Egy kicsi idő eltelt már a Belgrádból hazaérkezés óta, gondolom, minden élmény, minden inger még talán nem csillapodott csapódott le, de ez egy megnyert ezüst vagy egy elvesztett arany?
Mind a kettő igaz. Meg kellett nyerni azokat a mérkőzéseket, amelyekkel döntőt tudtunk játszani. Tehát ilyen értelemben az, hogy eljutottunk odáig, az megnyert ezüstérem. Azzal, hogy a döntőt elvesztettük, elvesztettünk egy aranyat. Mind a két állítás igaz, nem zárja ki egymást a kettő.
Mit mondott a játékosoknak, amikor belépett az öltözőbe a finálé után?
Nyilván egy folyamatban vagyunk benne, és szerintem az is fontos, ami előtte történt, hiszen ebben azért van tapasztalatom, hogy milyen egy világversenynek, egy sorozatnak a lezárása, egy döntő. Annak mindig másfajta története van, a világversenyen belül is. Nyilván nagyon nehéz eljutni odáig, hogy az ember döntőt vagy döntőket játsszon, hiszen láttuk a folyamatot most is, a nyáron is, Szingapúrban is, vagy akár korábban is, hogy mennyire kiélezett meccseket kell ahhoz játszani a mai mezőnyben. De egy döntőnek mindig más története van, s talán az egyik legfontosabb pszichológiája, hogy az tud nyerni, aki kevesebbet hibázik. Nagyon egyszerűnek tűnik így ez a mondat, de mégis, amikor játszunk, döntéseket hozunk, ellövöm, nem lövöm, valaki megjátssza, hova játssza, nagyon akarja mindenki, még egy passzt beletesz valaki, ez mind-mind egy döntés. Most az utolsó két negyedben talán több olyan döntésünk volt, ami nem hozott eredményt, ezért mondhatjuk azt, hogy kevesebb rossz döntést hozott a végén a szerb csapat.
Volt-e olyan pillanat a döntőben, amikor ön is érezte, hogy ez a folyamat már nem fordítható vissza, amikor látta esetleg, hogy a magyar lövők nem olyan hatékonysággal találnak a kapuba, ahogy remélték?
Talán csak az utolsó ötméteresnél éreztem azt, amit belőtték a szerbek, hogy onnan már nagyon nehéz visszajönni, talán két perc volt hátra, kettő perc húsz talán. Háromgólos hátrányba kerültünk, ott azért tényleg csodának kellett volna történnie, hogy vissza tudjunk jönni. Én nem zártam le magamban, mert tudom azt is, hogy a mostani játékban bármi lehet, hiszen még az előző mérkőzésen is láttuk, hogy vissza tudtunk jönni ötgólos hátrányból a szerbek ellen az utolsó negyedben. Ilyen értelemben nem gondoltam, hogy na, jó, akkor itt vége van a meccsnek, csak azt éreztem, hogy tényleg nehéz lesz, főleg a szerbek ellen, idegenben 12 ezer ember előtt, nagyon nehéz lesz visszafordítani.
Ráadásul azt láttuk, hogy a tapasztaltabb játékosok sem voltak kiugró állapotban. Mi lehetett az oka annak, hogy Manhercz Krisztiánék is fáradtabbak voltak. Például, a csapatkapitány a döntőben nem szerzett gólt.
Én úgy gondolom, hogy extra teljesítmények voltak az egész Európa-bajnokság alatt, benne Manónak is a teljesítménye az volt. Nagyon nehéz eljutni a döntőkig, de mégiscsak ahhoz, hogy döntőt tudjunk nyerni, ezekre a tapasztalatokra szüksége van neki is, mindannyiunknak, hogy egy döntőben hogyan tud valaki, hogyan tud egy csapat hatékonyan és jól játszani. Ettől függetlenül is azt gondolom, hogy ha Manó nem is lő gólt egy döntőben, akkor is képes a csapat arra, hogy nyerjen. Nem az a kulcs, hogy mindenáron ő lőjön gólt vagy gólokat, nyilván óriási segítség, hogyha lő gólokat, benne van mindig, minden pillanatban, hanem a belső egyensúlynak a megtalálása, hogy a legnagyobb nyomás alatt is a legjobb döntéseket hozzuk meg. Mindenki látta, hogy ő mennyire jó formában van az Európa-bajnokságon. Nyilvánvaló volt, hogy az egyik pontja a szerb védekezésnek, a kiemelt pontja ő lesz. Annak a játéknak kell megérnie, ahol ezeket a saját oldalunkra tudjuk fordítani, és a többi játékos, a fiatalabbak is át tudnak venni terhet, hiszen ha visszatekintünk a múltba, és megnézzük bármelyik nagy világversenyt, ahol nyertünk, akár a korábbi időszakokból, nagyon nehéz olyat látni, hogy egy játékos minden meccsen extra teljesítményt hozott. Vannak mérkőzések, ahol vannak extra teljesítmények, amiket szinte mindig mást hoz egy jó csapaton belül. Az extra játékosok képesek arra, hogy egy világversenyen belül akár két-három mérkőzésen is extra teljesítményt nyújtsanak. De az általános inkább az, hogy ma az az ő meccse volt, ezt ki lehet mondani, amikor valakinek nagyon megy, mindamellett, hogy pontosan azt is tudjuk, hogy mennyi védekezés, blokkolás, labdaszerzés kell a csapat többi részétől. Általánosabbnak gondolom azt, hogy egy világversenyen, egy-egy nagyon-nagyon extraklasszisnak van több kiemelkedő meccse, de általában úgy nyerik a csapatok a nagy világversenyeket, hogy valakinek mindig jól kijön a lépés a góllövés tekintetében is.
