A bajnokcsapatok tornájára visszatérő Ferencváros 1992 szeptemberére a pozsonyi Slovant kapta az első fordulóban. A rendszerváltozás óta először játszott magyar futballcsapat az akkori három nagy kupasorozat (BEK, KEK, UEFA-kupa) valamelyikében egy szomszédos ország jelentős magyar kisebbséggel rendelkező városában mérkőzést.
A rendőrség itt és ott is fontosnak látta az együttműködést, a magyarok videókat küldtek ki a szlovákoknak, hogy azok tudják, mire számítsanak. Ettől még a Ferencváros tábora elindult. A csapat hívei úgy gondolták, Pozsonyban ott kell lenni. Sőt: Pozsonyban főleg ott kell lenni. Ez már nálunk történelmi kötelezettség, amióta Árpád apánk ősmagyarjai 907. július 5-én elképesztő, egyben bravúros győzelmet arattak Pozsonynál a sokszoros túlerőben lévő ellenség felett.
A zöld-fehér klub hivatalosan csak 1500 jegyet kapott (és értékesített), de vagy ötször annyian a helyszínen jutottak jegyhez. A rendszerváltással megérkezett szabadság mámorító íze fellendítette a kazettaipart és a nótás kedvet.
„Kassa, Pozsony, Eperjes és Komárom / tankkal megyünk át a szlovák határon / Az a szép, az a szép, ha miénk a Felvidék / ha miénk lesz az egész Felvidék” – harsogott, a buszok lejátszóiból vagy a torkokból.
Mindazonáltal a magyar oldalon zavartalanul haladt a karaván, a másikon pedig Pozsonyig rövid az út. Ott már a szlovák rendőrök vigyáztak a rendre, láthatóan mindenre felkészülve.
A Slovan bőrfejű ultrái lesben álltak: a városba érkező magyar buszok láttán már nyúltak is a kezük ügyébe készített kövekért, féltéglákért.
Rosszul járt az is, akinek az ablakát betörték, de az is, akié nyitva volt. Azt megúszta, hogy szétpattanjon az üveg, de azt nem, hogy a befújt könnygáztól sírnia, abból nyelnie kelljen. Már a meccs előtt, az utcán egymásba gabalyodtak magyar és szlovák ultrák: kevesen úszták meg a találkozót csupán horzsolásokkal.
Addigra már híre ment, hogy előző este a Pozsonyhoz tartozó Aranyhomok, szlovákul Zlaté piesky üdülőövezet egyik borozójában 40 magyar szurkolóra lecsapott 40 kommandós. Utóbb Váradi Lajos, a hivatalosan 1993. január elsején szlovák fővárossá lett Pozsonyba akkreditált magyar konzul azt mondta, hogy „a kommandósok fellépése talán nem minősíthető eléggé megfontoltnak…”
A téglamezőről elnevezett stadionban fülsiketítő hangzavarban kezdtek melegíteni a játékosok, miközben – nem túlzás, mindenki általános elképedésére – kekiszínű gyakorlóruhát, fekete símaszkszerű álarcsapkát vagy éppen plexi sisakot viselő kommandósok és rendőrök sorakoztak fel a ferencvárosiak szektorai előtt. Az első félidőben még „csak” megkergették a szurkolókat, aztán a második félidőben a 60. perc tájékán, a Slovan harmadik gólja után elszabadult a pokol.
A kommandósok rátámadtak a magyarokra, köztük nőkre és gyerekekre.
A Slovan ultráinak legnagyobb gyönyörűségére.
Naszály György a Futball ’93 című könyvben – Pogrom a lelátón című írása részletét citáljuk – a szemtanú hitelességével fogalmazott:
„A hazai közönség vastapssal jutalmazta a példátlan manővert, kórusban kiáltozták, persze szlovákul, hogy Ez az igazi, ez kell nekik! Elégedetten summázták, hogy mintegy kétszáz főnyi álarcos alakulat ura a helyzetnek.
A zöld-fehérbe öltözött szektorokból síró és vérző arcú magyarok könyörögtek, hagyják már abba. Hiába.
Egy sebesülthöz induló orvost a rendezők nem engedtek fel a nézőtérre. A hívásra ismét nindzsák jöttek csapatostul. Általában egy-egy kiszemelt áldozatot négyen-öten ütlegeltek.”
A mérkőzésen a Slovan simán, 4-1-re nyert, legalábbis, ami az eredményt illeti. Lipcsei Péter 0-3-nál még szépített, aztán a hazaiak lőttek még egyet. Ennek ellenére a hazai sajtó nagy részében bírálat helyett elismerés jutott a ferencvárosi játékosoknak. Nyilván nem a vereség miatt, hanem hogy férfiasan és egyben sportszerűen elviselték a történteket.
„Nem félek kimondani, amikor a barna ruhás, fekete maszkos kommandósok megindultak, a fasizmus jutott eszembe” – kesergett Nyilasi Tibor, a Ferencváros vezetőedzője.
A botrányból, természetesen, politikai ügy lett. Magyarország hivatalosan tiltakozott a rendőri túlkapás miatt, parlamenti felszólalások foglalkoztak esettel. A kor egyik ismert, mára elfeledett politikusnője, G. Nagyné Maczó Ágnes arra kérte képviselőtársait, hogy egy parlamenti delegáció tárgyaljon a Ferencváros vezetésével arról, hogy a zöld-fehérek erkölcsi okokból mondják le a visszavágót, és a kijelölt időpontban tartsanak békés, antifasiszta demonstrációt, amelyet tudatnak a világ nyilvánosságával.
A Ferencváros a mérkőzés után tiltakozott az UEFA-nál, s a rendkívüli körülményekre tekintettel a mérkőzés újrajátszását szerette volna elérni. Az európai szövetség szerint ellenben a gólok többsége az előtt esett, hogy a nézőtéri rendbontás elhatalmasodott volna.
Mi több: mind a két csapatot, ráadásul egyenlő mértékben, 15-15 ezer svájci frankra büntette, részben a vendégklub (visszaesőnek számító) fanatikusainak provokációja, részben a szükséges és indokolt léptéket messze meghaladó rendőri fellépés miatt. Más kérdés, hogy a fellebbezés után a zöld-fehérek büntetését eltörölték.
Mind a Slovan vezérkara, mind a hatóságok azt javasolták a szlovák szurkolóknak, hogy ne keljenek útra, ne utazzanak el a budapesti visszavágóra (0-0). Nem is jöttek, egy mindössze 16 éves, szőke fiú kivételével. Egy szál magában üldögélt egy kifeszített Slovan-zászló mögött a vendégszektorban. Bátorságát örökös bérlettel jutalmazta szíve klubja. A következő fordulóban a Slovan a kor egyik legjobb csapatát, az AC Milant kapta. Az olaszországi mérkőzésre elutazott egy kis, fradista szurkolói csoport, amely az „In memorian brutaliti Slovaki, 1992. 09. 16.” (sic!) drapériát feszítette ki a San Siróban.