"Szerencsére volt már találkozásom Csehovval, mert főiskolás koromban és később a Három nővér, az Ivanov, illetve a Radnóti Színházban már volt egy Ványa bácsi nagyjából húsz évvel ezelőtt, amiben Asztrov doktort játszottam. Nagyon szerencsés csillagzat alatt született előadás volt, mert 150-szer játszották el, ami nagyon klassz élmény" – mondta az InfoRádióban Szervét Tibor.
"Csehovval foglalkozni mindig nagy kincsesbánya, az más kérdés, hogy mit bányászunk ki belőle. Nem véletlenül levehetetlen szerző, hiszen a világ minden színpadán játsszák, noha a nézők nem tanúsítanak egyértelmű lelkesedést. Például itthon és Angliában is szorosan hozzáfűződött a végzetes unalom élménye az előadásokhoz. Ez a színházi szakmáknak a hibája" – jegyezte meg a színművész.
Ennek oka szerinte az, hogy hosszú idő volt, míg eltűnt az a mélységes szenvedés, amire a színházi emberek és az értelmiség általában használta a Csehov-darabokat, miszerint "nekünk minden rossz, itt kínlódunk". A néző számára ezen nincs néznivaló, ezért most az a feladat, hogy megpróbálják ezt a történelmileg "odatapadt réteget" lehántani, és olyan előadást csinálni, ami ennél sokkal árnyaltabban mutatja meg a hőseit, és alkalmat ad arra a felismerésre, hogy "én is ilyen vagyok". Szervét Tibor szerint
ha sikerül megadni a nézőnek a ráismerés örömét – amihez nélkülözhetetlen a humor, a nagyon ravasz színházi bánásmód –, akkor van esély a fejlődésre.
A színművész azt reméli, hogy látva az előadásbeli szereplők szenvedését, azon lehet nevetni is. A szereplőknek problémáik vannak – mint mindannyiunknak – és ezért csatáznak a maguk "néha nagyon hülye módján". Rómeóból is, Júliából is könnyű gúnnyal "hülyét csinálni", de ha szeretetteljes iróniával, empátiával sikerül kísértetni a hősök sorsát, akkor nyertek.
Szerebrjakovot megtaláljuk magunkban
Szervét Tibor által megtestesített Szerebrjakov jellemével kapcsolatosan a színész azt reméli, mindannyian azonosulhatunk vele. Egy idős ember, akinek fiatal felesége van, nagyra tartja magát, és rettentő méltatlannak, hogy egy büdös falusi tanyán kell élnie. Úgy tűnik ugyanis, hogy a nyugdíjából nem jön ki a fővárosi életvitel. Küzd betegségekkel is, melyeket amennyire lehet, lever a környezetén. Szervét Tibor megjegyezte: ő maga is tapasztalta élete során, hogy megpróbálta a maga bajait rávetíteni a környezetére.
"Egyrészt tehát egy kibírhatatlan figura, másrészt esendő, mert neki az a valóság, hogy nem tud a műveletlen emberek között élni, és mindent megtesz, hogy innen kiszabaduljon. Ezzel elefántként a porcelánboltban tör-zúz és kataklizmát indít el a körülötte lévő emberekben" – mondta.
A színész azt is mondta, a döntéseinkért nagyon nehéz felelősséget vállalni, ha azon kapjuk magunkat, hogy életünk jó pár szegmense elromlott. "Nem sikerült házasság, téves irányba lőtt szerelmi nyílvessző, egy élet elpazarlása arra, hogy valami vélt idolnak megfelelve próbáljunk szolgálni és teljesíteni. Ezek például rettentően felismerhetők, mert az egyik legnehezebb felnőttkori tennivalója egy embernek, amikor szembenéz olyan problémákkal, hogy nem az anyja tehet a hibáról, nem a múlt, hanem én. A hibáztatás, és a másokra való felelősség-rákenegetés könnyebb út, csak sajnos eredménytelen."
A színészet mint szolgálat
Szervét Tibor azt mondta, a színészet egyik alfaját is nevezhetjük egyfajta szolgálatnak, de egy jó előadás tud terápiás hatású lenni. A felismertetés előidézése tud szolgálni olyan belső célokat és lehetőségeket, melyek utána továbblendítik a nézők közül azokat, akiket eltalál. Jelen pillanatban a színház inkább szórakoztatóipari tevékenység, és az "egy külön klassz dolog", amikor sikerül szolgálattá formálni.
Az arány viszont mindig keveredik. Pilinszky János szerint két alapvető komponense van a jó színháznak: az egyik az alázat – vagyis szolgálat –, a másik pedig a játékelem. Ezeket érzékenyen kell tudni keverni ahhoz, hogy valóban megérje a jegyár.
Gondolkodás a nehéz körülmények között
Jelenleg sokunk életét nehezítik azok a körülmények, amelyek először a járvány, majd a háború miatt előálltak, és ez a színészeket is érinti. Szervét Tibor hangsúlyozta: könnyű a külvilágra és külső körülményekre kenni a saját megoldatlanságainkat, és bármilyen furcsa, a háború, a járvány és az áremelkedés is külső körülmény. Ezek a világ objektív tényei. "Az, hogy én hogyan viszonyulok ezekhez az eseményekhez és a fölbukkanó nehézségekhez, az már egy másik kérdés" – jegyezte meg.
Úgy véli, szembe lehetne nézni azzal, hogy mit tudok én saját magamról. Például hogy ezekre a helyzetekre haraggal, asztalcsapkodással, berúgással vagy valami hasonló mérgelődéssel válaszolok. Beljebb haladhatunk az önismeret ösvényén, ha egy előadás, egy jól elkapott beszélgetés segít.
A színész szerint bár a körülmények nehezek, de azáltal, hogy ezt ismételgetjük, nem lesznek könnyebbek.
"Amikor elmegyek a gyerekemhez az óvodába, és a nyakamba ugrik, nem érint a háború.
Tényleg drága minden. De azért így kis tűréshatárok közepette meg tudunk élni" – mondta, hozzátéve, hogy ez egy bizonyos egzisztenciális erő fölött lehetséges. Vannak ugyanis olyan emberek, akik nem tudnak erről beszélgetni, és nem tudnak így viszonyulni ehhez, mert a mindennapi megélhetésük miatt kell küzdeniük, és nekik sokkal nehezebb, mint azoknak, akik legalább a választás opciójával rendelkeznek.
A színházban együtt gondolkodás zajlik a nézőkkel, bármely darabról is legyen szó. A kérdésre, miszerint ezt a funkcióját meg tudja-e őrizni a XXI. században, nem lehet általában válaszolni a színész szerint, mert a színház nagyrészt manapság szórakoztató ipari tevékenység, abból tud megélni. Reméli, hogy van olyan társulat, amely ezt magasabb szinten, hatékonyabban tudja vállalni.
"A remény, hogy ez a törekvés megvan, ne haljon meg" – zárta gondolatait Szervét Tibor.