Hörcher Ferenc a filozófia mai szerepéről
Az intézetünk, a Filozófiai Intézet egy olyan összekötő kapocs kíván lenni, ami azt a hét intézetet, amely a bölcsészettudományok egy-egy szegmensét műveli, megpróbálja közös nevezőre hozni, és megpróbálja azokat a kapcsolódási pontokat megmutatni, amelyek ezen tudományok között fönnállnak.
Van egy másik szempontja is, ami a filozófiát kiemeli a többi bölcsészettudományok közül és mintegy metatudománnyá teszi, ez pedig a természettudományok és a bölcsészettudományok közötti viszony kérdése. Talán a filozófia van abban a kiemelt helyzetben, hogy mind a mai napig kénytelen és bizonyos fokig képes is a természettudományok fejlődésére reflektálva, azt mintegy általánosítva és bekötve a tudományok nagy rendszerébe értékelni és követni. Ilyen értelemben a bölcsészettudományok felől talán mi tudunk legkönnyebben hidat építeni a természettudományok felé.
Ön szerint hol van a filozófia helye egy olyan világban, ahol Stephen Hawking azt mondta, hogy az igazi filozófusok a fizikusok?
A filozófiában valóban fontos szerepet játszik a XX. században a fizika, de ez részben épp abból fakad, hogy a fizikusok képesek voltak olyan kérdéseket feltenni – mondjuk, Heisenberg vagy akár Einstein óta –, amely a filozófusokat is a kezdetektől, akár az antik filozófia óta foglalkoztatnak. Éppen ezért a számunkra kiemelten fontos a fizika filozófiája, mint a XX. századi természettudomány és filozófia közötti kapcsolatok egy lehetséges módja.
De nem gondolom azt, hogy le lehetne így szűkíteni a filozófia szerepét. A bölcsészettudományok – ahogy Joachim Ritter, a XX. század egyik legfontosabb német filozófusa mondja – valamilyen értelemben kompenzációs feladatot töltenek be a modernitás körülményei között. Amikor ugyanis a természettudományok a mindenkori társadalmi szükségletek kielégítésének legalkalmasabb eszközeiként mutatják magukat – és ennek megfelelő társadalmi támogatottságban részesülnek – valamilyen veszteség is éri ezzel a szükségletközpontú szemlélettel a társadalmakat. Ritter amellett érvelt, hogy a bölcsészettudományoknak – és ezen belül nyilván kiemelten a filozófiának – feladata, hogy kompenzáljon azokért a veszteségekért, amelyek a pusztán szükségletre koncentráló szemléletből kimaradnak.
Elég talán a szekularizáció problémájára utalnom, hogy érzékeltessem azokat az alapvető emberi, antropológiai szükségleteket, amelyek háttérbe szorulnak a természettudományok kétségtelen fontos előnyeiből kifolyólag.
A filozófia fejlődik vagy a világ fejlődik a filozófia körül? Tehát az változik, ahogyan gondolkodunk vagy az, amiről?
A modernitás nyilvánvaló kihívásokat jelent nemcsak a filozófiának, hanem minden tudományágnak. De a filozófia mindig is a körülötte levő világra próbált reagálni. Tehát az a korábbi elképzelés nem állja meg a helyét, amely szerint valamilyen értelemben a tudományok egy elefántcsonttoronyban vannak, és ott szabadon gondolkodnak a világ tényeitől függetlenül.
Hanem azt lehet mondani, hogy a filozófia is – csakúgy, mint a többi tudomány – képes volt reagálni az adott problémákra.
Hiszen különben nem lenne lehetősége az emberiségnek a konkrét anyagi követelményeken túlmenően valamifajta egyetemes nézőpontot megfogalmazni.
Persze a vallás is egy ilyen hagyományos eszköz volt erre, de a szekularizáció, a természettudományok fejlődése a vallást ilyen értelemben háttérbe szorította. Most a filozófiának jut az a szerep, hogy valamilyen általános érvényűt tudjon mondani, még akkor is, ha a relativitás – és ezzel kapcsolatosan a szkepszis – általános tapasztalatunk lesz a mai világban.
Ön egy korábbi kutatásában, a XIX. századi Magyarországgal kapcsolatban föltette azt a kérdést, hogy mire jó a nemzeti könyvtár és egy nemzeti akadémia.
Nyilván nem én vagyok az első és nem én leszek az utolsó sem, aki ezen a kérdésen gondolkodik.
Azt kell látni, hogy az akadémiák, azok a modernitás fontos színterei. Itt lehet ugyanis összegezni azt a tudást, amit egy adott társadalom egy adott pillanatban birtokol. A tudományok művelői összegyűlnek, és megbeszélik egymás között azokat az akut kérdéseket, amelyekkel szembe kell néznünk.
