Az angol kupadöntő immár három évszázadba nyúló történetében mindössze harmadszor játszott a serlegért a bajnokság első két helyezettje. 1913-ban a Crystal Palace és a Sunderland, 1986-ban a Liverpool és az Everton feszült egymásnak, remek bajnoki szereplésük után.
A mérkőzés alapvető kérdése volt: a két rendkívül fáradt gárda össze tudja-e szedni magát 90 (vagy éppen 120) percre a szezon utolsó mérkőzésére. John Terry, a Chelsea kapitánya az összes játékos nevében mondhatta a meccs előtt: az új Wembleyben, az FA-kupa döntőjében nem érzi az ember a kínjait.
Az első félidőben mindazonáltal nem játszott jól egyik csapat sem. A Chelsea szervezettebbnek tűnt, Drogba és Lampard révén a kaput is veszélyeztette - a Man United elsősorban Wayne Rooneyban bízhatott.
Az angol válogatott első számú csatára a második játékrészre még tovább javult, ha kicsit szerencsésebb, eldönthette volna a kupa sorsát. Ha az első 45 perc a Kékeké volt, a másodikban a Vörös Ördögök futballoztak jobban. Egyáltalán: a második félidő sokkal jobb volt, mint az első.
Gólt azonban egyik csapat sem szerzett, miként 2005-ben és 2006-ban is, következhetett a hosszabbítás. Ott sem esett sokáig gól, pedig Ryan Giggs és Wayne Rooney közel jártak hozzá. A Man United hívei alkalmasint még napokig vitatják majd, hogy a becsúszó Giggs által meglökött Cech ölében a labda nem csúszott-e át a gólvonalon.
Ez volt (a 104. percben) a Manchester United utolsó igazán nagy helyzete, a záró negyedóra megint a Chelsea-é volt. A 115. percben Drogba középről kipörgette a labdát Frank Lampardnak, aki egyből, még a levegőből középre emelt, Drogba pedig Van der Sart megelőzve a hálóba csippentette a labdát.
Ezzel a góllal a Kékek megnyerték a 2006-2007-es FA-kupát, azt a sorozatot, amely egyedül hiányzott még José Mourinho angliai gyűjteményéből. A portugál edző három, Londonban töltött szezonjában öt fontos trófeát nyert a Chelsea-vel - a mostani idényben egyedüli angol csapatként tudtak a Kékek két címet is nyerni.
José Mourinho mától kezdve - alighanem hosszú ideig - a Chelsea történetének legeredményesebb edzője, az angol Szuperkupa-döntőt nem számolva, ötödik címét nyerte meg, s ezzel megelőzte az eddig hozzá hasonlóan négy trófeával álló Gianluca Viallit.