Milyen csekélységeken múlhat egy életpálya... 1972-ben Dino Zoff - attól függetlenül, hogy a válogatottban akadtak már sikerei - nem tartozott minden idők leghíresebb olasz hálóőrei közé. Giampiero Combit, Aldo Olivierit, Lorenzo Buffont, Giuliano Sartit, de még talán kortársát, Enrico Albertosit is többre taksálták.
Ám Giampiero Boniperti, a Juventus egykori válogatott játékosból lett ügyvezető igazgatója úgy gondolta, csapata csak akkor lehet ismét Európa egyik legjobbja, ha alaposan megszilárdítja a védelmét. Mindenekelőtt igazol egy jó kapust.
Boniperti úgy vélte, Olaszországban Zoff a legjobb a poszton. S nem érdekelte, hogy a válogatott hálóőr már elmúlt 30 éves, vagy hogy addigi 240 élvonalbeli mérkőzésén még egyetlen titulust sem tudott nyerni. Csak az járt a fejében, hogy neki Zoff kell.
A kapus addigra már Európa-bajnoknak mondhatta magát, de azon kívül tényleg semmit sem tudott felmutatni. A falusi uradalom egykori intézőjének fia azonban jó alany volt a nagy tervek végrehajtására.
Mindig a megbízhatóság és a szorgalom mintaképe volt, akit ráadásul megfelelő intelligenciával áldott meg ahhoz a sors, hogy átlássa a legkényesebb szituációkat. Gyerekkorában két szenvedélye volt, a futball és a motorszerelés - de egyikhez sem foghatott, ameddig nem teljesítette az iskola szabta kötelezettségeket.
Vargabetűs pályafutás
Pedig a pályán is nagy tehetségnek tartották, tehetségkutatók már tizenéves korában beajánlották az Interhez és a Juventushoz. Ám bármennyire hihetetlen, két korábbi világhírű futballista (Renato Cesarini a Juvéban, Giuseppe Meazza az Interben) egymástól függetlenül, de egybehangzóan azt állította, tucatkapusra nincs szüksége.
Így lett vargabetűs Zoff pályafutása, ezért került aztán a szülőhelyéhez legközelebbi nagycsapathoz, az Udineséhez, majd ezért szolgálta négy éven át a Mantovát. Ezzel a csapattal is megjárta a B ligát, majd amikor a visszakerülés után bennmaradtak az elitben, már valamivel rangosabb kérője akadt. Nem csoda, hiszen remekelt Mantovában. Az újoncnál (illetve Zoffnál) csak a bajnok Juve és a második Inter kapott kevesebb gólt, a csapat 34 mérkőzésen 22 szerzett és 23 kapott góllal, hat győzelem és ugyanennyi vereség mellett 22 döntetlennel zárta az évet!
Zoffnak a Napoli anyagilag is nagyszerű szerződést ajánlott. Megérte, az első ott töltött szezonban a gárda a Milan mögött második lett a bajnokságban! A kapus tavasszal bekerült a válogatottba, ő védett az Európa-bajnoki négyesdöntő mindhárom találkozóján is. Öt év alatt mindössze öt bajnoki mérkőzésről hiányzott a Napoliból, 143 meccsen csak 110 gólt kapott.
Mégis, a mexikói világbajnokság előtt Ricky Albertosi kiszorította őt a válogatottból, így a tartaléksorba száműzött hálóőr egyetlen percet sem védett az ezüstéremig jutó csapatban. 1971-ben aztán visszaszerezte a helyét a Squadra Azzurrában, majd 1972 őszén a jugoszlávok ellen már a Juve kapusaként kezdte hosszú, 12 teljes mérkőzést magába foglaló góltalansági sorozatát.
Zoffot 1972 nyarán a Juve és a Napoli tulajdonképpen kicserélte Gideone Carmignanira. Ma már nem kétséges, ki járt jobban... Az ,,Öreg Hölgy" hűséges lovagra akadt az akkor már a 31. évében járó kapus személyében.
Attól a pillanattól kezdve, hogy 1972 őszén, az első bajnoki fordulóban bemutatkozott a Juvéban, tizenegy szezonon keresztül senkinek, egyetlen bajnoki mérkőzésre sem engedte át a helyét! Már az első torinói évében pazarul védett, a Juve nem csak hogy megvédte bajnoki címét, de bekerült a Bajnokcsapatok Európa-kupája döntőjébe! Kiejtette a francia Olympique Marseille-t, az egy évvel később KEK-et nyerő Magdeburgot, aztán - sokáig emlékezetes csatában - az Újpesti Dózsát, s végül az angol Derby Countyt.
A Belgrádba vezető úton Zoff mindössze négy gólt kapott, ebből kettőt a Megyeri úton! A Juventus a döntőt azonban elbukta, kikapott 1-0-ra a fénykorát lezáró Ajaxtól. Viszont teljesült Boniperti terve, az esztendő végén az aranylabda-szavazáson második helyezést elérő Zoff-fal Európa egyik legjobb csapata lett az övék. ,,Papa Dino" tizenegye éve tulajdonképpen három generáció sikertörténete.
Az első évek alapcsapata (Zoff - Spinosi, Salvadore, Morini, Longobucco - Cuccureddu, Capello, Furino - Causio, Anastasi, Bettega, fantasztikus tartalékokkal, mint Haller és Altafini) az 1977-es UEFA-kupa-győzelemre (Zoff - Gentile, Cuccureddu, Furino, Morini - Causio, Scirea, Tardelli, Benetti - Boninsegna, Bettega) már alaposan átalakult. S még inkább kicserélődött a nyolcvanas évek elejére, amikor az 1981-es bajnokcsapat (Zoff - Gentile, Cuccureddu, Furino, Cabrini - Causio, Scirea, Tardelli, Brady - Fanna, Bettega) 1982-ben még tovább erősödött Paolo Rossival, Zbigniew Boniekkel és Michel Platinival.
Negyvenen túlis villámhárító
Zoff nem csak a Juve, hanem a válogatott hálóját is őrizte még 40. születésnapján túl is. Miután Torinóba szerződött, ő védett minden Európa-bajnokságon és világbajnokságon. Argentínában - bár a házigazdák ellen nagyon jól ment neki - meggyűlt a baja a távoli lövésekkel, ezért (is) csak negyedik lett a válogatott. Két évvel később, az olaszországi Európa-bajnokságon 390 perc alatt mindössze egy gólt kapott, de a Squadra Azzurra megint csak negyedik lett.
Spanyolországban a csoportmérkőzések után még lehet, hogy kiegyezett volna ezzel az eredménnyel, az olaszok a lengyelek, a kameruniak és a peruiak ellen három döntetlent elérve vergődtek tovább a középdöntőbe. Zoff helyzetét még nehezítette, hogy miután a csapat nem állt szóba a sajtóval, mindenki helyett ő beszélt, ő volt a villámhárító.
Ám a középdöntő első mérkőzésén megverték a címvédő argentinokat, majd Paolo Rossi életének legnagyobb napján 3-2-re a brazilokat. De a csatár mesterhármasa mellett a győzelemhez ugyanúgy kellettek Zoff bravúrjai, főleg, amelyikkel ölébe zárta Cerezo fejese után a labdát! S attól a pillanattól kezdve a Squadra Azzurát már nem lehetett megállítani, feltartóztathatatlanul robogott a világbajnoki aranyérem felé.
A 41. évében járó Dino Zoff lett a világ legidősebb csapatkapitánya, aki átvehette a világbajnoknak járó serleget.