Az én kutatásom alapvetően a Tudományos Akadémia alapítójára, Széchenyi Istvánra és az ő édesapjára, Széchényi Ferencre, a nemzeti könyvtár alapítójára ment vissza.
Azzal a kérdéssel próbált valamit kezdeni, hogy hogyan lehet a polgárosodás körülményei között az urbanizáció – tehát a városiasodás – követelményeinek is megfelelően egy olyan közéletet, nyilvánosságot teremteni, amelyik képes a tudást – amellyel a társadalom rendelkezik – mindenki számára elérhetővé tenni.
Ez a probléma mind a mai napig velünk él és velünk van. Gondoljunk, mondjuk, arra a kérdésre, amit az open access problémája jelent, vagyis az a Magyar Tudományos Akadémia által is fölvállalt hivatás, hogy a tudósok az általuk megtalált, felfedezett tudásnak a megosztására kötelezettek, hiszen közpénzből kutatunk és a kutatásainkat ezért kötelesek vagyunk megosztani például most, ebben a formában is a kedves hallgatókkal.
Ha már a megosztást említette, a filozófia mennyire nemzetközi terület?
Sokan hiszik azt, hogy a magyar filozófia egy belterjes rész, szűk elit – akik a romkocsmák mélyén merengenek és mindenféle lila ködökbe burkolóznak –, amelyikre tulajdonképpen nincs is szüksége ennek a társadalomnak.
Négy és fél éve vagyok a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Központján belül a Filozófiai Intézet igazgatója, és azon számolhatok be ezen évek tanulságát figyelembe véve, tapasztalatait összegezve, hogy a fiatal generáció igen erőteljesen tud bekapcsolódni a filozófia nemzetközi vérkeringésébe.
Egyfelől azáltal, hogy olyan egyetemeken tanulnak – mint Gyenis Balázs, aki a Chicagói Egyetemen szerzett doktori fokozatot –, ahol a legjobb nemzetközi központokban tudják a tudásukat elmélyíteni, másfelől pedig a kutatóintézetünknek alapfeladata az, hogy nemzetközi kapcsolatokat építsen – elsősorban regionális szinten, tehát a környező országokkal. Nekünk Krakkóval és Varsóval van kiemelt kapcsolatrendszerünk, és korábban Prágával és Béccsel is volt.
De a tudományos élet kulcsközpontjaival is van kapcsolatunk. Most novemberben volt például a politikai realizmusról egy olyan konferenciánk, amelyen a demokráciakutatás világhírű professzora, John Dunn volt a meghívott vendégünk.
Tehát egyszerűen munkaköri kötelességünk az, hogy a nemzetközi vérkeringésbe bekapcsolódva űzzük ezt a mesterséget.
Miközben egyébként az is feladatunk, hogy a nemzeti filozófiának, tehát a magyar nyelvű vagy Magyarországon született filozófiai életműveknek a hagyományát őrizzük és megpróbáljuk az utókor számára ezt hozzáférhetővé tenni, és kutatásaink révén értelmezni is.
Gyenis Balázs a fizikafilozófusok munkájáról
A fizika filozófiája tulajdonképpen a modern fizika elméleteinknek filozófiai fogalmi elemzésével foglalkozik. Rengeteg olyan – részben meglepő – fizikai elmélet született a XX. század elején és azóta is, amelyek mellett az ember nem tud csak úgy szó nélkül elmenni. És rengeteg olyan fogalmi, filozófiai, fizikai problémákat vetődik fel, amit szeretnénk jobban megérteni.
A fizikafilozófusok olyan tudósok vagy kutatók, akik ilyen jellegű, típusú kérdésekkel próbálnak foglalkozni. Az egyik ilyen elmélet a kvantummechanika, ami a XX. század elején született. A másik ilyen elmélet a relativitáselmélet, ami többek között Albert Einstein nevéhez kötődik. Olyan meglepő állításai vannak ezeknek az elméleteknek, amiket szeretnénk jobban megérteni. Ilyen jellegű kérdésekkel foglalkozik nagy általánosságban a fizika filozófiája.
Alapvetően elfogadjuk a tudományt, a megismételhető kísérleteket, a bizonyításokat, de vannak olyan elméletek, amiket néhány emberen kívül szinte senki sem ért, így el kell hinnünk azt, amit a tudósok mondanak. Ez egy kicsit olyan, mint a középkor, amikor annak hiszünk, akiben megbízunk, mert mi, halandó emberek úgysem tudjuk, hogy tényleg igazuk van-e.
