Harminc éve csinálják az adventi adománygyűjtést, elég brutális tapasztalatuk van már benne. Másképp adunk mi, akik adunk és önök másképp csinálják, akik gyűjtenek? Szóval a technika is megváltozott?
Abszolút. Sokkal tudatosabban megy ez az egész adományozás. Nem kell úgy megküzdeni érte, mint a legelején, harminc évvel ezelőtt. Akkor egy morálisan lerombolt állapottal találkoztunk, mert előtte volt egy szocialista időszak, ahol szocialista szombatok, meg egyebek voltak, nem volt értéke annak, hogy milyen módon tudunk adományozni. Az első pár évünk ilyen szempontból nehéz volt, éppen ezért kezdtük azokban a közösségekben, ahol úgy gondoltuk, hogy sokkal természetesebb az, hogy egy felebarátomnak, hadd használjam ezt a szót, segítek. Nem véletlen, hogy egyházi közösségekben kezdtük perselyes gyűjtésekkel, és utána bővült ki az egész. Ami a technikáját illeti, legelőször a szokásos módot követtük, különböző újságokba behelyeztünk csekkeket, arra reagáltak az emberek, akkor megpróbáltuk regisztrálni őket, majd felvettük velük a kapcsolatot. Elkezdtük az építkezést. De aztán jött a modern világ, és megindultak a mobiltelefonok, azt láttuk, hogy az egész világon hihetetlen mértékű gyűjtések zajlanak modern eszközökkel. Megnyílt itt is a lehetősége annak, hogy telefonszámra lehet adományozni, megnyílt annak a lehetősége, hogy weboldalon keresztül különböző ajánlataink vannak, amikből választani lehet. Igyekeztünk arra menni, hogy aki adományozni szeretne, az azt érezze, hogy igen, itt találok konkrét célt ennél a szervezetnél. És hogyha konkrét célt talál, akkor nagyon szívesen adományoz. Ez az egyik rész. A másik, hogy ahhoz, hogy adományt kaphasson egy szervezet, legyen az egy segélyszervezet, vagy bármilyen kis alapítvány, hitelességet kell felépíteni.
Tudnom kell róla, hogy nem Audira fogja költeni a pénzt, hanem oda megy, annak mennie kell. Láthatom annak a szervezetnek a tevékenységét.
A 30 év alatt látták az emberek, hogyan dolgozik az Ökumenikus Segélyszervezet, látták azt, hogy nagyon komolyan gazdálkodunk a pénzzel. Ha valaki az adományával megtisztel bennünket, akkor a mi felelősségünk az, hogy a lehető legkövetkezetesebben járjunk el, ne dobjunk ki egyetlen fillért sem az ablakon, ne feleslegesen adományozzunk, hanem tényleg annak juttassuk, aki rászorul, mert azért sok csapda van a történetben és a rászorulóknak a közösségében is. Ezeket ki kell tudni kerülni, és így lehet aztán felépíteni a bizalmat. Ha pedig megvan a bizalom, ahogy az előbb említettem, akkor nő az adományozás. Rendkívül hálásak vagyunk Magyarország polgárainak, hogy ennyire mögénk állnak, több százezer ember adományoz, felhívva a 1353-at, több tízezer olyan magánszemély van, aki rendszeresen adományoz nekünk. Éppen minap találkoztam egyik adományozónkkal, aki 25 éve rendszeresen adományoz, most már havonta küld pénzt nekünk. Nagyon-nagyon érdekes volt a találkozás vele, mert megkérdeztük, hogy hajlandó-e kiállni a nyilvánosság elé, és erről egy-két szót szólni, és vállalta. Nagy megtiszteltetés volt számomra.
Ide akartam egy idő után eljutni, hogy nyilván ennyi idő alatt megismerték az adományozókat is, aki adományoz, az gazdag, vagy nem biztos, hogy gazdag, de van fölösleges pénze, vagy lehet, hogy egyik sem, hanem tudja, hogy erre mindig kell, hogy maradjon pénze. Milyen típusú az adományozó?