Ez most Mandics volt a fináléban.
Mandics sok ilyet tud csinálni, de ha megnéznénk az ő statisztikáját, akkor láthatnánk, hogy neki ezen az Európa-bajnokságon volt legalább három extra meccs, ebből sajnos a döntő volt az egyik. Nyilván nekik azért van tapasztalatuk, a döntőkkel kapcsolatban ott van mögöttük a három megnyert olimpiai döntő, ami nagyon-nagyon sokat nyom a latban. É már az olimpián is azt mondtam, hogy a szerb csapatnak a titka abban rejlett, hogy az előző kettőt hogyan nyerték meg. Nagyon jó mentális energiamenedzsmenttel rendelkeznek, őket nem zavarta, hogyha csoportmérkőzések során kikaptak akár kétszer is, ha nagyon rezgett a léc, hogy egyáltalán továbbjussanak, mert valahogy eljutnak a döntő pillanatokig. Utána azon a három mérkőzésen tudtak most is extrát nyújtani, olyat, amit talán senki nem várt tőlük a korábbi játékuk alapján, és talán ezért is volt egy picit az az érzése mindenkinek, hogy a mutatott játék alapján egy kicsit sötét lóként nyerték meg az olimpiát.
Szövetségi kapitányként mekkora a mozgástere akkor, amikor látja, hogy a játékosok fizikailag és talán érzelmileg is elfáradtak? Ezt kívülállóként a szurkolók, a tévénézők is láthatták a csapaton a harmadik negyedtől.
Biztos, hogy szerepet játszott, hogy egy más rendszerű rendezés volt most, és ez azt jelentette, hogy minden mérkőzésen szinte minden gól számított. Ha azt nézzük, hogy egy átépült csapattal vagyunk az olimpia óta a világversenyeken, akkor azt mondhatom, hogy nekünk nagyon fontos volt az, hogy a franciákkal hogyan kezdünk, utána hogyan játszunk Montenegróval, nagy energiákat égettünk el azokon a meccseken, nagy mentális energia kellett, tényleg azokat mi komoly győzelmeknek éltük meg. Pláne a felkészülés után, ahol még a franciákkal is hivatalos mérkőzésen X-es meccset játszottunk. Fontos volt utána Trebinjében, hogy ténylegesen meggyőzően le tudtuk őket győzni az ottani kupán, de azért még mindig itt volt a kérdés, hogy milyen extrákat tud hozni esetlegesen a francia válogatott. Utána jött Montenegró, utána Málta, majd a holland meccs, ami előtt meg szintén látható volt, hogy mindenkinek szorongatták a torkát, nemcsak a rotterdami kupán, hanem az Európa-bajnokságon is. Nagyon nagy energiákat égettünk el ezeken a mérkőzéseken, és tényleg kvázi rangadókat nyertünk. És utána következett igazából az Európa-bajnokságnak a döntő, nehéz része, jött az első szerb mérkőzés, utána a spanyolok majd a görögök elleni. Nyilván az a cél, hogy fejlődjünk, hogy egy kicsit jobb legyen az energiamenedzsmentünk, több energiát tudjunk spórolni az utolsó három mérkőzésre, arra a szakaszra, ami eldönti egy világversenynek a sorsát.
A belgrádi helyszínre mennyire készítette fel előre a csapatot, illetve a torna alatt kellett-e ezen dolgozni? Látható volt, hogy a fanatikus szerb közönség nagyon eltérően viszonyul az egyes csapatokhoz.
Nyilván lehet beszélgetni róla. Lehet együtt gondolkodni, de arra felkészülni, hogy kimegyünk, és ott van 12 ezer ember, úgy lehet, hogyha az ember ilyenek előtt játszik folyamatosan. Ennek sajnos nincsen ilyen értelemben vett felkészülési terve. A szerbek elleni két mérkőzés között is óriási különbség volt. Van ennek egy háttérmenete, az egész világversenyre vonatkozóan a mentális felkészítés, a lelki háttér elképesztően fontos, de 12 ezer ellenünk üvöltő emberre nem lehet felkészülni, mert nem tudjuk, hogy mi vár ránk pontosan. Nem tudtuk azt, hogy majd minden egyes támadásunkat végigordítják, és tomboló füttykoncertben kell minden egyes támadást végigvinni. Ha tényleg így tudnánk játszani a következő időszakban minden mérkőzésünket, hogy kint van tízezer ember, és kiabálnak, amit kiabálnak, üvöltenek, amit üvöltenek, biztos vagyok benne, hogy a tizedik, tizenötödik mérkőzésen már nem okoz ez semmiféle pszichés terhet, mert hozzászokunk.
Csakhogy teljesen más lesz Budapesten és más lesz Los Angelesben is.
Nyilván más lesz, amit lehet, felhasználjuk, nyilván azon is gondolkodom sokat, hogy hogyan tudjuk felhasználni ezt a tapasztalatot a jövőben, akár a 2025-ös világbajnokságon.
Adhat plusz motivációt a most elbukott döntő a csapatnak Los Angelesig?
Egy belső feszességet mindig ad, mindig van mérlege a kudarcélménynek. Egy elvesztett döntő mindenféleképpen okoz kudarcélményt, bármennyire is tisztán látjuk, hogy mennyire nagy dolog volt eljutni oda és mennyire fontos mérkőzéseket nyertünk meg. Ettől függetlenül az érzelmen, egy vesztett mérkőzés érzelmi állapotát nem lehet átlépni. Ez mindenféleképpen hoz rengeteg pozitív dolgot, hiszen meg kell maradnia a feszességnek. Egy győztes Európa-bajnokság vagy akár egy győztes világbajnokság is tud hozni negatívumot, utána esetleg a csapatban lesz egy olyan, hogy jó, hát nyertünk, jók vagyunk, érzés, ez meg önmagában hordozza azt, hogy mindenki tudja, hogy tovább kell dolgozni, és ezt ugyanolyan feszesen kell tovább csinálni, hogyha el akarunk idáig újra jutni és döntőt akarunk nyerni.
