A Hagyományok Házában a kutatás fő iránya, amit úgy neveznek, hogy alkalmazott néprajz –folklorisztika, az alap-, illetve elméleti kutatások –, amelyek a kutatóintézetekben és az egyetemeken zajlanak – és a gyakorlati területek – pedagógiai gyakorlat, alapfokú művészetoktatásban a népzene, néptánc, népi közművesség – kultúrájának közvetítése. „Mi a kettő között úgy képezünk hidat, hogy a néprajzi források tudatos, pontos, igényes használata megérkezzen a felhasználói oldalra, de megértsük azt is, hogy mi történik a területen” – fogalmazott az InfoRádió Aréna című műsorában Sándor Ildikó, példaként említve, hogy egy folkkocsma mi a táncházhoz képest.
A folklorizmus világát igyekeznek megismerni és megérteni, nemcsak a leírás szándékával, hanem azzal, hogy a mindenkori kultúrateremtésben, akár kanonizációs kérdésekben, akár minősítő rendszerek fenntartásában, tudatosan és a lehető legjobban végezzék a munkájukat – tette hozzá.
A néprajzkutató meglátása szerint, ha valaki olyan helyen él, olyan közösséghez tartozik, amelyiknek erős helyi öntudata van, akkor az meg tudja ragadni a népmesén, népdalon, népszokáson vagy táncos mozdulatokon keresztül, és erősítést, konkrét kapaszkodókat kaphat a „ki vagyok, mi vagyok a világban?” kérdéshez. Arra, hogy általánosságban van-e érdeklődés a néprajz iránt, szerinte nem lehet egyértelmű választ adni, mert "nagyon rétegezett az, hogy erre ki és milyen választ ad ebben a kulturálisan nagyon sokszínű, túlkínálatos világban, amikor csak 24 órája van egy napnak".
"Az emberek döntéseket hoznak, és szerencsére sokan mondják azt, hogy szeretnének néptáncolni, de lehet csak azért, mert azt egy jó mozgásformának tartják, vagy mert egyszerűen szeretnének mozogni és közösségben lenni, amit harmadik körben kiegészíthet valami módon az említett »ki vagyok a világban?« kérdésre megragadható válasz adhat mondjuk egy somogyi ugrós tánc, egy szatmári verbunk vagy egy kalotaszegi forgatós páros tánc képében" – magyarázta a Hagyományok Háza közművelődési és tudományos szakcsoportjának vezetője.
Verbunk
A műsorban arról is szó esett, hogy nemcsak örökségregiszter, hanem jó gyakorlatok regisztere is van. Ebben vannak élő jó gyakorlatok, meg nem élők, mint például a verbunk. Arra a kérdésre, hogy ha a honvédelmi miniszter azt mondaná, hogy toborzáskor visszahozza a verbunkot, akkor az élhetővé tenné a hagyományt, Sándor Ildikó kifejtette: a verbunkos mint tánctípus, lehet egy kulturális örökségelem, egy nagyon esztétikus jelenség, egy nagyon férfias tánctípus, amihez egészen speciális közösségi jelentéstartalmak kapcsolódnak hozzá – a legényközösségek önmegélésének lehet vagy lehetett az eszköze mondjuk a Rábaközben, amit ma fönntarthatnak táncegyüttesek vagy az ott élő fiatal férfiak közössége.
A néprajzkutató kitért arra is, hogy kollégája, Babinecz Sándor néhány évvel ezelőtt kitalálta a verbunk napja rendezvénysorozatot, megszólítva a Kárpát-medencében azokat a területeket, amelyeknek lokálisan sajátos karakterű verbunktánc-hagyománya volt és van, mert a helyi néptáncosok ma is őrzik. Ezek a közösségek évről évre bemutatják ezt a táncot az érdeklődőknek, ami egyfajta önreprezentáció, de össze is kapcsolódnak az internet segítségével, megosztják a tudást, hogy „nemcsak én tudok itt ilyet táncolni, hanem a Kárpát-medence más részein élők is”, ezáltal egy virtuális közösség jön létra, ami Sándor Ildikó szerint remek gyakorlat. "Mindez egy innováció, hogy közösségként gondolnak egymásra, adott időpillanatban ugyanazt csinálják, és láthatóvá tesznek egy hagyományelemet a szélesebb társadalom számára" – tette hozzá.
"Visszakanyarodva a kiinduló kérdéshez, tehát nem feltétlen kell a honvédelmi miniszternek elrendelnie, hogy legyen mindig verbunk, mert az enélkül is él, bár amennyiben valamilyen organikus formában kötődne a honvédelem témaköréhez, akkor az lehetne egy másik innováció az örökség fenntartásában" – mondta Sándor Ildikó.