A vb-történet ötven legjobb futballistája: 8. Paolo Rossi - egy hét, hat gól

1978-ban a Mundial második legjobb játékosának választották, de az igazi nagy sztori az 1982-es remeklése. Egy bundabotrány miatti eltiltásból éppen csak visszatért, majd világbajnoki címig vezette a Squadra Azzurrát. Amúgy ő azt állítja, pályafutása három világbajnoksága közül akkor volt a legrosszabb formában. Hány gólt lőtt volna, ha megy neki a játék? Vb-rangsorunk 8. helyezettje: Paolo Rossi.

Bő egy évtizeddel a spanyolországi remeklése után Triesztben, egy szép nyári napon volt alkalmam meghallgatni tőle, hogyan is gondolt vissza élete világbajnokságaira, karrierje legfontosabb pillanataira.

Rögtön belevágott a közepébe, az 1982. július 5-én a braziloknak lőtt mesterhármasáról beszélt: „Aligha kell bizonygatnom, pályafutásom egyik legemlékezetesebb mérkőzése volt az a barcelonai. Három gól a braziloknak, igen, ez csodálatos emlék. De állítom, mégsem ezen a mérkőzésen játszottam a legjobban a Squadra Azzurrában.

Életem első világbajnokságán, 1978-ban, nem egészen huszonkét évesen sokkal jobb erőben voltam, s talán jobban is futballoztam. Ám az igaz, a gólokat 1982-ben lődöztem.”

Ha már emlegette Argentínát, emlékeztettem a magyarok elleni, 1978-as mérkőzésére: „Mar dél Platában volt a meccs, s az első gólt én lőttem, egészen közelről. A magyaroknak akkor elég jó csapatuk volt, méltó a régi, szép hagyományokhoz. Kár, hogy mostanra messzire kerültek ettől – felelte, hangsúlyozom, 1993-ban. – Most is van néhány jó képességű futballistájuk, de nem alkotnak igazi csapatot. Ebben egy kicsit hasonlítanak például a portugálokra.”

Aztán hamar visszatértünk a spanyolországi tornához, egy kényelmetlen témát feszegettünk. Arról kérdeztem, hogy miután a totonerót, a bundabotrányt követő hosszú kihagyás után azonnal bekerült a vb-csapatba, nem támadtak-e erőnléti gondjai. Mire Rossi: „Ami az erőnlétet illeti, már említettem, hogy 1978-ban, sőt 1986-ban is jobb formában, jobb fizikai állapotban voltam a világbajnokságon. így aztán mondhatom, akkor lettem világbajnok, s a torna legjobbja, amikor a legrosszabb formában éreztem magam. Más kérdés, hogy az argentínai vébéhez képest már sokkal tapasztaltabb voltam. Ráadásul óriási segítséget jelentettek a társak.

Az olasz válogatott 1982-ben igazi csapat volt, a szó legszebb értelmében.”

Szerinte nem maradhatott ki a totóbotrányból, egyszerűen olyan volt a közeg. Mindezt így fogalmazta: „Fiatal játékosként, mondhatom klubom sztárjaként nem tehettem meg, hogy kimaradjak belőle. Aki kicsit is ismeri az akkori olasz körülményeket, tudhatja, nem volt más út.”

Azért visszatértünk inkább a vb-re. Elmondta melyik volt a legkedvesebb gólja, s hogyan futhatott ilyen formát azt követően, hogy az olaszok szinte csak vergődtek a csoportmérkőzéseken: „Minden gól nagyon fontos a világbajnokságon. Mégis, a braziloknak lőtt első gólom mindennél fontosabb volt. A mérkőzés előtt tartottunk egy kicsit tőlük, övék volt a lélektani előny. Úgy gondolom, ott, akkor – viszonylag az elején – az ötödik percben mindez a javunkra fordult. Bizonyos szinten felül

minden játékos pályafutásának van egy csodálatos hete, amikor szinte minden sikerül neki.

Nekem óriási szerencsém volt, hogy ezek a csodapillanatok éppen a világbajnokságon, éppen a legfontosabb mérkőzéseken jöttek el.”

Megkérdeztem, hálás-e Enzo Bearzotnak, az akkori kapitánynak, aki kétségtelenül kockázatot vállalt azzal, hogy az eltiltása után, négy mérkőzéssel a lábával, behívta a válogatottba. Rossi erre azt mondta, hogy nem érez hálát Bearzot iránt. De nagy tisztelettel gondol rá.

Paolo Rossi az Italia Focitáborról tartott sajtótájékoztatón a fővárosi Akvárium Klubban 2017-ben. MTI Fotó: Kovács Tamás

Mint ahogyan a futballvilág is Paolo Rossira, aki 1982-ben, mindössze 25 évesen (1956. szeptember 23-án született) tényleg a vállán vitte be az olasz csapatot a világbajnoki döntőbe. Három gólt szerzett a brazilok ellen az utolsó középdöntős mérkőzésen, aztán kettőt a lengyelek ellen az elődöntőben, s ő szerzett vezetést a fináléban, a nyugatnémetek ellen. Nem egészen egy hét alatt!

1982-ben megkapta a France Football aranylabdáját, s bár még 1986-ban is válogatott volt, s ért el nagy sikereket az általa a valaha volt legjobb játékostársnak minősített Michel Platini oldalán a Juventusban is (kétszer olasz bajnok, egyszer-egyszer Olasz Kupa-győztes, KEK-győztes, BEK-győztes, BEK-döntős, Szuperkupa-győztes lett 1982 és 1984 között), pályafutása csillaga már nem ragyogott olyan magasan, mint 1982-ben, amikor az öreg államelnök, Sandro Pertini megölelte őt az olaszok diadala után.