Oszt bizonyítványt a játékosoknak? Vagy esetleg osztott már?
Természetesen szoktunk beszélgetni. Még nyilván nem volt idő a teljes kiértékelést megcsinálni, hogy ki mennyit blokkolt, ki mit csinált tulajdonképpen ezen az Európa-bajnokságon. Inkább én ezt úgy szoktam csinálni, hogy a tapasztalatok alapján elmondom, hogy mi az, amiben fejlődniük kell, mi az, amit még jobban kell csinálni, mi az, amiben előrefelé kell lépniük, és meg kell oldaniuk a következő időszakban a klubokban, hogy úgy jöjjenek vissza a játékosok a válogatottba, hogy azokon a pontokon, amelyeken fejlődniük kell, előre tudjanak lépni.
Hány játékossal volt elégedett a keretből?
Összességében elégedett voltam mindenkivel. Sokszor teszik fel ezt a kérdést az edző számára, hogy mennyire elégedett, és hogy tud-e száz százalékosan elégedett lenni. Én úgy gondolom, hogy ez egy tanulási folyamat az edző számára is, hogy igenis tudnia kell elégedettnek lenni. Ez az emberi rész, hogy elfogadjuk-e azt, mert ez is egy elfogadás, hogy soha nem lesz semmi tökéletes. Az edző egyben az a szakember, akinek az a dolga, hogy lássa egy akár fantasztikusan lejátszott döntő vagy egy elődöntő után is, hogy mi az előrelépés és a fejlődés útja, módja. Mert ettől edző az edző, hogy meglátja azt, hogy mi volt a jó azon a mérkőzésen, és mi volt kevésbé jó. Ez tényleg így működik a világban is, hogyha bármelyik nagy cég, bármelyik nagy technikai cég kitalál valami extra dolgot, és azt mondja, hogy megérkeztünk, akkor legkésőbb két hónap múlva már legyőzik, mert jön a következő cég, ahol már kifejlesztették az annál egyre jobb verziót. Soha nincs megállás, és bennem sincs megállás, sosem volt, sem a Fradiban, sem a válogatottban, még a vb-döntő után sem. Folyamatosan dolgozom a fejlesztéseken. Kidolgoztam egy új edzésmódszert, amiben nagyon hiszek, hiszen kognitív funkciókról van szó, összeraktam mostanra már ténylegesen azt a sporttudományos hátteret is, ami méréseken alapul, ténylegesen szolgál bennünket. Az elmúlt évek egyik legfontosabb, legnagyobb kihívása számomra az volt, hogy ezt át tudjam vinni a rendszeren, hogy a sporttudományos méréseket ténylegesen tudjuk használni mi is. A vízben nagyon nehéz volt, hiszen nehéz mérni a játékosokat, még mindig egy hiányosság, hogy magát a teljesítményt tudjuk mérni a vízben, pulzusalapon mérünk, illetve hogy az élettani funkciókat tudjuk mérni.
Ezt egyébként a szűk stábjával valósította meg, vagy kapott fejlesztéseket, segítséget akár a szövetségtől, akár a sportirányítástól, a Sportintézettől?
Ez csak együtt lehetséges, mindenhonnan megkaptam a támogatást, a szövetségtől, a Sportintézettől is, a sportállamtitkártól is, Schmidt Ádámtól. Madaras Norbival is rengeteget ülünk, nyilván meg kell győzni arról, hogy ha valamit csinálunk, vagy valamire szükség van, akkor azt miért csináljuk, miért vesszük elő. A stábbal mindig átbeszéljük, a szakterületek összefüggnek. A teljesítményleadás kihat a táplálkozásra. Az edzéseknek a minősége, mennyisége az kihat a fizikoterápiára, akár a masszázsokra, hogy milyen masszázsra van szükség. Minden összefügg mindennel, ezért sokat is kell kommunikálnunk egymással, hogy ki mit lát, ki hogy csinálja, ebben is szeretném azt, hogyha el tudnánk kezdeni végre dolgozni egy olyan adatbázissal is a TalentX formájában, ahol tényleg össze tudjuk gyűjteni az adatokat, egy helyen tudjuk látni, egy helyen tudjuk kezelni. Szóval rendkívül fontos lépéseket tettünk az elmúlt években, hogy az élvonalban tudjuk tartani a vízilabdát.
Az látszott az Európa-bajnokság egészében, hogy ez egy nagyon egységes csapat, egységes stáb is talán. Belül mikor érzékelte a felkészülés alatt vagy akár a torna alatt, hogy ennyire összetartanak a játékosok egymással, illetve a szakmai stáb tagjaival?
