Az 50 év, 50 meccs-sorozat előző részeit itt olvashatják!
Az 1986-os futballtavasz két – az akkori szóhasználatot követve – kelet-európai, szocialista országbeli klubcsapat diadalmenetét hozta. A Kupagyőztesek Európa-kupájában a Dinamo Kijevét, a Bajnokcsapatok Európa-kupájában pedig a bukaresti Steauáét. A kettő együtt különösen unikálisnak számított, az európai kupák kiírása (1955) óta először fordult elő, hogy ugyanazon a tavaszon két, a keleti blokkba tartozó gárda is európai kupagyőztes lett.
A kettő közül az ukránok diadala volt kevésbé váratlan, Valerij Vasziljevics Lobanovszkij már 1975-ben is megnyerte ugyanezt a sorozatot (a döntőben éppen a Ferencvárost legyőzve) akkori gárdájával, amelyből játékosként egyedül Oleg Blohin maradt hírmondónak a nyolcvanas évek közepére. A Dinamo Kijev látványosan, ötletesen, közönségszórakoztatóan futballozott, ellentétben az Eduard Malofejevre bízott válogatottal. Ezért bízták aztán az illetékesek húsz nappal a mexikói Mundial rajtja előtt Lobanovszkijra a „Szbornaját” is – de ez már egy másik történet. (Az még azért ide tartozó, jellemző kortünet, hogy Malofejevet „saját kérésére” mentették fel, legalábbis a kiadott kommüniké szerint. Egyébként Lobanovszkij is ehhez tartotta magát, mint elmondta: „Malofejev elvtársat nem menesztették, hanem maga mondott le.”)
Óriási meglepetést keltett ellenben a Steaua BEK-győzelme! Noha az Anderlecht akkoriban nagyobb tekintéllyel bírt az európai klubfutballban, mint manapság, de semmiképpen sem állítható, hogy a Steaua őrjítően nehéz úton jutott volna a sevillai döntőbe. A dán Vejle, a magyar bajnok Bp. Honvéd és a brüsszeli lilák közül egyiket sem tudta legyőzni idegenben, sőt Kispesten és Belgiumban ki is kapott 1-0-ra. Ám a hazai meccseit fölényesen megnyerte: 4-1, 4-1, 3-0! A sorból a Kuusysi Lahti elleni, negyeddöntős párharc lóg ki egy kicsit, ugyanis a finnek gól nélküli döntetlennel kezdtek Bukarestben. Helsinkiben, a második mérkőzésen a 86. percben még hosszabbításra állt a két csapat, ám akkor Victor Pițurcă megszerezte a győztes gólt. A Steaua legendája igazán a spanyolországi döntővel íródott, ahol 120 percnyi fegyelmezett védekezés után tizenegyesek döntöttek a Barcelona ellen. Helmuth Duckadamnak egyszerűen nem lehetett gólt lőni, Jenei Imre együttese 2-0-ra nyerte a szétlövést!
Bármelyik döntő lehetett volna az év mérkőzése (különös: mindkettőben egy spanyol élcsapat veszített, igaz, egy harmadik, a Real Madrid megnyerte az UEFA-kupát) – ha nincs azon a nyáron labdarúgó-világbajnokság. Sőt: ha Diego Armando Maradona nem futballozik azon csúcsformában.
Nyilvánvaló, hogy a mexikói Mundialon akadtak emlékezetes, máig is sokat emlegetett mérkőzések az argentinok fellépésein kívül is. Ilyen volt a számunkra borzalmas emlékű magyar–szovjet, de ha már Lobanovszkij csapatánál tartunk, a „Szbornaja” nyolcaddöntős veresége is a belgák ellen, ami ma már nyilvánvaló bíró csalással született. Feledhetetlen a dánok kontraformája (három nagyszerű győzelem a csoportszakaszban, a skótok elleni 1-0 után 6-1 az uruguayiak, s 2-0 a nyugatnémetek ellen, aztán a nyolcaddöntőben 1-5 a spanyolokkal szemben), vagy akár Gary Lineker mesterhármasa a lengyelek és duplája a paraguayiak ellen. Vagy önmagában az a tény, hogy a négy negyeddöntőből három is tizenegyesekkel dőlt el. A negyedik nem, arról Isten keze gondoskodott…
Maradona… Az 1978-as keretből Menotti kihagyta, 1982-ben, Spanyolországban csak a magyarok ellen ment neki, az Albiceleste utolsó meccsén, a brazilok ellen ki is állították. Mexikóban a dél-koreaiak ellen nem játszott rosszul, de az ázsiai védők össze-vissza rugdalták, többet volt a levegőben, mint a földön. Az olaszok ellen rúgott egy gólt Giovanni Gallinak, de a bolgárok ellen megint inkább Jorge Valdano vitte a prímet, aki a csoportszakasz után már három gólnál tartott. Akkor még nem tudhatta senki, hogy utóbb ezt a tornát Maradona világbajnokságaként emlegetjük. Sőt, talán a régi rivális uruguayiak elleni 1-0 után sem, azt meg Pedro Pasculli gólja döntötte el.
