A román fővárosnak egy cseppet sem jó hírű vidékéről, a Tei negyedből – a környéken régen dúsan tenyésző hársfákról (románul: tei) kapta a nevét – származott Marian Cozma, a Veszprém és a román válogatott 2009. február 8-án meggyilkolt kézilabdázója. Azon a fatális estén a veszprémi csapat néhány játékosa a veszprémi Patrióta bárban lazított, ahol egy másik társaság tagjai beléjük kötöttek, verekedés robbant ki, kések is előkerültek. A horvát Ivan Pešićet vesén szúrták, a szerb Žarko Šešumot fejbe
rúgták – szerencsére mindketten felépültek súlyos sérüléseikből –, a szíven szúrt Marian Cozma azonban nem élte túl az esetet - olvasható a Magyar Idők cikkében.
A Dinamo Bukarest sokszoros válogatott beállósát 2005-ben Bukarestben már megkéselték egyszer. Akkor a bukaresti Rapid fanatikus drukkerei szúrták hátba, abból a sérüléséből azonban visszajött a kitűnő fizikumú játékos. Egy évre rá szerződött Veszprémbe, és miközben magyar bajnoki és kupagyőzelmekhez, illetve KEK-diadalhoz segítette az MKB csapatát, a közönség és társai egyik kedvencévé vált.
Az apa, a maga is a kézilabdasportban megöregedő, ma is edzőként dolgozó Petre Cozma alakja az utca sarkán tornyosul összetéveszthetetlenül. Termete láttán mindjárt érthetőbbé válnak fia különleges méretei is, bár állítása szerint a tragédia óta több mint harminc kilót fogyott, és ma már alig haladja meg a százat. Járása is bizonytalan, amit elsősorban a cukorbetegségéből fakadó fokozódó ízületi problémáival magyaráz. No meg az izomlázzal, amelyet úgy „szerzett be”, hogy térdig a sodrásban állva biztosított vízimentő-szolgálatot a fürdőző tanítványai számára, akikkel néhány napot egy Duna menti táborban töltött.
Fia, a 211 centi magas, 113 kilós, 51-es cipőt viselő Marian is szelíd óriás volt, aki senkit sem engedett szomorkodni, társai szerint minden idők legoptimistább beállítottságú embereként igyekezett felvidítani a környezetét.
– Nekem is sokszor mondogatja álmomban, hogy ne legyek bánatos. De hát hogyne lennék szomorú, ha ő már nem létezik.
Ezt már Marian hajdani szobájában mondja Petre Cozma. A kis helyiséget egy heverő, fotelek, egy szekrénysor és egy komódszerű bútordarab foglalja el, utóbbi oltárként szolgál ikonokkal, Marian kézilabda-relikviáival. A falakról is ő tekint ránk akció közben, ünnepelve, keresztapaként vagy nyaralásból átkacsintva, központi helyen pedig két párna, mindkettőn veszprémi emlékek fényképes lenyomata.
Petre Cozma kissé csodálkozva néz rám, amikor a Magyarországra szerződés miértjéről kérdezem, és bár a hagyományos magyar–román „barátságnak” ő is tudatában van, nem haboz kijelenteni: pályafutása végéig Veszprémben szándékozott játszani a fia.
– Sehol nem szerették annyira Mariant, mint abban a városban, mint az ottani csapattársai – szögezi le. Közben meg az idők normális hozadékának gondolja, hogy ma már alig akad ember a veszprémi csapat környékén, akivel azokról az időkről beszélhetne. Csak Marian egykori fogorvos barátja – no meg Nagy Lászlónak jutott eszébe két évvel ezelőtt, hogy egy mezt küldjön a Cozma családnak. Igazából azonban nincs is mit beszélni, teszi hozzá:
– A fájdalmunk semmit sem enyhült, sőt ha lehet, egyre rosszabb – mondja. – A család belerokkant a gyermekünk elvesztésébe. A feleségem beteg, én túl vagyok a negyedik infarktuson, a cukorbetegséggel is kínlódom, amiatt is fáj a lábam.
Szinte mindennap a fekete márványból készült síremlékhez vezet az útja, amelyet a Veszprém állíttatott egykori játékosa emlékére. Egyesek szerint az árából két és fél szobás lakást lehetne vásárolni a környéken. A Pipera temetőben valamennyi látogató előre köszön, aki nem ismeri személyesen, annak is ismerős valahonnan. Megcsókolja a kőlapot, megsimogatja a fia fotóját. – Biztos vagyok abban, hogy látja, érzi az érintésemet. Beszélgetek vele, elüldögélek egy ideig, aztán hazamegyek, mindig akad egy barát, aki rendelkezésemre áll autóval.
Az eredetileg megítélt 211 millió forintos, majd 16 millióra módosított kártérítés összegéből eddig egyetlen forintot sem látott a Cozma család, mivel a gyilkosságban vétkesnek talált öt személy tulajdonában semmiféle vagyontárgyat nem találtak. A folyamatot az is lassítja, hogy a magyar eljárásjogi rendszerben az áldozatok kárigénye előtt az elítélteknek a bűnügyi költségeket kell megfizetniük, ez pedig a Cozma-ügyben a 100 millió forintot is elérte.