"Azt már eddig is tudtuk, hogy a földtörténet korai szakaszában sok kisebb-nagyobb meteor, aszteroida ütközött a bolygónkkal, de azt hittük, hogy ezek csak borzalmas pusztulást okoztak. Most viszont rájöttünk, hogy a katasztrófák nagyban hozzájárultak a földi élet kialakulásához" – mondta az amerikai tudós a BBC-nek.
Az eddig ismert legnagyobb meteor becsapódásának nyomait 2014-ben fedezték fel először, a Dél-Afrikai Köztársaságban, az úgynevezett Barberton Greenstone Belt geológiai képződményben, a Kaapvaal Craton keleti szélén. Kiderült, hogy ez az űrbeli szikla a Föld születésének annyira korai szakaszában érkezett, amikor még a bolygót végtelen óceánok borították, amelyekből csak itt-ott emelkedett ki némi szárazföld. A hatalmas víztömegben ugyan már volt élet, de csak nagyon primitív, egysejtű organizmusok léteztek.
Az S2-nek elnevezett meteor elképesztő méretű lehetett. Míg a dínók kihalását okozó társa úgy tíz kilométer átmérőjű volt, addig ez a megameteor 40-60 kilométer széles és legalább 200-szor nagyobb tömegű volt. Amikor becsapódott a Földbe, szinte felfoghatatlan rombolást okozott. Úgy 500 kilométeres krátert ütött a Föld felszínébe és akkora cunamit indított el, amihez képest a 2004-es Indiai-óceáni szökőár csak egy kisebb hullámverésnek tűnne.
Az óriási vízmozgás a tengerfenékkel együtt a földkéreg felső részét is felszakította, így a forró magma a felszínre tört, és felforralta az óceánt. Több tíz méternyi vízréteg párolgott el pillanatok alatt, a légkör hőmérséklete pedig 100 Celsius-fok fölé emelkedett. A kráterből nagy mennyiségű olvadt kőzet fröcskölt ki, és óriási felhővé állt össze.
"Olyan lehetett mint egy gigantikus esőfelhő, csak ebből nem víz, hanem olvadt kőzetcseppek záporoztak a felszínre" – mesélte Drabon professzor. Azt gondolhatnánk, hogy ilyen rettenetes katasztrófa nyomán nem maradhatott élet a Földön. Pedig a legújabb kutatások éppen ennek ellenkezőjét bizonyítják.
Az amerikai professzor és csapata ugyanis rájött, hogy a meteor becsapódása nyomán rengeteg foszfor- és vastartamú vegyület is a légkörbe került, a felbolygatott óceán mélyéről pedig ugyancsak vasban gazdag víztömeg jutott a felszín közelébe. Márpedig a foszfor és a vas fontos tápanyag az egysejtűek számára.
"Mintha egy hatalmas műtrágyaszóró lépett volna működésbe a Földön" – magyarázta az amerikai kutatónő. Nyilván a becsapódás környezetében valamennyi élet elpusztult, de attól viszonylag távolabb már nagyon is virágzásnak indult minden. A tudósok úgy gondolják, hogy a Földet érő meteorütközések sok pusztítást is okoztak ugyan, de végeredményben nagyon is segítették az élet kialakulását.