A bajnokság mezőnyét az a 22 klub alkotta, amely az 1991–1992-es szezon végén kivált a ligából, a The Football League-ből. Az új bajnokság minden korábbinál vonzóbb pénzügyi hátterét egy öt évre szóló, 305 millió font értékű szerződés jelentette, amelyet a Premier League a Skyjal kötött a mérkőzések televíziós közvetítésére.
Bár a szuperliga ötletét már sokan az 1980-as évek közepe óta dédelgették, a 22 klubból álló új Premier League terveit először 1990 októberében terjesztette elő a Labdarúgó Szövetség (FA). Az első osztályú klubok többsége, különösen a nagy múltú élvonalbeli klubok, köztük az Arsenal és a Manchester United, a labdarúgó-bajnokságból való kiválás mellett foglaltak állást.
Nem sokkal a szezon rajtja előtt az egyik feljutó, a Blackburn Rovers szerződtette a Southampton 21 éves, angol válogatott támadóját, Alan Shearert, mégpedig új brit rekordért, nagyjából 3,6 millió fontért. Számos más játékos váltott klubot legalább kétmillió fontos összegért, köztük az Arsenal játékosa, David Rocastle, aki a Leeds Unitedhez igazolt, Dean Saunders, aki Liverpoolból az Aston Villába szerződött, és Teddy Sheringham, aki a Nottingham Forestből a Tottenhamhez távozott. Ezek az összegek ma már nevetségesen alacsonyak, akkor forradalminak számítottak.
Az új liga felépítése megegyezett az előző szezonbeli First Divisionnel, első osztállyal, 22 csapatból állt, így minden csapat 42 mérkőzésen szerepelt az idényben.
Utólag akár korszakindítónak is nevezhetjük a szezont, s nem csupán a Premier League megalapítása miatt. A Manchester United akkor lett 26 év után először bajnok, majd ezt is beleértve 2013-ig tizenhárom bajnoki címet nyert, az angol futballban szinte példátlan dominanciát kialakítva. Egyben ez volt az első bajnoki diadaluk, amelyet a később lovaggá ütött Alex Ferguson irányításával értek el. A Man United óriási, tízpontos előnnyel zárt a második helyezett Aston Villa, s további kettővel a kiválóan szereplő Norwich City előtt.
Teljesen más szezon volt ez, mint az előző, amelyben a hajrában botladozó gárda kénytelen volt átengedni az elsőséget a Leeds Unitednak. 1993. március 9-én, miután az MU kikapott az utolsó helyezett Oldham Athletictől, az Aston Villa pontszámban beérte. A következő játéknapon az Aston Villa, amelyet Ferguson manchesteri elődje, Ron Atkinson irányított, döntetlent harcolt ki az Old Traffordon, majd a United a következő két meccsét sem nyerte meg. Közben a Norwich megverte a Villát, s átvette a vezetést. Kísértett a múlt. Szoros volt az élmezőny, de a Manchester United mégis csupán a harmadik helyen állt. Ám ezúttal nem a United, hanem a két rivális csuklott össze. Vitathatatlan, hogy az esztendő kulcsrangadója az április 5-i, idegenbeli találkozó volt a Norwich pályáján. Az akkor már négy forduló óta nyeretlen ManU nagyon összekapta magát, és Ryan Giggs, Andrej Kancselszkisz és Eric Cantona egy-egy góljával 3-1-re nyert. Az utolsó hét fordulóban a Manchester United 21, az Aston Villa tíz, a Norwich mindössze hét pontot gyűjtött.
A szezont értékelők közül szinte mindenki egyetértett abban, hogy Eric Cantona novemberi szerződtetése volt Ferguson legnagyobb húzása. (A francia sztár az előző idény bajnokától, a Leeds Unitedtől érkezett.) A védelem már korábban is „rendben volt” – Peter Schmeichel szeptember és december eleje között csak hat gólt kapott –, ám a góllövés akadozott. A rosszul kezdő, az első három fordulóban nyolc pontot elveszítő gárdának egy olyan futballistára volt szüksége, aki az előkészítéshez és a góllövéshez is ért. Alex Ferguson tudta, ki segíthet a csapatán: a rosszhírű, de a Premier League első tavaszán a Leeds Unitedon nagyot lendítő, aztán az augusztus Charity Shield-mérkőzésen a Liverpoolnak mesterhármast rúgó csodabogár francia. Eric Cantona pedig novemberi érkezése után a hátára vette a csapatot. Bár csupán 22 bajnoki mérkőzést játszott az idényben a „vörös ördögöknél”, egyedül Mark Hughes szerzett nála több találatot. Sőt: mindenkinél több gólpasszal szolgálta ki a társakat. Mellette elsősorban Ryan Giggs, Paul Ince, Mark Hughes, valamint a Peter Schmeichel, Steve Bruce, Gary Pallister trióra épülő védelem tett ki magáért.
A Premier League első szezonjának gólkirálya Teddy Sheringham lett, aki a szezon eleji átigazolása előtt egy gólt szerzett a Nottingham Forest színeiben, majd 21-et a Tottenham Hotspursben. Alan Shearer 16 gólt ért el karácsonyig, mielőtt olyan sérülést szenvedett, ami az egész tavaszi idényét tönkretette.
Érdekes a Premier League mai helyzetével összevetni azt, hogy az első idényben mindössze 13 nem brit vagy ír játékos lépett pályára a nyitóhétvégén.
Köztük volt Eric Cantona és Peter Schmeichel, a később a magyar élvonalban is szereplő, lengyel Robert Warzycha (Everton), valamint a dán John Jensen és az apai ágon magyar, amúgy svéd válogatott Anders Limpar (Arsenal), az ugyancsak svéd Roland Nilsson (Sheffield Wednesday), a norvég Gunnar Halle (Oldham), az izraeli Ronnie Rosenthal (Liverpool), a holland Michel Vonk (Manchester City) és Hans Segers (Wimbledon), az orosz válogatott Andrej Kancselszkisz (Manchester United), a kanadai Craig Forest (Ipswich) és a cseh Jan Stejskal (QPR).
Fontos: bár a nyitó fordulóban nem játszott, az idény során csereként egy mérkőzésen szerepelt a Premier League első magyarja, a Liverpool FC középpályása, Kozma István.
A Premier League első harminc idényében a legtöbb mérkőzést Gareth Barry (Aston Villa, Manchester City, Everton, West Bromwich Albion) játszotta (653). A legtöbb gólt Alan Shearer (Blackburn Rovers, Newcastle United, 260) rúgta, a legtöbb gólpasszt Ryan Giggs (Manchester United, 162) adta, míg a legtöbb kapott gól nélküli mérkőzést Petr Cech (Chelsea, Arsenal, 202) számlálja. A legtöbb bajnoki címet (13) Ryan Giggs nyerte. A legtöbb mérkőzést egyhuzamban az amerikai kapus, Brad Friedel (Blackburn Rovers, Aston Villa, Tottenham Hotspur, 310) teljesítette. A legidősebb játékos a 43 éves 162 napos John Burridge (Manchester City) volt.