A nagy átlagot látjuk inkább. Azokat az adományozókat, akik ezer, kétezer vagy ötezer forintot adnak rendszeresen. Ott biztosan van egy belső lelki döntés, hogy ő megteheti, van erre lehetősége, és igenis segíteni akar. De emellett megjelennek a nagy adományozók, főleg cégekről beszélünk, akár nemzetközi, akár magyar tulajdonú cégek, vállalatok, vagy éppen olyan jómódú emberek, akiket nem ismerünk, csak azt látjuk, hogy egyszer csak érkezett egy 500 ezer forintos adomány, és nem tudjuk lekövetni, nem is akar a nyilvánosság elé lépni, sok ilyen esetünk van. Igazából ez az adományozásnak a titka. Nem azért adományozok, hogy én kerüljek előtérbe, hogy a nevem szerepeljen, ehhez kell egyfajta alázatosság. Ha nincs alázatosság, akkor nem ér az az adomány annyit, mint hogyha csak azért utaltam valamit, mert illik, vagy elvárják tőlem. Ha érezni azt, hogy ő igazán elszánta magát, hogy egy ügy mellé áll, és segíti azt éveken át, az a mi legnagyobb eredményünk.
Vannak klasszikus stabil adományozók, akikről tudják, hogy ebben az évben is, 25 évvel ezelőtt is és valószínűleg a következő 15-20 évben is adakoztak és fognak adakozni?
Igen, abszolút. Mi nyilvántartjuk az adományozókat, visszaigazoljuk az általuk befizetett összeget, illetőleg rendszeresen hírleveleket küldünk ki. Azokban beszámolunk arról, hogy adott a gyűjtési akciónkból mire fordítottunk. Egyfajta visszacsatolás történik, és ez a visszacsatolás az adományozónak egyfajta megerősítést jelent. Ez az, ami valaki számára biztosíték arra, hogy igen, én küldtem adományt, visszaigazolták, beszámoltak a munkáról, tehát fogom küldeni a következőt is. Így épül fel nálunk egy több tízezres támogatói kör, amelynek tagjai rendszeresen adományoznak. Tulajdonképpen 30 év munkája, hogy idáig eljutottunk.
Azt már megtanultuk, hogy a segélyszervezet működtetése, meg maga a segélyezés is, az egy szakma. Akik értenek hozzá, valószínűleg nem úgy csinálják, mint ahogyan mi, laikusok csinálnánk. Ezt a tudatosságot értékelik az adományozók?
Nagyon jó kérdés! Azt hiszem, hogy még nem teljesen kezdik érezni. Nem arról van szó, hogy valami látványos akciót kell csinálni, hanem meg kell győződni arról, hogy mi azt az utat választottuk, ami annak az embernek a legfontosabb. Nem véletlenül beszélünk mindig az esélyteremtésről, hogyha az ő életében nem az a megoldás, hogy most egy 25 ezer forintos csomaggal kisegítsem, hanem az, hogy leüljek vele és megkeressem együtt, hogy hogy tudnánk számára olyan munkahelyet keresni, ahol ő meg tudja azt a pénzt keresni, amiből létezni tud. Mondjuk ez csak egy példa, de sok ilyen van, amikor nem egyedül az adománytól létezik az az ember, mert különben csak kiépítünk egy folyamatos függőséget, és minden esetben arra fog várni, hogy majd megint segítenek adománnyal. De nekünk nem ez a célunk, hanem, hogy lehetőleg ezt a létszámot csökkentsük, ne nőjön, hanem csökkenjen a számuk, és visszakerüljenek minél előbb egy olyan normális körforgásba, ahol nem szorulnak adományra. A karácsony kicsit kivételt képez. Az más, annak van más üzenete is, ott azért lehet, hogy úgy mondjam, picit nagyvonalúbbnak is lenni. De a mi éves munkánkat alapvetően nem ez határozza meg.
Amikor adományt gyűjtenek, azt diszponálni kell az egész éves működésre, vagy karácsony kivételével is vannak konkrét célok. Mi a technikája?