Szerintem ez a folyamat elindult már a nyáron is. Egy óriási lendülettel csináltuk végig az egész felkészülést, és utána jött Szingapúr. Szingapúrnak volt egy nagyon jó, a mostanihoz hasonló hangulata, energiatöltete, nagyon jó atmoszféra, amiben jól tudtuk magunkat érezni. Az út jó volt, amin jártunk, és ez adta meg az alapot ahhoz, hogy tovább tudjuk csinálni. Most talán a váltás Rotterdam vége és Trebinje volt. Ott volt egy komolyabb megbeszélésünk, mert azt éreztem, hogy Rotterdam végéig valahogy nem volt meg minden, de az is tény, hogy nagyon nagy kerettel indultunk el a felkészülésben, 27-es keret volt. Nagyon sok volt benne a rotáció, sok olyan felállítás volt, amiben a játékosok korábban még nem játszottak. Trebinjében változtattunk a védekezési struktúránkon is, vannak olyanok, amiket mi kimondunk, hogy ez kell a vízilabdában, de amikor látjuk azt, hogy nekünk más működik jól, akkor bizonyos dolgokat el kell tudni engedni, és abban kell tudni gondolkodni és dolgozni, ami nekünk jól működik. Ezt meg tudtuk lépni. Ehhez nyilván kellettek a játékosok, hogy megértsék, hogy azok a 10-15 centik az emelkedésben, a blokkolásban kulcsfontosságúak, tehát igazából ezt a munkát, amit mi elmondunk, megmutatunk videón, ezt nekik kell beletenni a vízbe. Meg kell születnie annak az elhatározásnak, hogy ez jó, és ezt csinálni kell.
Megvan-e a recept a belgrádi döntő helyes vagy célszerű feldolgozására? Hogyan néz ki akár a következő néhány nap? Beszél a játékosokkal ismét, vagy leülnek a teljes kerettel, vagy kisebb csoportokban? Hogyan történhet mindez?
Magának a válogatottnak van egy érdekessége, ami nekem nagyon szokatlan volt az elején. Most már készülök rá tudatosan, és elmondok minden olyan információt még az utolsó megbeszélés előtt, illetve az utolsó megbeszélésen, ami a következő időszakban fontos lesz mindenki számára. Mert a válogatott, amikor leszáll a buszról, vagy a repülőről, véget ér akár az utolsó sajtótájékoztató, akkor másnaptól mindenki megy a dolgára. Mindenki megy vissza a klubjába. Onnantól fogva már máshova megy mindenki, egészen a legközelebbi összetartásig. Onnantól már csak egyesével lehet hívogatni az embereket, ha valami olyan van, amit még esetleg nem mondtam el. Az elején ez váratlanul ért, hogy a napi 24 órát lekötő foglalkozás után, egyik pillanatról a másikra, úgy érzi az ember, hogy nincs csapata, eltűnt. Most már nem érzem így, nyilván ez is egy tanulási folyamat volt, hanem pontosan tudom, hogy le kell zárni azt az Európa-bajnokságot vagy adott világversenyt, és folytatjuk a munkát, csak ilyenkor jön a klubfázis, a klubszakasz, a játékosok a klubokban dolgoznak, és ott próbálják a legjobb teljesítményüket leadni.
Alapvetően most egyesével, hogyha felhív néhány játékost, akkor az ő fejükben teszi helyre esetleg ezeket a dolgokat, vagy beszélik meg az Eb-t?
Természetesen, de azért azt gondolom, hogy magának az Eb-döntőnek a megbeszéléses feldolgozása, az egy közös dolog lesz, akkor, amikor legközelebb a keret, illetve a kialakuló keret ténylegesen találkozik. Akkor fogunk ezzel jobban foglalkozni.
Talán nem vetődött ez még fel, de mennyire ad önnek szövetségi kapitányként megnyugvást ez a két egymás utáni ezüstérem? Ugye ez mégiscsak azt jelenti, hogy magas szinten maradt a csapatnak az eredményessége, és folytathatják a munkát, hogyha ez egyáltalán bármikor is kérdéses lett volna.
Nyilván segítség, ad nyugalmat a munkában, hogy ténylegesen jó úton járunk. Arra való visszajelzés, hogy a munka, a munka felépítése, a felkészítés, jó volt ezen a két világversenyen. Mindig átnézem, mit csináltunk, és utána próbálok újra és újra fejleszteni, pici lépésekben és nagyobb dolgokban is, de fejleszteni a rendszert, hogy akár a döntéseink is jobbak legyenek az adott szituációban. Szerintem most látható volt egyfajta fejlődés a két világverseny között, hiszen ott volt a nagyon fontos mérkőzéseinknek az utolsó negyede. Ha meg is nyertük a meccset, általában elvesztettük az utolsó negyedet. Mind a szerb meccsen, mind a horvát meccsen, a spanyol meccsen mind a kétszer. Most ez sokkal jobban nézett ki. Megvoltak a négynegyedes koncentrációk, sokkal jobban működött ez a része a játéknak, úgyhogy bízom benne, hogy azon az úton, amin elindultunk, a kognitív edzésmódszerrel kiegészítve a vízi edzéseket, tudunk hozni egy olyan pluszt, egy olyan előrelépést, ami kifejezetten a döntéseinkről szól. Nyilván azt az óriási stresszt, amivel jár egy ilyen világverseny, nehéz reprodukálni edzésen, de azért kisebb fázisokban, illetve kisebb dolgokkal tudunk olyan hatást gyakorolni, ami hasonló ehhez.
Mennyire beszél a nyilvánosság előtt a játékosok egyéni teljesítményéről? Egyáltalán mennyit szabad megosztani abból, amire a stábbal jutnak, vagy abból a képből, amely kialakul önben egy-egy torna után?
Azt gondolom, hogy ennek tényleg van egy olyan része, ami a csapatra, illetve a stábra tartozik, és azon felül én inkább általánosságokban szoktam beszélni a csapat teljesítményéről, a védekezésről vagy a támadás hatékonyságáról, mert minden egyes jelző, bármit is mondunk igazából a játékosokról, az mindenképpen kiemel valakit, vagy pozitív vagy negatív irányba, ami nem cél, mert ez egy csapatsport. Nagyon örülünk a jó teljesítménynek, a rossz teljesítményeket mindig próbáljuk javítani. Pontosan tudom, hiszen nagyon sok mérkőzés van mögöttem, játékosként is, hogy a játékosnak tud a legjobban fájni, ő tud a legmagányosabb lenni, amikor hullafáradtan kijön a vízből és esetlegesen egy vereség után van. Feladatomnak is tartom, hogy ott tudjak lenni azokban a pillanatokban, amikor nekik éppen nagyon fáj valami.
