ez nagyon más, mint egy négyéves olimpiai ciklus.
Van-e valami jelentősége, ha arra gondol, hogy világranglistavezető?
Tíz éve a világranglista első nyolcban végzem rendszeresen év végén, de még nem nyertem meg a világranglistát egyszer sem, ez az első alkalom, aminek persze nagyon örülök, másrészt azért ez egy érdekes világranglista, hiszen még 2019-es eredmények is vannak benne. Ennek ellenére persze nagyon örülök, de nem mérhető ez az olimpiai bajnoki címhez. Inkább vívószakmailag értékes ez.
Mennyire látja, hogy milyen lesz az élete, mondjuk, öt év múlva?
Nem különösebben, de ez talán nem is baj. Egyelőre élvezem, amit csinálok, jól érzem magam a közegben, sikeres is vagyok és ezt szeretném folytatni. Úgy érzem, hogy az energiám is megvan ehhez. Hogy mit hoz a jövő, ezt nem tudom, remélem, hogy Párizs után, sőt, remélem, hogy Los Angeles után, de a masszőrömmel pont azon viccelődtünk, hogy most már a 2032-es olimpiának is van helyszíne, úgyhogy azt is ki lehet tűzni célként.
Brisbane.
Igen, Ausztráliában még úgysem jártam.
Az lenne a negyedik kontinens, ahol olimpiai bajnok lehet.
Valóban, és ha már beszéltünk Aldo Montanóról, aki majdnem 43 évesen szerzett most csapatban egy olimpiai ezüstérmet, én Brisbane-ben még csak 42 éves leszek.