Maradona varázslata a negyeddöntőben, az angolok ellen kezdődött, noha korábban sem játszott rosszul. Az argentinok 14 gólt szereztek a tornán, ezekből ő tízben gólszerzőként vagy előkészítőként (5+5) szerepet vállalt.
A „háromoroszlánosok” ellen két híressé vált gólt is szerzett. Az első megosztotta a világot: kézzel ütötte a labdát a kapuba. Az angolok (és az európaiak többsége) szerint egyszerűen csalt, bár azt mindenki elismerte, hogy szójátéka („Isten keze volt a gólban”) lenyűgöző volt. Jonathan Wilson is felhívta a figyelmet arra, Magyarországon Az argentin foci címmel megjelent könyvében, hogy az alig négy évvel korábban véget ért falklandi háborúnak is volt vetülete a mérkőzésre. Idézte Maradona önéletrajzából azt a részt, amely a meccsel kapcsolatos különleges argentin motivációról szólt. Ugyanakkor emlékeztetett arra is, hogy a mérkőzés előtt mindkét fél játékosai ingerülten reagáltak, amikor kapcsolatba hozták a háborút és a vb-negyeddöntőt.
A tunéziai Bennaceur játékvezető gólt ítélt, miután Maradona kézzel ütötte be a labdát Peter Shilton kapujába, s ezért sokan bírálták, sőt a FIFA-t is, mondván, ilyen fontos mérkőzésre nem lenne szabad ilyen „kis futballországból” bírót küldeni. Ám Wilson megjegyezte, hogy a brit kommentátor, Barry Davies is csak két perccel később jött rá, hogy az argentin szupersztár nem fejelte, hanem ütötte a gólt.
Futballtörténelmi szempontból sokkal szebb emlék az argentinok második gólja. Maradona a saját térfelén kapta a labdát Héctor Enriquétől, majd Peter Beardsley-t. Peter Reidet, aztán Terry Butchert, sőt a mérkőzés folyamán őt legalább négyszer brutálisan felrúgó, mindegyikkel akár piros lapot is érdemlő Terry Fenwicket is elhagyta. Butchert még egyszer kicselezte, majd Shilton kapus mellett is elhúzva a labdát a hálóba lőtt. Minden idők legszebb argentin góljaként tartják számon ezt a találatot Buenos Airestől Rosarióig.
A két gól között mindössze négy perc telt el (51. és 55.), úgy festett, eldőlt a mérkőzés. Ám az angolok nem adták fel, Gary Lineker, a torna gólkirálya szépített. Azon a Mundialon Bobby Robson válogatottja hét gólt szerzett, ezekből egyet Peter Beardsley, hatot pedig Lineker. A center majdnem ki is egyenlített az utolsó percekben, ám John Barnes újabb remek beadásába Olarticoechea éppen csak annyit bár, de beleért, hogy a labda elkerülje Lineker fejét.
Az elődöntőben az argentinok és Maradona számára következtek a belgák, akik úgy vélték, egyetlen módon tudják megállítani a dél-amerikaiakat, ha betömörülnek a kapujuk elé. A rendszer egészen addig működött, mint három nappal korábban az angolok védekezése. Maradona ismét az 51. percben szerzett gólt, majd a másodikkal, egy újabb parádés szólóval, „várt” egészen a 62. percig. Argentína 2-0-ra győzött, és bejutott a világbajnoki döntőbe.