Meg kellett veregetni ilyenkor a vállukat, akár a döntő után?
Talán lehet mondani, hogy mindenkinek másra van szüksége, de azt gondolom, hogy egy emberi gesztusra, egy ölelésre, egy simogatásra, egy biztató szóra ilyenkor mindenkinek szüksége van. Ez mindenkinek fájt, ezt nem lehet másképpen megélni, csak lelki fájdalommal, érzelmi fájdalommal, ilyenkor nagyon fontos, hogy mi ott tudjunk lenni, hiszen ez az elsődleges dolgunk. Sokszor még én is megéltem úgy, hogy nekem is nagyon fáj.
Ezt ilyenkor háttérbe szorítja egy kicsit?
Megpróbálom más szemszögből megközelíteni, hogy tudom azt, hogy milyen volt játékosként ezt átélni, én ezt feladatomnak tekintem. Szerintem ez edzői feladat, néha az az érzésünk, hogy összeomlik a világ körülöttünk pár másodperc alatt is, de akkor is ott kell lennie valakinek, mert a játékosnak a legnehezebb a vízben.
Az természetes, hogy a fiatalabb játékosokat jobban megviseli egy elvesztett döntő? Nem is feltétlenül az ezüstérem, bár volt olyan játékos, aki a Duna Arénában tartott sajtóbeszélgetésen, illetve azután még kifejezetten csalódott volt.
Embere válogatja, hogy kit hogyan, mennyire visel meg. Nyilván egy ekkora töltetű döntőt játszani nehéz. Nehéz ezt ténylegesen újra és újra megélni, mert sokszor, hogyha külföldön vagyunk, akkor nincs ekkora hangulat, nincs ekkora tombolás egy döntőn. Ezek ritka helyzetek, ritka pillanatok, és ezért lehet még nehezebben megélni egy ilyen döntőnek az elvesztését. Sokszor a fiatalabbaknak még talán könnyebben megy, nincs annyi kudarcélményük felhalmozódva, mint mondjuk az idősebb játékosoknak, mert mindig azt mondom, ez szintén emberi dolog, a kudarcélményeket nem töröli ki a jó élmény. Nem az történik, hogy ha valaki nyer egy nagy versenyt, akkor a kudarcélményei nem maradnak ott, ott maradnak. Amikor egy-egy ilyen-olyan szituáció van, akkor az könnyebben elevenedik fel egy idősebb játékosnál, mint egy fiatalnál, akinek nincsenek még ilyen tapasztalatai. Szerintem ez nagyon emberfüggő, hogy éppen ezt most ki élte meg. Lehet, hogy másnapra jobban látszik, mondjuk egy fiatalabb játékoson, mert még esetleg neki ez egy nagyon új tapasztalat és nagyon erős tapasztalat volt, de a regenerációja biztos, hogy jobb.
Visszatért kulcsfontosságú eseményen a válogatottba Vogel Soma, aki nem utazhatott el a szingapúri világbajnokságra, és aztán egy nagyon komoly műtét várt rá. Többen beszéltek arról az elmúlt években, de akár a mostani torna alatt is, hogy nagyon fontos Vogel Soma teljesítménye, szerepe. Van, aki talán kevésbé jóindulatúan még egyfajta Vogel Soma-függőségről is beszélhetett. Ön hogy látja most a világbajnok kapus szerepét, mekkora az ő jelentősége és hogyan kezelik ezt a stábbal, illetve a társakkal?
Egyértelmű, hogy a kiemelkedő kapusteljesítmény nagyon meghatározója szerintem az összes csapatsportnak, így a vízilabdának is. Egy kiemelkedően tehetséges és jó játékos, jó kapus, mint amilyen a Soma is, nagyon nagy segítség tud lenni. Fontos, hogy ez ne extra teherként nyomódjon a hátára, hogy volt ténylegesen egy olyan, az ő számára nyilván negatív szingapúri esemény, amit, én azt gondolom, fontos átfordítani pozitívba, lássuk azt, hogy ott is volt egy nagyon jó kapusteljesítmény, amivel el tudtunk jutni a döntőig. Ez a fajta elvárás, ami meg tud jelenni Soma felé, meg tud osztódni akár több kapus felé is. Kristóf most is nagyon jól védett, az Európa-bajnokságon, igazából így tud megoszlani az a fajta lelki teher, egy-egy nagy világversenynek a lelki terhe- És így tud valaki nagy teljesítményt leadni, hogyha nem extra terhek nyomják a vállát, hanem egy megosztott teher, ami már normálisan elviselhető.
Mindenképpen meg kell osztani a terhet, már csak az egészségi okok miatt is?
