Miért vonzza, vagy vonzotta már korábban is a műtárgykereskedelem, a régi idők tárgyai, órái, berendezései? Mitől érdekesek az ön számára, illetve hogyan került ezekkel kapcsolatba?
1979-ben, 19 évesen alapítottam a céget, és mivel édesanyám magyar, nagyon sokat jártam a nagyszülőkhöz, akik a Vadaskerti utcában laktak a Hűvösvölgyben. 1980-ban kezdtem műtárgyakat vásárolni Budapesten egy kollégámmal együtt, aki tanított engem. Magyarország akkoriban egy kincseskamra volt a bizományi áruházakban. Emlékszem jól, hogy az asztal alatt tartották ismert, közismert vevőknek a legszebb dolgokat, ez volt a legjobb iskola. Bár a vasfüggöny miatt a műtárgyakat nem lehetett kivinni, valahogy mégis meg tudtuk oldani. Olyan csodálatos műtárgyakat lehetett találni Budapesten: a gazdag zsidó családok, iparosok, nagypolgári családok gyűjteményének egy része a piacra került, és rendszeresen, hetente vásároltunk órát, bútort és különböző műtárgyakat, a legszebb dolgokat. Mondhatom, hogy muzeális tárgyakat.
Előttem van éppen egy könyv. Ezen, ha nem tévedek, egy álló óra látható, amit talán Bécsben gyártottak. Ennek a könyvnek volt Magyarországon is bemutatója nemrégen, vagy az egy másik, hasonló kötet volt?
Ez egy másik, ez a 40 év, 40 tárgy (40 jahre, 40 objekte), ami 2019-ben abból az alkalomból jelent meg, hogy a cég 40 éves lett. A budapesti Nemzeti Múzeumban pedig egy szakkönyvet, egy kétkötetes könyvet mutattunk be ezekről a csodálatos regulátorokról, ingaórákról, melyek faliórákként készültek és padlóórákként. Na most miért jelentősek, fontosak ezek az órák? Először is a kinézetük teljesen modern, 1800-tól 1830-40-50-ig készítették. Németül úgy nevezzük őket, hogy Laterndluhr. A különlegességük, hogy az üvegezett tokoknak köszönhetően oldalról is látható a technika, a szerkezet, az inga, a súly. Ráadásul ezek a Bécsben, Pesten, Budán és Prágában készült órák egy-három hónapig, néha egy évig, – akár még tovább is – jártak, és annyira precízek voltak, hogy az eltérés néha csak egy másodperc volt náluk egy hónap leforgása alatt. Gondoljunk arra, hogy a mai luxus órák innen vették a dizájnt, úgyhogy a mostani modern órák visszamennek ezekre a dizájnra a 19. század elejéből. Csodálatos órák és kis cégünk erre van specializálva.
Úgy kell elképzelni, hogy egy ilyen patinás kiállítású órán nézte meg anno, hogy mennyi az idő például Kossuth Lajos, és más magyar főurak?
Ezek az órák, ahogy mondtam, Bécsben, Pesten, Budán készültek. Budán Rauschmann József volt a leghíresebb órás – de például Hillrich János is említhető –, de Bécsből indulhatott ez a stílus. Az órák nem voltak olcsók, a hosszan járók 100, 150, 200 és 1000 ungarische Gulden (forint) közötti áron voltak megvásárolhatók, ami mostani pénzben 40-50, akár 80-100 ezer euró értéket is képviselnek. Mondhatjuk azt, hogy a mai világban semmivel sem olcsóbbak az órák, mint abból a korból, amikor elkészültek, vagyis mondhatjuk azt is, hogy tartották az értéküket, az árukat. Nagyon ritkák.
Hányféle típusú órát különböztethetünk meg? És mennyire bonyolult egy-egy óraszerkezet?