Vannak célzott gyűjtéseink. Ha, mondjuk, van egy székelyföldi árvíz, akkor arra gyűjtünk. Ha, mondjuk, van egy magyarországi árvíz – hála Istennek nem volt komolyabb, de példálózzunk ezzel –, akkor arra gyűjtünk. Ha azt mondjuk, hogy iskolatáskákat szeretnénk megtölteni, és több ezer gyereknek iskolatáskát adni szeptember elején, ez a cél. Így hirdetjük meg. De ezeken kívül van egy általános gyűjtésünk, ez, ami most zajlik, Szeretet.éhség elnevezéssel. Harminc éve zajló gyűjtés, amikor azt mondjuk, hogy alapvetően az éves munkánkra gyűjtünk, annak egy része felhasználódik karácsonykor, de alapvetően az éves munkánkra gyűjtünk. Ha ezt tudja a támogató és tudja az, akitől mi adományt szeretnénk kapni, akkor ez működik. Akkor nem működne, hogyha összekevernénk a fogalmakat, és más célokra használnánk. Ez kizárt, ez így nem működhet.
Pénzzel dolgoznak, meg szakértelemmel dolgoznak. Tudnak üzleti tervet csinálni, amikor például a parajdi sóbánya beomlása teljesen kiszámíthatatlan? Azt nem lehet tudni, hogy mikor fog bekövetkezni egy katasztrófa, bekövetkezik-e. A vörösiszap-katasztrófa ugyanilyen, a fene tudja. Reméljük mindig, hogy nem lesz, de aztán egyszer csak ott állunk előtte. Képeznek tartalékot, hogy mindig legyen vészhelyzeti mennyiség?
Próbálunk, igen, próbálunk egy minimális tartalékot, hogy azonnal elindulhassunk. Ne kelljen várni arra, hogy millió forintokat mozgósítani lehessen, de ehhez mindig kapcsolódik aztán a konkrét gyűjtés. Abban a pillanatban, hogy valami súlyos tragédiát látunk, megindítjuk a gyűjtést. Folyamatosan látjuk a beérkező összegeket. És akkor itt jön az üzleti terv. Ezt nyilvánvalóan nem üzleti tervnek nevezzük, de kell pénzügyi tervet csinálnunk. Meg kell határozni, hogy mekkora összeg áll rendelkezésre, milyen feladatot tudunk abból ellátni. Hadd mondjak egy példát: székelyföldi árvíz, Nagyborosnyó. Láttuk azt, hogy hány ház ment tönkre, körülbelül százötvenről beszélünk. Látnunk kellett azt, hogy mekkora az az összeg, ami rendelkezésünkre áll. Van már annyi rutin a szervezetben, hogy már tudjuk azt, hogy körülbelül mi lesz az az összeg, ami elérhető számunkra. Akkor jön a tervezésnek a szakasza, hogy azt hogyan tudjuk úgy lebontani arra az X családra nézve, hogy lehetőleg egyforma legyen a támogatás mértéke. Mert hogyha nem azonos nagyságrendű támogatást adunk, abból vita van, a szomszédok összevesznek, hogy te miért kaptál többet, én miért kaptam kevesebbet. De ha látjuk az összegeket, akkor tudjuk tervezni, igen, ebből 120 családnak, most hadd mondjak egy számot, mondjuk 200 ezer forint értékben, vagy félmillió forint értékben tudunk segíteni. Az milyen módon segítünk, az megint egy újabb szakasz. Azt mondjuk, hogy építőanyaggal segítünk. Parajd esetében azt mondtuk, a családoknak kell segíteni. Elveszítette a munkáját? Igen, elveszítette. Akkor pénzzel kell segíteni. Minden egyes, bányában dolgozó családfő félmillió forintos támogatást kapott tőlünk, több hetet igénybe vesz, hogy ezeket a korrekt, pontos listákat megkapjuk, minden esetben meg legyen erősítve, hogy igen, ott dolgozott, jogosult erre a támogatásra, és utána elindul az átutalás az adott személyeknek. Ez mind tervezés, és ahhoz persze egy időintervallumot is rögzíteni kell, hogy ez ne tartson évekig, legyen egy féléves vagy egy egyéves szakasz, vagy azt mondjuk, hogy Parajd, ott vannak azok a gyerekek, akiknek a családjában visszazuhant a kereset, hívjuk őket meg Magyarországra. Hozzuk el őket üdülni. Van olyan intézményünk már, ahol nagyszerű körülményeket tudunk biztosítani számukra. Óriási sikere volt, hogy elhoztuk őket. Az iskolaigazgató személyesen kísérte el a gyerekeket, úgy látjuk, hogy jövőre megint lehetséges lesz, hogy több csoportot elhozzunk. Nagyon-nagyon emberközeli módon tudunk segíteni, de arra nekünk nincs lehetőségünk, hogy a román kormányzatnak a felelősségét átvállaljuk. Az ő felelőssége volt, hogy tönkrement a bánya, nem figyeltek időben arra, hogy cselekedni kell. Viszont mi az embereknek tudunk segíteni, ezt szeretnénk még Parajdnál is folytatni.