Igen, mert ez egy csapatmunka, és a csapat akkor tudja elvinni, ha csak azt vesszük, a vízilabdának, a magyar vízilabdának a múltjából fakadó terhet, hogyha ezt együtt tesszük. A stábra is elképesztően fontos szerep hárul, főleg egy ilyen hosszabb világverseny alatt, abban, hogyan tudja felépíteni a játékosokat. Ezt külön kértem is a stábtól. Amikor valaki hozzányúl egy játékoshoz, meggyőződésem, hogy sokszor az egy módosult tudatállapot a masszázs alatt, a fizikoterápia alatt, egy orvosi kezelés alatt, különböző beszélgetések alatt, nagyon-nagyon fontos az, hogy a stáb pontosan tudja azt, hogy nekik ott hogyan és milyen úton kell építeni a játékosokat, mi a jó mondat, mi az, ami esetleg elbizonytalanít. Azt nagyon-nagyon kerülni kell. Nyilván nem egy papagájüzemmódban ismételgetett pozitív gondolkodásról van szó, hanem ténylegesen egy személyes, emberi úton megközelített megerősítésekről. Ezek a szakemberek vannak most a válogatottban, mint ahogy korábban is erre törekedtem, hogy olyan stáb legyen, aminek a tagjaira tud számítani a csapat, akár én is megfelelő pillanatban.
Ez azt is jelenti, hogy nagyon kevés az olyan döntés, amelyet nem beszél meg akár a stábtagokkal és a játékosokkal? Persze a kapitány felelőssége mindig egyértelmű, de ahogy azt az Eb előtt is hallhattuk, jó néhány kérdésben konzultált akár a keretről is a munkatársaival.
Már mindenhol csapatokban gondolkodnak. A modern sportirányítás, az szakemberekből álló stábokat jelent. Persze teljesen egyértelmű, hogy a döntések, a végső döntések a vezetőedzőé, a fociban a menedzseré, bárhogy hívják azt, aki ezt eldönti, teljesen egyértelmű. Ezzel a felelősséggel bírni is kell, meg tudni is kell, hogy ez így van. Ettől még ez sokszor nagyon nehéz, de egy nagyon jó szakemberekből álló stáb nagyon meg tudja könnyíteni a dolgot. Olyat tudnak mondani esetleg egy sérüléssel kapcsolatban, akár náluk is van lecsapódó emberi rész, ami fontos lehet egy-egy döntés meghozatalában, ezért igenis, amikor egy-egy ilyen döntés van, akkor le szoktunk ülni, meg szoktam őket hallgatni. A modern világban ennek már így kell működnie, hiszen tényleg nagyon elkülönülő és fontos szakterületek vannak.
Alig két és fél év van hátra a Los Angeles-i olimpiáig, és kevesebb, mint másfél év a budapesti világbajnokságig. Mennyi fiatalítás várható még? Egyáltalán cél-e, hogy még jobban fiatalítsa a keretét?
Nincs lezárva maga a keret, nincs meg az utazó csapat a következő világversenyekre. A következő a világkupa-selejtező lesz áprilisban, ha ott kvalifikálunk, akkor nyáron ennek a döntője, és utána jön majd jövőre a világbajnokság. Fontos azt is látni és érzékelnie mindenkinek, hogy a keretbe be lehet kerülni és ki is lehet onnan kerülni, hogyha nem valakinek nem megfelelő a teljesítménye, mert ez a magyar válogatott. Itt mindenképpen egyfajta szint fölött kell teljesíteni.
Az emberi tényezők mennyit számítanak?
Rendkívül sokat, de nyilván ennek is van egyensúlya, mert van a képesség, a játéktudás, a játék, amit hoz valaki mérkőzésről edzésre, edzésről mérkőzésre, illetve van egy emberi tényező. Az edzőnek az egyik legfontosabb feladata a kiválasztás. Azzal félig megcsinálta a dolgát, ami néha nagyon nehéz, hogy kiválasztja a lehetőség szerint a legjobb teljesítményt „ígérő”, a legjobb mentális állapotban lévő, a csapat számára is a lehető legjobb embereket.
Lehetnek nagy visszatérők még? Volt, aki most kihagyta ezt az Európa-bajnokságot.
Ahogyan elmondtam, nincs lezárva a keret. Nyilvánvalóan, ahogy haladunk előrefelé, és elérkezünk a következő folyóig, ahol át kell kelnünk a hídon, majd meglátjuk ténylegesen azt, hogy kik alkotják a következő keretet.
Mennyire alkalmas ez a mostani időszak, hogy akár leüljön azokkal a játékosokkal, akik most kimaradtak? Vámos Márton ezt az Európa-bajnokságot nem vállalta, Zalánki Gergő pedig bő egy éve nem válogatott, de jelezte, hogy akár visszatérne.
Gergővel leültem beszélni még karácsony előtt, és azt beszéltük meg, hogy most februárban fogunk újra beszélni. Vámos Marcival is leültem beszélgetni kétszer is, még az Európa-bajnokság előtt is, vele kapcsolatban én döntöttem úgy, látva az ő fáradságát, mentális állapotát, hogy most nem utazik az Európa-bajnokságra, nem vesz részt a felkészülésen. Így gondolom, hogy neki van a legnagyobb esélye arra, hogy ténylegesen jó erőben, jó mentális állapotban tudjon visszatérni a következő időszakban. Van még más is a látómezőmben, akivel le fogok ülni beszélni.
Hogyan építhető fel a 2026-os év? Lesz világkupa, de hát akárhogy is tekintjük, 11 hónap hátra van még az évből, de az év szakmailag legfontosabb eseményén túl vagyunk.
Igen, magán a világversenyen túl vagyunk, de én erre úgy tekintek, hogy minden egyes nappal, amit a válogatott együtt el tud tölteni és amelyen tud edzeni, hozzáteszünk egy kicsi követ ahhoz a dombhoz, amit elkezdtünk építeni, és bízunk benne, hogy ebből lesz egy szép hegy. A munkával, amit elvégeztünk, építünk egy hegyet, egy erős, masszív hegyet. Ha a megfelelő mennyiségű edzést el tudjuk végezni, az új edzésmódszerekkel, akkor attól függetlenül, hogy most van világverseny vagy nincs, a válogatott épül tovább. Az a fontos, és ez is egy tárgyalást és komoly fejtörést is igényel, hogy tényleg úgy tudjuk kialakítani a következő hónapokat, időszakot, hogy megfelelő mennyiséget tudjon együtt készülni a válogatott.
