A római Fabia Mater klinikán csendesnek ígérkezett 1976. szeptember 27-e. Aztán hirtelen nagy szaladgálás kezdődött: a csinos Fiorellánál megindult a szülés. Az osztályon szinte mindenki tudta, a Totti család nagyon várta a második gyerekét. Végre sikerült, amiről éveken át álmodoztak, testvére lett az akkor már nyolc és fél éves Riccardónak.
A kis Francesco hamarosan hazaköltözhetett a szülői házba, a San Giovanni negyedben lévő via Vetulionába. Két-háromévesen már megpróbálta rúgni a pöttyöst. Eleinte csak a gumilabdát, aztán a bőrt is. Mindig ügyesebb volt, mint a kortársai. Pici gyerekként találkozhatott Őszentségével, s II. János Pál akkor azt mondta neki:
„Ha ennyire szereted a labdát, biztosan jó futballista leszel.”
Francesco Totti különösen a Torvaianica homoktengerében szeretett játszani, de tulajdonképpen futballozott ő mindenütt, ahol csak labda került a lába elé. Stefano Caira, a Perugia későbbi sportigazgatója már akkor ismerte a kis Tottit: „Kissrácként is olyan intelligensen focizott, hogy az volt az érzésem, mintha egy felnőtt játszana gyerektestben. Élmény volt nézni.”
Fortitudo volt az első klubja
A szülők, Fiorella és Lorenzo büszkék voltak csemetéjük tehetségére. Elhatározták, minél előbb egyesületbe viszik a szerintük a futballra született Francescót. A kisfiú még hétéves is alig volt, amikor leigazolt a Fortitudo nevű gyerekcsapatba, ahol már igazi edző, Armando Trillo foglalkozott vele. Ebben a korban még nem ritkák a sűrű klubváltások, Francesco rövid időre megfordult a Smith Trasteverében, majd 1986-ban a Lodigianihoz került.
Ez már minőségi ugrást jelentett, hiszen a klub az olasz főváros harmadik számú alakulata a Lazio és az AS Roma után, s éppen a nevelőmunkájáról ismert. Három évvel később, 1989-ben igazolt a bordó-sárgákhoz, Gildo Giannini, a kor római legendájának, Giuseppe Giannininek az édesapja hívta. Ennek huszonnyolc éve.
28 év az AS Romában
Azóta sem játszott más klubban. Tizenhat évesen már a szakberkekben országosan ismert játékosnak, sőt „sztárjelöltnek” számított, miután a Luciano Spinosi – a klub és a Juve egykori védője – által dirigált ifjúsági csapattal megnyerte a viareggiói tornát, valamint az ifik országos sorozatát, az Olasz Kupát. Utóbbi döntőjében négy gólt szerzett az Inter ellen, nem csoda, hogy Sergio Vatta azonnal meghívta a korosztályos válogatottba is.
Totti az 1992–93-as idényben még az ifikkel készült, de Vujadin Boskov egyre többször hívta, hogy a nagyokkal gyakoroljon. Sőt, 1993. március 28-án, a Brescia ellen már beállította az első csapatba az akkor 16 és fél éves, valamint egynapos srácot. 1994 nyaráig csak tíz mérkőzésen játszott a Serie A-ban, attól kezdve viszont rendszeresen szerepelt az „egyben". Edzői (a szinte második apjaként tisztelt Carlo Mazzone, valamint Carlos Bianchi és Zdeněk Zeman) elsősorban csatárként játszatták, ott is megállta a helyét. 1996 tavaszán meghívást kapott az utánpótlás-válogatottba, miután Alex Del Piero megsérült, s nem tudott elutazni a kontinensbajnokság barcelonai négyes döntőjébe. Francesco nem számított a lehetőségre, amikor Cesare Maldini, az utánpótlás-válogatott szövetségi kapitánya felhívta telefonon,
már éppen Ostiában süttette a hasát, szabadságát élvezve.
Villámgyorsan összeszedte azonban a cuccait, s rohant a táborba. S milyen az élet: a franciák elleni elődöntőben Delvecchio helyén nemcsak pályára léphetett, hanem ő szerezte a győztes gólt is. Játszott a spanyolok elleni fináléban is, de a hajrára Morfeo állt be – persze így is Európa-bajnoki címet szerzett.
Majdnem a Sampdoriához küldték
Azt hitte, övé a világ, aztán hamar rá kellett jönnie, az élet nem ilyen egyszerű. A Rómában nehezen jött ki az új edzővel, az argentin Carlos Bianchival. Kettejük súrlódása olyan éles volt, hogy állítólag még az is felvetődött, hogy a „farkasok” kölcsönadják őt a Sampdoriának. Végül maradt, ellentétben Bianchival, akit hamarosan Nils Liedholm és Ezio Sella váltott fel. Akkor már senki sem beszélt kölcsönadásról, csak arról, hogy a Puponénak, Kölyöknek becézett Totti lesz előbb-utóbb az AS Roma karmestere.