Hogy kell a segítség arányát a bajhoz, katasztrófához képesti megállapítani? Nyilván, mondjuk, ötszázezer forintból új házat egy elmosott területen nem lehet újjáépíteni. Hogyan kell belőni, hogy ez egy értelmezhető segítség legyen?
A nagy kérdés az, hogy mekkora erőforrással rendelkezik egy segélyszervezet. Mennyi adományt tudunk gyűjteni. Visszatérek megint ahhoz, hogyha hiteles a szervezet, akkor százmilliós nagyságú gyűjtést tud szervezni. Hogyha ekkora összeggel indulunk neki egy segítségnyújtásnak, akkor abból már jelentős dolgok tudnak megvalósulni. Mindig attól függ az összeg, hogy mennyi áll rendelkezésünkre. Ha ez megvan, akkor a második feladat az, hogy megnézzük, hogy ne azokon a pontokon segítsünk, ahol várhatóan kormányzati, önkormányzati, állami beavatkozás fog történni valamilyen módon, azokat lehetőleg kerüljük ki, ne legyen duplázva a segítségnyújtás. Ezért szoktuk mondani, hogy nem szabad kapkodni és azonnal cselekedni, látnunk kell, hogy a környezet hogyan reagál, mit fog tenni. Hogyha ezeket látjuk, akkor el tudjuk kerülni a párhuzamosságot, amit sok esetben láttunk már, akár belföldön, akár külföldön is.
Kialakult a kormányzati, önkormányzati szervezetekkel való együttműködés kultúrája? Tudják ők, hogy kikkel állnak szemben és önök is tudják mindig, hogy kikkel állnak szemben?
Igen, én azt gondolom. Ez egy nagy tanulás volt. Nem így ment 30, vagy 35 évvel ezelőtt. Kölcsönösen meg kellett ismernünk egymást, és az önkormányzatok, az állami szervezetek is látták azt, hogy milyen potenciál van a segélyszervezetekben, milyen civil összefogás van, mennyire érdemes velük számolni, mennyire be kell vonni őket a végrehajtási feladatokba. De természetesen mi sosem nyúlunk bele állami feladatokba. Az állami felelősség viszont nagyon sok esetben, éppen egy segélyszervezetnek a rugalmasságával, gyorsaságával, nagyon szép eredményeket tud elérni. Az előbb említettük Nagyborosnyót, ahol a mi támogatásunkkal nagyon komoly változások történtek. Az iskolának a felújításához hozzá tudtunk járulni, játszóteret tudtunk rendbe tenni a településen, ahol nem volt rendben, vagy a házaknál olyan mértékű segítséget nyújtottunk, hogy ahol egyedül élők, vagy idős emberek voltak, megállapodtunk egy ottani helyi céggel, hogy a beépítésben ők segítenek, volt, ahol kalákában összeálltak, szomszédok egymást segítették, nekünk csak az építőanyagot kellett biztosítani. Máshol meg munkaerőt is kellett odarendelni, mert látható volt az, hogy ők nem lesznek képesek arra, hogy rendbe tegyék a házukat. Ezek szép eredmények, jó érzés visszamenni egy-egy településre, és azt látni, hogy a magyar összefogás milyen új távlatokat tudott megnyitni.
Van még az emberekben igény arra, hogy ők maguk menjenek és a kétkezi munkájukkal segítsenek, vagy egyre többen látják be azt, hogy ezt ottani embereknek kell csinálni a mi anyagi hozzájárulásunkkal?