Megkülönböztetjük az úgynevezett Laterndl- és a Dachluhrt faliórákat, továbbá a padlóórákat. Ezek szerkezete hasonló, hosszú járatúak – minimum egy hónapig működnek –, és néha kompenzációs ingával rendelkeznek, ami azt jelenti, hogy az inga acél, cink vagy sárgaréz, ami kiegyenlít nyár és a tél közötti hőmérsékleti különbséget. A szerkezetek olykor mutatják a másodpercet, a napokat, a hónapokat, ritka esetekben a szökőévet is. Ez az új generáció 1800-tól a 19. század közepéig jött divatba, azelőtt nem voltak effajta precíziós órák; a korábbi barokk órák nehezek voltak, nagyon díszesek, de közel sem ilyen precízek. Az a XIX. század elejének az újdonsága lett.
Mi volt az a legértékesebb óra, amivel valaha dolga volt, illetve ha már itt tartunk, mi adja egy-egy órának az értékét, amit képvisel?
Minél komplexebb egy óraszerkezet. Vegyünk mondjuk egy 1810 körül készült, empire korú üvegezett szerkezettel rendelkező asztronómiai faliórát. Ilyen nincsen a piacon, még múzeumban sem található. Kétszer sikerült cégünknek ilyen órát vásárolnia, az egyik Amerikában kötött ki, a második egy bécsi gyűjtőnél. Ebben az esetben a név és a ritkasága képzi az értéket. A gyűjtők keresik ezeket a ritka darabokat, és hajlandók is megfizetni. Tegyük most hozzá, hogy nagyon sok műtárgynak az értéke visszafejlődött az utóbbi 15 évben, ezek a csodálatos faliórák hála Istennek tartják az értéküket, és egyre többen keresik őket, gyűjtik őket, és nagyon örülnek nekik. Hála Istennek a kereslet stabil.
Aranyat használtak a díszítéshez, meg az óraszerkezet egyes részeinek a kialakításához?
Igen. Faliórák esetében az óratok amúgy furnérozott mahagóni fából készül, a szerkezet sárgarézből, a számlapok zománcból, vagy tejüvegből, a mutatók pedig kékesített acélból vannak – minden kézzel készítve.
Volt-e különbség a gyártás folyamatában, ha egy óra mondjuk Bécsben készült, vagy éppen Budapesten?
Minden órásnak megvolt és megvan a saját stílusa, a legtöbb óra szignált, de elég gyakran felismerjük az órást a „kézírásán”. Ez azt jelenti, hogy hogyan készítette a szerkezetet, az ingát, az inga felfüggesztését, a mutatókat, stb., úgyhogy sok órásnak a „kézírása” felismerhető, mert ismétlődik.
Talán a legtöbbeknek ismerős lehet, ha máshonnan nem, a gyermekkorából a kakukkos óra. Ezeket régen is gyártották?
A kakukkos órák a Fekete-erdőből származnak, és ha jól tudom, a 19. században terjedtek el. A kakukkórák tömeggyártás által készültek. Mi régebbi órákkal foglalkozunk, ahol mondhatjuk, hogy szinte az óra nagy része kézimunka.
Nyilván ezek a fali- és padlóórák berendezési tárgyak is, talán nem is elsősorban az időnek a mérésére szolgáltak, hanem valamit reprezentáltak, valamit megmutattak valakiről, egy közegről…
Az érdeklődőknek mindig azt mondom, hogy egy bécsi, budai vagy pesti laterndl óra – a gyönyörű tokjaikban – egy bútor és egy gép egyben. A bútor mahagóni vagy diófával furnérozott, mint ahogy más berendezési tárgyak is, székek, könyvszekrények, asztalok, íróasztalok, és hát a gép, a szerkezet, ez egy kombináció, egy bútor és egy gép egyben. A fiatal generációnak, aki megszerette a műtárgyakat, azt javaslom, hogy vásároljanak minőséget. A minőség egy jó érzés. Talán valamivel több pénzt kellene kiadni, de mindig legyen a legfontosabb, hogy vásároljunk minőséget, ne vásároljunk átlagos dolgokat, ha meg tudjuk engedni magunknak. Ez mindennél így van, a minőség tartja az értékét, a muzeális tárgynak pedig még emelkedik is az értéket. Mindig a minőség. A legjobból a legjobbat. Kérjen tanácsot, és keresse a legjobbat.