Igazán az 1997–1998-as szezonban futott be, a sportnapilapok osztályzatai alapján az év játékosa lett, a következő idényben Vieri és az argentin Almeyda mögött harmadik. Az 1999 nyarán érkező Fabio Capello némileg átalakította a játékát, az akkori két csatár (Montella és Delvecchio) mögé, irányítónak állította. Telitalálatnak bizonyult! Totti remek formában futballozta végig 1999 őszét. Igaz, akkor még titulust nem nyert a csapattal, ám 2001-ben végre bajnoki címet és Szuperkupa-győzelmet is ünnepelhetett. Közben az olaszok egyik legjobbja volt az ezüstéremmel zárt belgiumi-hollandiai kontinensbajnokságon.
A nagy ígéretből akkor lett nemzetközi klasszis.
Giovanni Trapattoninál minden kétséget kizáróan ő lett az első számú játékos. A szövetségi kapitány így válaszolt Totti sérülése idején a Del Pierót ajánlgatóknak, illetve a helyetteseket javasolgatóknak:
„Sok jó festő volt a történelemben. De Van Gogh csak egy!"
Aztán még hozzátette: „Totti képességei csak Zidane-éhoz hasonlíthatók. Ők képesek arra, hogy akkor is megfordítsák egy mérkőzés kimenetelét, ha a csapat rosszul játszik."A magyarok elleni válogatott mérkőzésen olyan dolgokat művelt, amilyeneket csak a fiatal Riverától láttam. Márpedig ő volt a legjobb futballista, akivel szerencsém volt együtt játszani"– mondta Trap.
Végre bajnoki arany
Totti közben remekelt a klubjában is, sikerült az, ami az egyik példaképének, Giuseppe Giannininek nem: bajnoki aranyat nyert a bordó-sárgákkal. Igaz, némi ellentmondást rejtett magában az a tény, hogy miközben az 1983 óta először reális eséllyel a bajnoki címre törő AS Roma megszilárdította helyét a tabella élén, a csapat kapitánya és egyben legnépszerűbb játékosa hadban állva a klubelnökkel azzal fenyegetőzött, hogy ha az egyesület nem teljesíti követeléseit, a szezon végén elhagyja pályafutása egyetlen profi klubját. Talán ő maga sem gondolta komolyan, mindenesetre sikerült felsrófolnia az árát. Nem a legszimpatikusabb attitűd, de az az igazság, hogy az addigi élete legjobb 12 hónapját maga mögött tudó Totti, akiről Alessandro Nesta, a városi vetélytárs Lazio akkori csapatkapitánya azt mondta, hogy „képes arra, hogy egymaga megtöltsön egy egész stadiont”, minden pénzt megért. Tudta ezt ő maga is, ezért is bocsátkozott nagy nyilvánosságot kapó vitájába Sensi elnökkel 2001 elején.
A vita eredendő forrása természetesen a pénz volt.
Az akkor a 25. évében járó ifjú csillag szeretett volna a képességeihez méltó járandóságba részesülni. Francesco Sensi alighanem a lelke mélyén érezte, teljesítenie kell Totti igényeit.
Nem túlzás, amióta Francesco Totti először a labdába rúgott, azóta arra készült, hogy bajnoki címet nyerjen az AS Roma együttesével. S amikor a klubban olyan szintű keret alakult ki, amelynek erre esélye volt, élete legjobb formájában futballozott. A 2000–2001-es bajnokság korábbi fordulóiban is – egy kisebb tavaszi hullámvölgyet nem számítva – megtette a magáét, de az utolsó nagy fellépéseket a záró két fordulóra tartogatta. Pazar gólt lőtt a Napolinak a Vezúv lábánál, s nem kevésbé szépet a Parmának az Olimpiai stadionban, miközben pazar labdák tucatjaival szolgálta ki a társait. Fabio Capello azt mondta róla,
ő a Roma lelke, ha neki rosszul megy, az egész csapat vergődik.
Giovanni Trapattoni, a Squadra Azzurra szövetségi kapitánya hasonló tónusban beszélt: „Franceso Totti nélkül ma nem létezik igazi olasz válogatott.” Mindkettőben van igazság...