Az, hogy Budapesten lesz a világbajnokság alig egy évvel a Los Angeles-i olimpia előtt, mennyit segíthet, illetve jelenthet-e plusz feladatot, plusz terhet? Olyan kezelendő dolgot, amelyet meg kell majd beszélni. Az egy olimpiai kvalifikációs világbajnokság lesz, a hazai közönségnek pedig lesznek elvárásai.
Most, ahogy így feltette a kérdést, talán tudom rá a választ, abban a tekintetben biztos, hogy tud minket segíteni, hogy egy speciális felkészülést kell végigvinnünk, ami ténylegesen segít bennünket azzal, amit az itthoni környezet jelent. Minden szeretetével a szurkolóknak, mindennel, de a játékosokon, a csapaton meg tud jelenni egy extra elvárás önmagunkkal szemben. Teljesen természetes, hogy ki akarják szolgálni a közönséget, hiszen mennyire jó dolog az, amikor egy örülő közönséggel tud együtt örülni a csapat is. Viszont ennek megvannak az extra következményei, fáradtságban, mentális formában, minden tekintetben. Erre jól fel kell készülni. De ha erre föl tudunk készülni, szerintem ebben rengeteg olyan lehetőség rejlik, ami felkészíthet bennünket az olimpián ránk várókra. Nyilván az olimpiai kvalifikációt még meg kell szereznünk. Nagyon tisztán tudatában vagyok, hogy a kvalifikáció még előttünk van.
A vízilabdasport különösen is olimpiacentrikus, ehhez képest egy budapesti világbajnokság mennyit ér, összevethető-e egyéb világeseményekkel?
Minden egyes világversenynek megvan a maga története. Amikor az 1990-es évek elején válogatott lettem, óriási értéke volt egy Európa-bajnokságnak is, mert a korábbi győzelmek már nagyon a régmúltba vesztek, az 1976-os sikerek, még a 1980-as bronz, az utána következő egy-egy ilyen érem. Emlékszem, 1993-ban voltunk először Európa-bajnoki döntőben, ott elindult egy folyamat, el kellett kezdeni újra kalkulálni a magyar vízilabdával. A következő három évben lehetett látni, nagyon fontos, éles, nagy meccseket játszottunk a világbajnokságon, és utána Rómában történt az a nagy bunyó. Utána a következő, bécsi Európa-bajnokságon is döntőt játszottunk, utána nyertünk egy világkupát, és az utolsó másodpercekben csúsztunk le a bronzról Atlantában. Óriási értéke volt annak, hogyha egy Európa-bajnokságon egyáltalán döntőt játszottunk. Így az elmúlt évek tekintetében az olimpiai aranyak, a világbajnoki aranyak tekintetében talán nehezebb most ugyanúgy értékelni, mint abban az időszakban, amikor nagyon nem voltak eredmények. Minden egyes világversenyre úgy jött minden csapat, hogy szívét-lelkét beleadta. Amelyik nem, az el is ment gyorsan haza.
Tehát külön kell kezelni ezeket, az olimpiától függetlenül is.
Külön kell kezelni, akkor járunk jó úton. Nekünk meg kell élnünk százszázalékosan, mint ahogy megéltük most az Európa-bajnokságot, nagyon megéltük Szingapúrt is, és meg kell tudnunk jól élni majd Budapestet is 2027-ben ahhoz, hogy ténylegesen azokat a mentális energiákkal, amiket majd csatasorba kell állítanunk, jól működjön minden, hogy abból utána tudjunk profitálni majd az olimpián, hogyha eljutunk odáig. De az nagyon fontos, hogy önmagában kell kezelni majd ezt a világbajnokságot, ami itthon lesz, ez egy egyedülálló történet nyilván mindenkinek az életében, merthogy világbajnokságot azért ritkán játszanak itthon játékosok. Azokból, akik legutóbb itthon játszottak, talán egy vagy kettő lesz, vagy három talán. Akkor még nem gondolunk olyan értelemben az olimpiára, akkor majd a világbajnokságot akarjuk megnyerni száz százalékosan.
Itthon a férfi vízilabda-válogatott szövetségi kapitányi posztja az egyik legnehezebb feladat, ami csak lehet a sportéletben. Persze a labdarúgó-válogatott szakvezetőjére is nagy teher hárul, de a fociválogatott nem annyira sikeres az elmúlt évtizedekben, mint a férfi vízilabdacsapat. Önnek ez milyen terhet, nyomást jelentett az elmúlt nagyjából három és fél évben?
Őszintén mondom, hogy én azt látom, hogy az ilyen értelemben vett kollégáimnak, a szövetségi kapitányoknak is rendkívül nehéz a sorsuk, a dolguk. Persze, ezt talán még pont Kemény Dénessel beszélgettük, mondtam neki, hogy bárhogy is nézzük ezt, ha van siker a végén, ha nincs, akkor is borzasztó sokat éget ki az emberből. Ezzel, szerintem, mindannyian így vagyunk. Rengeteg energiát éget ki a kapitányokból egy világverseny, egy nagy mérkőzés. Biztos vagyok benne, hogy Marco Rossi is ugyanígy éli meg, hatalmas nagy emóciókkal, ha nyernek, ha éppen nem nyernek, vagy valami nem úgy sikerül. Ez az edzői szakmának nyilván a csúcsa. Én, amikor elkezdtem edzősködni, akkor volt olyan évem, a második évben, abba akartam hagyni az edzősködést, mert annyira kétségbeejtőnek tűnt a lelki teher. Azt mondtam, hogy én ezt nem csinálom, mert hiába dolgozom napi, nem tudom, hét órát azon, hogy működjön a csapat, teljesen mást láttam a hétvégén, mint amire felkészítettem őket menet közben.
