Olyan ember volt úgy a színpadon, mint a színpadon kívül, mint nagyon kevesen. Teljesen fel tudott oldódni, baráti szinten volt a kapcsolat, ki tudta alakítani, hogy az ember azt érezte: fontos a számára. Én nagyon szép dolgokat éltem vele át. A Trubadúrra készültünk a Metropolitan-ben és egyszer csak azt kérdezte, nincs-e kedvem lemenni hozzá - mert hogy ugyanabban a házban laktunk -, és azt monda: főzök nektek egy spagettit. Mi a férjemmel ezt örömmel vettük. Lementünk hozzá, együtt megfőztük, megettük, majd bementünk a szobába. Véletlenül ott volt a kotta az asztalon. Egyszer csak azt mondta: "nézzük csak meg ezt a felfutást! Hogy oldod meg?" Én megmutattam neki, és azt mondta: "nagyszerű. Mindig így használd a hangodat. Így mindig megmarad a magasságod". Úgy tudta az okos tanácsait belefűzni a mondandójába, hogy az ember észre sem vette. Aztán később többször emlékeztem rá: végső soron egy egész életre adott tanácsot.
Milyen darabokban játszottak együtt?
Az első volt a Tosca, a milánói Scalában. Én akkor csak beugrottam, mert egy énekesnő az utolsó pillanatban lemondta az előadást. Nagyon kellemetlen volt a próbán, hogy hátul összefogta a ruhámat, úgy fogott, mint egy kismacskát. Azt gondoltam: milyen tolakodó ez a férfi már a színpadon, milyen lesz a színfalak mögött? Én buta fejemmel mást gondoltam, amikor kimentem a színpadról, kikísért, és odasúgta: menj a szabóhoz mert hátul kinyílott a ruhád. Az első felvonás első jelenetében végig tartotta a ruhát, hogy ne legyek nevetség tárgya. Õrült lélekjelenléte volt. És nagyszerű partner volt Egy élmény volt vele énekelni.
Mi volt az ő orgánumában, a technikai tudásában különleges?
Ami egyedülálló volt, és ami nagyon kevés énekesre jellemző, a regiszterek kiegyenlítődése, azaz a magasabb régiókban éppúgy szólt a hangja, mint a mélyebbekben és a középsőben. Csodálatos technikával rendelkezett. Ez az évek alatt sem változott, technikailag a legjobb volt mindenki között.
Hanganyag: Oláh András