Nyitókép: Zih Zsolt

Törőcsik Mari az életéről mesélt az InfoRádióban

Infostart
2021. április 16. 10:08
A nemzet színésze 2011-ben a Nemzeti Színház öltözőjében adott interjú.

Az InfoRádió Aréna című műsorának is vendége volt a péntek hajnalban, 85 éves korában elhunyt kiváló színésznő, Törőcsik Mari. Vagy inkább a rádió volt a művésznő vendége, ugyanis 2011. március 15-én a Nemzeti Színház öltözőjében fogadta a rádió stábját, az interjú közben még az ügyelő utasításai is behallatszottak az adásba.

A nemzet színésze beszélt a pályafutása kezdeteiről, legfontosabb filmes és színházi szerepeiről és az elismerésekről is.

Az interjút meghallgathatja itt.

Törőcsik Mari 2007 szeptemberében is interjút adott az InfoRádiónak, akkor Egerben játszott a Peer Gyntben, Kaszás Gergő volt a partnere. Néhány fontos részlet a beszélgetésből:

Az első bemutatóm a Peer Gynttel volt a Nemzetiben, irgalmatlanul nagyot buktam benne.

Miért?

Engem nagyon nehezen fogadtak el színpadon. Az első filmem, a Fábri Zoltán rendezte Körhinta akkora siker volt, és olyan távol röpített a színpadtól, hogy tíz éven át eltanácsoltak onnan. Aztán Gellért Endre és Major Tamás hívott a Nemzeti Színházba. Mikor rosszabb perceimben úgy éreztem, nem vagyok odavaló, mindig annyi biztatást kaptam tőlük, hogy túltettem magam a kudarcélményeken.

Miben nyilvánult meg az eltanácsolás? A közönség szerette a színpadon is, nemcsak filmekben.

A kritika tanácsolt el. Volt egy-két kritikus, aki már akkor jót írt rólam, de a többségnek az volt a véleménye, hogy nem vagyok alkalmas a színpadra.

Mi kellett ahhoz, hogy mégis elhiggye, meg tudja csinálni, külső megerősítés?

A magam ereje kevés lett volna ehhez, hiszen akkor olyan közegben éltem, hogy elhittem, tényleg nem vagyok jó. Már az nagy bátorság volt, hogy leszerződtem a Nemzetihez, de aztán megbuktam a Peer Gynttel, és akkor be kellett ugranom a Vízkeresztbe, és azzal is nagyot buktam. '56 után Major Tamás újította fel a darabot a régi szereposztással, de Mészáros Ágika nem játszhatott benne, mert egy évre le volt tiltva, és be kellett ugranom. Úgy éreztem, hogy semmit sem tudok, ezt mondtam is otthon a férjemnek, Bodrogi Gyulának. A többiek több százszor játszották már a darabot, minden rezdülésük begyakorlott volt, nekem viszont tizennégy nap alatt kellett volna megtanulnom mindent. Nem sikerült. Féltem Majortól is, már azon voltam, hogy kérem, engedjen el vidékre játszani.

Aztán az egyik próbán Major magához hívott, "Törőcsik jöjjön le!" Alig tudtam letámolyogni a színpadról. "Én magával nem tudok mit kezdeni, hát maga semmit sem tud" – így Major Tamás. Mondom neki, hogy tudom, Major elvtárs, hogy én semmit sem tudok. Aztán folytatta, "de látom, hogy maga mindent érez, csak semmi eszköze nincs, de mindent pontosan jól érez". És akkor megdicsért, mert azt mondta, hogy különleges ízlésre vall, hogy képtelen vagyok az általa utált általános színészetet művelni. "Maradjon itt nyugodtan, majd leírják, hogy nem jön át a rivaldán, nem is baj, nem kell rögtön átjönnie, majd megtanulja a saját eszközeivel, szépen elmondani, amit akar." Ezt kaptam tőle útravalóul.

A társulat is becsülte.

Igen, emlékszem, én akkor már a filmek révén Párizsba, Cannes-ba jártam, a Nemzetiben pedig minden évben kiosztották a legsikeresebb színésznek járó díjat. És a nagy öregek, akik a háború előtt bejárták a világot, akkor meg Bécsig sem jutottak, nem azt mondták, hogy ezt a taknyos kölyköt egyébként is elkényeztetik az utazásokkal, hanem a színpadi bukásaim ellenére, megszavazták nekem a Farkas-Ratkó-díjat.

Talán mégsem bukott akkorát!

Az igazság az, hogy nagyot buktam, de ők láttak bennem valamit.

Pályája elején nagyon nagy sikere volt a filmjeivel, nem volt meg annak a veszélye, hogy ebbe belebukik, beleszédül?

Nézze, minden ember úgy gondolja, hogy jól éli meg az életét. Engem talán a sorsom visszaigazolt. Mindent a helyére tudtam tenni. Persze, mondom még egyszer, hogy nagyon jó környezetben nőttem föl, de később is, ha megbuktam vagy valamit rosszul csináltam, akkor az első sokk után felálltam és folytattam, a nagy sikerek, örömök után pedig mindig jött a kételkedés, hogy lehet-e még, tudok-e még előbbre lépni.

De gondolom, most már azt érzi, hogy a helyén van.

Azt sosem érzi az ember. Azért volt nagy szerencsém, mert sok olyan mesterrel találkoztam, akik el tudták hitetni velem, hogy még érdemes kilépnem a színpadra, van mit elmondanom. Remélem, ez még sokáig így lesz.