Kudarc és kiállítás a világbajnokságon
Mindazonáltal az AS Roma nem tudta megvédeni a bajnoki címét 2002 tavaszán, a Juventus mögött zártak. Nyilvánvalóan része volt ebben annak a sajnálatos ténynek, hogy legjobbjuk és karmesterük, a karácsonykor Európa ötödik legjobb játékosának választott Francesco Totti a 2002. március 24-i, Inter elleni vereség után (egyébként ezen a találkozón is ő volt csapata legjobbja) már mindössze egyszer tudott pályára lépni. A számára nagyon rossz emlékű világbajnokság után – a dél-koreaiak ellen, szerinte igazságtalanul, kiállította az ecuadori bíró – megint bebizonyította önmagának és másoknak, hogy micsoda futballista. Szinte egyedül játszott jól a vergődő „farkasok” között, a bajnokság első harmada után hetesnél is jobb átlaggal az egész mezőny legkiválóbb mezőnyjátékosaként állt. Több gólt szerzett, mint felnőtt pályafutása eddigi bármelyik félidényében.
Ilyen fontos lett volna Totti szerepe egy olyan csapatban, amelyben azért rajta kívül például Samuel, Cafù, Émerson, Candela, Montella, Tommasi és akkor még Batistuta is játszott? Igen. S nem csak azért, mert Francesco Totti karizmatikus egyéniség, nem túlzás azt állítani, hogy a bordó-sárgák szimbóluma lett. 2004 decemberében meg csúcstartója. Csak néhány héttel azt követően, hogy az Inter ellen Totti belőtte a századik bajnoki gólját a bordó-sárgák mezében, a Parma elleni 5-1-es meccsen szerzett duplájával 107-re növelte góljai számát, s Roberto Pruzzót megelőzve
az AS Roma történetének legeredményesebb játékosává lépett elő.
A világbajnoki győzelem
Nagy idők voltak azok. Harmincévesen teljesült élete álma: világbajnok lett. A Németországban rendezett tornán az olaszok sokáig csak szenvedtek az ausztrálok ellen. Különösen Materazzi kiállítása után volt nehéz dolguk. A 95. percben azonban tizenegyeshez jutottak, Grosso elfutása után. Totti vállalta a lövést, s nem tagadta meg önmagát.
Laza mozdulattal emelt a kapuba, előbb a szívrohamba, majd az önkívületbe kergetve az olaszokat. Gólja meghozta a továbbjutást.
Az volt igazán az ő pillanata a vébén.
S a nagy időknek még nem volt vége. 2006 novemberében tizenkilenc éves átkot tört meg az AS Roma: 1987 óta nem tudott nyerni a Milan ellen a San Siróban. Totti sokat tett azért, hogy három ponttal gazdagodjon a fővárosi csapat: előbb a hetedik percben Taddei labdájából, majd a 83. percben a brazil Mancini beadásából szerzett gólt.
Európa legjobb góllövője
Körülbelül fél évvel később az utolsó négy fordulóban öt gólt szerezve zárta pályafutása legjobb bajnoki idényét, a 2006–2007-est. A záró fordulóban, a Messina elleni 4-3-as mérkőzésen duplázott, ez is kellett ahhoz, hogy elnyerje pályafutása egyetlen, egyéni nemzetközi elismerését: aranycipős lett. Totti 52 ponttal nyerte el a címet, mögötte Afonso Alves (Heerenveen, 51) és Ruud van Nistelrooy (Real Madrid, 50) végzett.
2007-ben és 2008-ban is megnyerte a rómaiakkal az Olasz Kupát, 2010-ben és 2013-ban döntős volt. A bajnokságban az elmúlt évtizedben négyszer (2008, 2010, 2014, 2015) is ezüstérmes lett a csapatával. Csak a válogatottbeli pályafutása tört ketté – saját akaratából. A világbajnoki arany megnyerése után már nem játszott a Squadra Azzurrában, pedig akadt olyan kapitány (Roberto Donadoni), aki nagyon is kitartóan kapacitálta a visszatérésre.
A 40. születésnap a pályán
Totti a 2014–2015-ös idény végéig játszott rendszeresen az AS Romában, abban a szezonban még 27/8-as mutatóval zárt. Az előző idényben 13 meccsen öt gólt szerzett, a mostaniban 15 mérkőzésen kétszer talált a kapuba. 2016 szeptemberében remek játékkal ünnepelte a 40. születésnapját.
Az immár háromgyerekes családapa 616 mérkőzésen 250 gólt szerzett, minden hivatalos mérkőzést beleszámítva 783/307 a mutatója. Senki nem lőtt nála több gólt az olasz bajnokságban ugyanazon klubban, egyébként is második az örökranglistán Silvio Piola mögött.
1976 szeptemberének második felében, a világ négy táján négy kisfiú született. Brazíliában Ronaldo Nazário da Lima, a Szovjetunióban, egy Kijevhez közeli faluban Andrij Sevcsenko, az NDK-ban, a lengyel határ közelében Michael Ballack és Rómában Francesco Totti. Mind a négyen beírták a nevüket a futballtörténelembe. S most, közülük az utolsó „mohikán” is búcsúra készül.