Hogyan lendült ezen át?
Ehhez sok idő, évek kellenek. Nagyon sok mindent meg kell élni edzőként, még akár utánpótlástól is elkezdve, hogy rájöjjünk arra, hogy egyáltalán hogyan tudjuk ezt a részét a sportnak élvezni. Hogyan tudjuk úgy szeretni, hogy ebben legyen élvezet, mert nagyon sokáig nincs benne. Hiába nyerünk, akkor is csak azt látjuk, hogy mi nem működött, mi nem volt jó azon az adott meccsen, és magunkat pusztítjuk, tényleg százszor. Nem tudom elmondani, hányszor kellett újjáépíteni magam edzőként ahhoz, hogy legyen egy olyan biztos tudásom, meg tudjam különböztetni azt, hogy mi az én felelősségem és mi az, ami mondjuk a játékosoknak a hibája. De nem arról van szó, hogy átteszem a felelősséget rájuk, hiszen én készítem fel őket, hanem csak hogy lássam azt, hogy egy mérkőzésben reálisan mi volt benne. Min kell javítani, min kell továbbmenni, mi az, amit én tényleg magamra kell, hogy vegyek, ne az egészet terheljem örökösen magamra. Ezek évek érési folyamatai. Nekem, azt talán mondhatom, hogy abban volt szerencsém, bár rendkívül nehéz folyamat volt, hogy a 12. kieső helyről indulva a Fradiból lett egy BL-győztes csapat. Ehhez rengeteg minden kellett. Kellett a klub, kellett a háttér, kellett Kubatov elnök úr, kellett Nyíri Zoli, kellett Madaras Norbi, nagyon-nagyon sok minden és mindenki, nem utolsósorban a játékosok, akik odajöttek és megnyerték utána ezeket a mérkőzéseket. Óriási a rés aközött, amit mondjuk megél az ember a hétköznapi életében, és egyszer csak ráterhelődik a 15 embernek és az egész klubnak az elvárása, vagy a válogatottnak az elvárása. Ez ténylegesen egy épülési folyamat. Semmi gondom nincs azzal, hogy én sokat jártam pszichológushoz, nagyon szerencsém volt azzal, hogy egy nagyon jó sportpszichológussal, Agócs Gabival tudtam együtt dolgozni.
Már edzőként.
Már edzőként, persze. Ez rendkívül fontos, hiszen magamat is meg kell ismernem ebben a folyamatban, mi az, amit átengedek magamon keresztül, akár a felülről jövő nyomást, az mennyire megy át a játékosok felé. Van, amikor át kell engedni, van, amikor meg kell fogni, és nagyon sokszor meg kell tartani, mint egy ilyen esernyő, mert ha teszik a dolgukat, akkor fölösleges levinni olyan feszültséget, ami nyilván a fent lévő, bármilyen szakvezetésben generálódik, ha nem olyan a teljesítmény. Mi meg középen vagyunk. Ez egy nagyon-nagyon sokrétű dolog, amivel egy edzőnek szembe kell néznie, nagyon könnyű elcsúszni, nagyon könnyű olyan extra terhelést kapni, ami után az ember már nem úgy tud koncentrálni a hétvégén, vagy már nagyon rosszul vesz mondjuk egy vereséget, ami alapvetően meg teljesen benne van. A sport abból a szempontból teljesen kiszámíthatatlan, hogy honnan milyen teljesítmény jön ki. Nekünk meg a legfontosabb feladatunk az az, hogy ott tudjunk állni mindig a játékosok mellett.
Hogyan élte meg azt, hogy az eddigi kapitányi időszakából pont a 2024-es év sikerült a legkevésbé jól?
Ez kapcsolódik ahhoz, amit korábban elmondtam a kudarcoknak a feldolgozásáról. Három világesemény volt, előtte nyertünk Fukuokában, és az volt a terv, hogy megosztjuk az egész évnek a terhét, és megpróbálunk a lehető legjobban felkészülni az olimpiára. Nyilván azt lehet mondani, hogy mind a spanyolok, mind az olaszok, akik ténylegesen végigjátszották teljes csapattal az évet, be se jutottak a négybe, mi legalább eljutottunk oda. De a négyben már nem tudtunk előrébb jutni. Nem sikerült az éremnek a megszerzése, ami nyilván mindig elégető dolog lesz, ha nézzük az összes sportot a világon, az nem kudarc, de mégis a vízilabdában más. Ezt el is mondtam több helyen, hogy nem azért, mert nem becsülöm meg a negyedik helyet, én megbecsülöm azt is, hanem egyszerűen a vízilabdában, bárhogy is nézzük, a múltat tekintve ez egy kudarcélmény. De ezt el kell tudni viselni, ezt meg kell tudni élni, és azt is helyre kell tudni magunkban tenni, hogy a nap fölkel holnap. Lesz egy új nap, és megyünk előrefelé, nyilván megvannak azok az emberek, akik eldöntik, hogy dolgozzam tovább, de ameddig van lehetőségem, én építem újra és újra és újra. A cél az, hogy egy olyan ütőképes csapatot tudjak összehozni lelkileg, mentálisan és játéktudásban, amelyik képes arra, hogy olimpiát vagy nagy világversenyt tudjon nyerni. Nem önmagában csak az a cél, hogy most nyerjünk egy olimpiát és kész, hanem egy olyan csapat lelki hátterének a megteremtése, amelyik képes erre.