Farkas Beralan szerint semmilyen földi élményhez nem fogható, amikor megtörténik a start és megindul a világűrnek a űrrakéta. Bár vadászpilótaként tisztában volt a túlterheléssel, de mint fogalmazott,
a rakéta, az mégiscsak rakéta,
és még 40 év elteltével is elgondolkodik, hogy végtére is mire vállalkozott, hiszen cseppet sem lehet egyszerű dolognak tekinteni.
A 9 perc 20 másodperc emelkedési idő földi értelemben nagyon rövid, de számára egy örökkévalóságnak tűnt, tekintve, hogy minden egyes másodpercben történhetett volna valami, amire sajnálatosan volt is példa más startok alkalmával – fogalmazott az első magyar űrhajós az InfoRádiónak. Nem mindegy ugyanis, hogy a rendszer működik, és amiért az űrhajós befekszik a kabinba, hogy elérje a világűrt, az első kozmikus sebességet, sikerül-e vagy nem – tette hozzá.
Farkas Bertalan arra is kitért, ugyan a mikrogravitációt, magyarán a súlytalanságot repülők fedélzetén 20-25 másodpercig elő lehet idézni, amit ők is begyakoroltak,
de fenn a világűrben, 240 kilométer magasan, az már teljesen más „műfaj”.
Minden, ami nem volt rögzítve, lebegett, amit fantasztikus élménynek írt le.
A legcsodálatosabb számára mégis, a sok nagyszerű pillanatból viszont az volt, amikor legelőször vissza tudott nézni a Földre. Akkor már a Csendes-óceán fölött jártak, és a Szovjetunió keleti partjai, Kamcsatka, Japán távolodó félben voltak. Azt is megjegyezte: az első kozmikus sebesség (28 ezer kilométer per óra) alkalmával érezni lehetett, „már nem a kilométertáblák jönnek, hanem földrészek, óceánok”.
Az egykori űrhajós szerint nehéz eldönteni, hogy a visszatérés, vagy az elutazás volt a nagyobb élmény, de az biztos, hogy eltérő érzelmeket váltott ki az emberből. Azonban, mint mondta, az ember a munkája végeztével vágyik arra, hogy visszatérjen megosztani mindazt a tapasztalatot, amit átélhetett. Hozzátette: több mint 50 kísérletet kellett végrehajtania, ami igencsak kemény munkának bizonyult.