A tudománynak azért az egy nagyon fontos ismérve: általánosságban beszélve azokat az állításokat, amiket a tudományban teszünk, a tapasztalatra való relatív, közvetlen hivatkozással alá tudjuk támasztani.
Tehát ha valaki meg szeretné érteni a kozmológiát vagy mondjuk a fizikának más területeit, és venné a fáradságot, hogy megtanulja a hozzá tartozó matematikát, akkor azt találná, hogy az ottani állítások és kísérletek annak megfelelően támasztják alá az elméletet, ahogyan azt a tudományos közösség elképzelni.
Tehát van egy ellenőrizhetősége a dolognak. Persze azt értem, hogy az átlagember számára ez nem hozzáférhető, hiszen évek belefektetett munkáját igényelné.
Másrészt van egy önkorrekciós folyamat is a fizikában. Az egész tudományos kutatásnak a logikája, felépítése olyan, hogy az számít eredménynek, ha valaki valami újdonságot tud publikálni, fölmutatni. Nagyon gyakran pedig ez az újdonság abból áll, hogy kritizáljuk a korábbi tudósoknak, kutatóknak a munkáját. Tehát valami hibát, eltérést találunk.
Ha pedig szélesebb körben elfogadott elméletben sikerül valakinek hibát találnia, az nagy eredmény, amitől az ember karrierje előmozdul. Tehát a tudósok nagyon erősen motiválva vannak arra, hogy egymás munkáját folyamatosan felülvizsgálják, kritizálják, értelmezzék, értékeljék, és a hibákat próbálják megtalálni.
Megismerhető a világ?
Az az érdekes, hogy a válasz az, hogy igen, szerintem a világ megismerhető. Csak az a kérdés, hogy mit ért ezalatt az ember.
Teljesen, minden részletében természetesen sosem fogjuk megismerni a világot.
Ennek rengeteg kognitív, információs akadálya van. Egyszerűen nincs annyi adat, amennyire szükség lenne, és az adatokat nem tudjuk úgy kezelni, mozgósítani, feldolgozni, ahogy szükséges lenne ahhoz, hogy a világot teljes körűen megismerjük. Tehát teljes körűen nyilván nem lehet megismerni a világot.
De vannak olyan általános törvényszerűségek vagy regularitások, együttjárások a világban, amiket valahogy ebből a nagy káoszból, ami itt a szemünk elé tárul, ki lehet emelni, és a tudomány részben ezeknek a mintáknak, ezeknek a törvényeknek a megkeresésével foglalkozik. Ezeknek a segítségével nagyon tömören és informatívan tudunk nyilatkozni arról, hogy a világ milyen. Ebben az értelemben pedig a világ megismerhető.
Azért a tudományban – legalábbis a modern tudományban – azért nagyon-nagyon kevés dologról, leginkább semmiről sem vagyunk száz százalékosan biztosak. Ha pedig ez így van, akkor minden olyan dolog, amiről azt gondoltuk, hogy megismertük, igazából akár hamisnak is bizonyulhat utólag.
Mindezek tükrében létezik olyan a fizikában, hogy véletlen?
Létezik a fizikában olyan, hogy véletlen.
A fizikában a valószínűség fogalma a XIX. század közepétől – az 1850-60-as évektől – mindenképpen megkerülhetetlen. A véletlen fogalma nagyon sok fizikai elméletbe beépül: a statisztikus mechanikába, a kvantummechanikába és sok más fizikai elméletünkbe. Tehát ilyen értelemben véletlen biztosan van.
Az egy érdekes fizikai, filozófiai kérdés – és ilyen típusú kérdésekkel foglalkoznak a fizikafilozófusok –, hogy ezt a véletlen fogalmát hogyan kell érteni, mi ennek az interpretációja.
Az egy dolog, hogy van egy olyan véletlen, ami úgy tűnik, hogy nagyon jól illeszkedik a matematikából megismert valószínűség fogalmához, de hogy ennek mi az értelmezése, mi az interpretációja, hogy ez most egy olyan objektív dolog, ami a világban benne van, vagy ez egy szubjektív dolog, ami pusztán a mi tudatlanságunkból fakad – ez fogós kérdés.
Többek között ilyen típusú kérdésekkel foglalkoznak a tudományos filozófusok.
Létezik egy multiverzum-teória, ami szerint végtelen számú univerzum létezik. Más univerzumok más szabályokat, más törvényszerűségeket is rejthetnek? Ott például másképp működhet a fizika is?