A mexikóvárosi Azték-stadionban a nyugatnémet válogatott várt az argentinokra. Az a csapat, amely ezt is beleértve sorozatban hat világbajnokságból négyen is eljutott a végjátékba – de most először Európán kívül.
Franz Beckenbauer, a csapatfőnök gárdája a csoportszakaszban csak a skótokat verte meg (a dánokat és az uruguayiakat nem), majd az egyenes kieséses szakaszba Lothar Matthäusnak a 88. percben szerzett góljával verte a marokkóiakat, tizenegyesekkel a házigazda mexikóiakat és – ebben a periódusban a legjobb teljesítményét nyújtva – 2-0-ra a franciákat.
A két gárda a nyolcvanas években 1986-ig háromszor játszott egymással, kétszer az argentinok nyertek, egy döntetlen mellett. De nemcsak ezért, hanem a tornán addig mutatott forma alapján is az Albicelestét tartotta esélyesebbnek a nemzetközi sajtó. Ráadásul szinte mindenki emlegette: európai válogatott nem nyert addig világbajnoki címet az amerikai kontinensen.
A „Császár” a kiváló fizikai adottságokkal megáldott, az emberfogáshoz is jól értő Matthäusra bízta Maradona őrzését. Brian Glanville, a neves szakíró később kritizálta ezt a döntést, kiemelve, hogy a következő világbajnokságon már a legjobbnak választott, kétségtelenül sokoldalú középpályásnak mégsem az emberfogás a specialitása. Ráadásul, vélte a brit futballszakíró – tegyük hozzá, jóval a mérkőzés után, tehát már a történtek tudatában –, Matthäus nem tudta kivenni a részét a támadójátékból.
Carlos Bilardo elsősorban a rögzített játékhelyzetek (mi akkor még pongyolán pontrúgásoknak neveztük őket…) elhárítására hívta fel a figyelmet, azt gondolta, ebben rejlik a legnagyobb veszély. Ami az összeállításokat illeti, Bilardo, különösen, ami a kezdő tizenegyet illeti, alig-alig változtatott, a negyeddöntő és az elődöntő után a fináléban is ugyanazokkal kezdett. Nyolc játékosa szerepelt a tornán az Albiceleste mind a hét mérkőzésén. Beckenbauer is csupán egy poszton váltott, Thomas Berthold, miután letöltötte az eltiltását, visszavette a helyét Wolfgang Rolfftól. Bertholdra nagy szükség volt, neki kellett (volna) „megfogni” Valdanót.
A 23. perc eseményei részben alátámasztották Glanville véleményét. Matthäus szabálytalankodott Maradonával szemben. Jorge Burruchaga beívelése után Toni Schumacher – a torna addigi talán legjobb kapusa – elvétette a labdát, így José Luis „Tata” Brown megszerezte pályafutása egyetlen válogatott gólját a világbajnoki döntőben. Az 55. percben két góllal vezettek az argentinok, miután Héctor Enrique kiugratta Valdanót, aki elrúgta a labdát Schumacher mellett.
Beckenbauer, aki a szünetben Klaus Allofs helyére beküldte Rudi Völlert, újra cserélt. A szokatlanul enervált Felix Magath helyett Dieter Hoeness szállt be. Ennél is fontosabbnak tűnt egy taktikai váltás: Matthäus egyre többször kapcsolódott be a támadásokba.
Két rögzített játékhelyzet, majd két beadás, két tovább fejelt labda, s előbb Kalle Rummenigge szépített, majd Rudi Völler kiegyenlített. Úgy tűnt, immár a németeknél a (legalább lélektani) előny. Éppen úgy talpra álltak kétgólos hátrányból, mint a franciák ellen, az 1982-es, sevillai vb-elődöntőben.
Ki tudja, hogyan alakult volna a folytatás, ha Diego Armando Maradona nem ugratja ki egy elképesztő mozdulattal, a lehető legjobb ütemben Jorge Burruchagát, vagy ha Toni Schumacher nem hibázik az első gólnál a kifutásnál, utána a szünetben a védői nem kötik a lelkére, hogy ne szaladgáljon ki a kapuból. Talán ez is belejátszott abba, hogy egy ütemmel később indult el a kelleténél.
Burruchaga pedig nem hibázott. Argentína, története során másodszor is, nyolc évvel a hazai Mundial megnyerése után, ismét világbajnok lett.