A multiverzum-ötlet nagyon sok különböző fizikai elmélet kapcsán fölmerül. Ez már tipikusan az a terület, ami a fizikai elmélet interpretációjához tartozik hozzá: van egy olyan fizika elméletünk, amit jól értünk matematikailag. Azt is jól értjük, hogy ezt a matematikát hogyan tudjuk jól összekapcsolni a különböző kísérletekkel – például azt, hogy hogyan tudjuk kísérletileg ellenőrizni azt, hogy az elmélet igaz-e. Azt azonban nem tudjuk sokszor, hogy ennek a matematikának mi a helyes értelmezése, mi a helyes interpretációja, mit mond ez a matematikai elmélet arról, hogy milyen a valóság.
Ez utóbbi kérdésre szokott sok esetben válaszként előjönni a multiverzum gondolata.
Mondok egy példát. Van egy olyan matematikai-fizikai elméletünk, amit úgy hívunk, hogy kvantummechanika, és ezen a kvantummechanikán belül van egy olyan probléma, amit mérési problémának szoktak hívni, ami – ha jól meghatározott és nagyon széles körben elfogadott módon értelmezem a kvantummechanikát, akkor – egy belső ellentmondáshoz vezet a kvantummechanikán belül.
Ez azért probléma, mert az ellentmondásokat nem szeretjük. Ennek az ellentmondásnak a kiküszöbölésére jönnek vad gondolatok. A multiverzum gondolata is ilyen.
A kvatummechanika esetében az az elképzelés, hogy minden egyes olyan pillanatban, amikor mondjuk egy urániumatom elbomlik, valahogy az egész világegyetem két részre szétszakad, két különböző példánya kezd el létezni valahol ennek a világegyetemnek. Az egyik példányban az urániumatom elbomlik, a másik példányban az urániumatom nem bomlik el.
Ez egy nagyon-nagyon vad interpretációs gondolat. Ahhoz, hogy érzékelni lehessen azt, hogy miért jut el egy fizikus oda, hogy ezt az igen vad gondolatot föltételezze, ahhoz meg kellene érteni kicsit jobban azt, hogy mi ez a belső ellentmondás, amit mérési problémaként emlegettem a kvantummechanikában, és aminek az elkerülésére ez a vad gondolat előjön.
Nem tudom megmondani, hogy vannak-e multiverzumok vagy sem. Van egy olyan interpretáció a kvantummechanikában, ami szerint vannak, és vannak olyan értelmezései, interpretációi a kvantummechanikának, amelyek szerint ilyenek nincsenek. Mind a két interpretációs kör, értelmezési kör tökéletesen összhangban van egyébként a megfigyelt tényekkel.
Tehát az a furcsa helyzet áll elő, hogy van egy nagyon jó fizikai elméletem, annak értem jól a matematikáját, értem jól, hogy hogyan kapcsolódik a valóság tényeihez, a mérési megfigyelésekhez, de nem tudom azt, hogy ezt hogyan értelmezzem. Nem tudom, hogy mit mond az elmélet arról, hogy a valóság milyen önmagában.
A multiverzum kérdésében ilyen szempontból van egy szabadsága az embernek, itt már az ízlésnek is van tere.
Ha már nagyon vad dolgokat említett, létezhet például az időutazás, amit a sci-fikben láthatunk?
Az a típusú időutazás, amilyet a filmekben szoktunk látni – vagyis hogy beszáll valaki egy gépbe vagy egy kocsiba, és átmegy egy tűzfalon, vagy megnyom egy gombot, és eltűnik a gép, és aztán egy másik időpillanatban megjelenik –, a legjobb elméleteink szerint azt gondoljuk, hogy ez nem lehetséges, mivel például az energiamegmaradás törvénye sérülne.
Viszont az az érdekesség áll fent, hogy az általános relativitáselmélet – ami többek között Albert Einstein nevéhez fűződik és az 1910-es évek derekán alakult ki, és azóta is úgy tűnik, hogy ez a számunkra elérhető legjobb elmélete a nagy tömegek, a csillagok mozgásának – megengedi az időutazás lehetségességét.
Az úgynevezett Einstein-egyenletek – amik az általános relativitáselmélet szerint a természeti törvények – lehetővé teszik zárt időszerű görbék létezését.
Eszerint létezhet egy olyan fizikai világ, amiben ugyan az ember karóráján az idő normál ütemben telik, viszont egyszer csak visszakerül saját múltjába, pontosan ugyanarra a helyre, ahonnan elindult.
Tehát az Einstein-egyenlet lehetségessége szerint az időutazás lehetséges.
Hogy a mi aktuális világunkban van-e ilyen időutazás, nem tudjuk, de valószínűleg nincsen. Ehhez sokkal több adatra lenne szükségünk, mint ami egyébként rendelkezésre áll.
Az interjúk az InfoRádió Szigma - A holnap világa című tudományos magazinban hangzott el.