Ez nagyon izgalmas dolog, alapvetően azért azt látom, hogy az ambíció megvan az emberekben, és megfogják a munkát. Nem várnak arra, hogy majd a kormány odarendeli, nem tudom én a katonaságot, és akkor majd a katonaság rendbe teszi, hanem ők maguk cselekszenek, főleg, hogyha a kisebb károk rendbetételéről van szó. Hogyha nagyon brutális a pusztítás, akkor már nem lehet megúszni, akkor már kell a külső segítség, és kell már oda akár a honvédségnek a jelenléte. De amikor jött egy árvíz, ott volt pár napig, lement, és utána ki kell szárítani a házat, vagy éppen tönkrement három ajtó, vagy két ablak, akkor ezeket megcsinálják boldogan, főleg, hogyha kapnak támogatást hozzá.
Ételt, otthont vagy esélyt nehezebb adni, teremteni? Az étel egyszerűbbnek tűnik, azt meg kell vásárolni, jó, meg kell főzni, meg föl kell szolgálni, meg higiéniai körülményeket kell biztosítani, ez sem olyan egyszerű azért.
Éppen ezekben a napokban zajlik Budapesten az egyik nagy ételosztásunk, ötszáz adag naponta. Ha belegondolok, hogy mennyi munka van emögött, mire ez olyan szintre kerül, ahogy mi szeretnénk! Ne az legyen, hogy egy sörpadon valamit kiadunk, és utána állva megeszi és megy tovább, hanem komoly sátrakat bérlünk, fűtést viszünk a sátrakba, berendezzük, feldíszítjük, karácsonyfa van, zene van, annyi plusz van a történetben, hogy még egy hajléktalan ember számára is nagyon meghitté tudja tenni a pillanatokat. De valóban ez tűnik a legegyszerűbb segítségnek, és jó is látni azt, hogy visszatérő, egyedül élő idős emberek vannak, vagy éppen anyuka gyerekekkel. Nem csak a hajléktalan emberek jönnek étkezni, hanem nagyon sokfélék, ilyenkor nem szoktuk mérlegelni, hogy most mi alapján jön oda valaki. Hogyha valaki két órát hajlandó sorba állni azért, hogy egy jó meleg ételt kapjon, akkor azt meg is érdemeli. Egyébként az ételosztásnál nemcsak egy főétel van, hanem van hozzá saláta, van egy kis desszert, szoktunk gyümölcsadományokat kapni, vagy éppen szaloncukrot vagy csokoládét, amit az elmenőben lévőknek még ki szoktuk osztani. Azt mondanám, hogy mindez eléggé meghitt formában történik. De amikor tovább akarunk lépni, ott jön az igazi szociális munka, amikor az otthon problémája, vagy az esély kérdése vetődik fel. Tehát, hogy hogyan tudunk egy családdal úgy dolgozni, amelyik, mondjuk, átmeneti otthonba kényszerül valamilyen tragédia folytán, hogy az alatt az egy-másfél év alatt valahogy vissza tudjon kapaszkodni. Ez már nagyon nehéz és embert próbáló feladat. Ehhez kell a fogadópartnernek az ambíciója is. Ha nincs, akkor mi hiába fáradozunk. Azt is ki szoktuk mondani elég világosan, hogy éppen az adományozóinkkal való elszámolás miatt, hogy mi azt nem tudjuk megtenni, hogy ha a másik oldalon nincs készség, akkor folyamatosan adjunk támogatást. Akkor el fogjuk engedni a kezet. Hogyha te nem vagy hajlandó arra, hogy magad is tegyél valamit a sorsod érdekében, akkor nincs értelme. Ezt súlyos kimondani, de mi nem látunk más utat. Muszáj, hogy a rászoruló is megtegye a magáét, és ne csak azt várja, hogy majd adományokkal kisegítjük őket. Így jutunk el az esélyig, ami már egy hosszadalmasabb és bonyolultabb dolog, mert ott már munkahelyet kell teremteni. Ilyet is teszünk, hogy véglegesen állásba kerüljön. Sok ilyen emberünk van, akik átmeneti otthonokból jöttek, és ma már stabil munkatársainkká váltak, akár a szociális gazdaságunkban, különböző területeken, és megállják a helyüket, és nagyszerű, amikor azt látjuk, hogy igen, volt értelme, adósságai voltak, de tíz éve dolgozik már velünk, és kikeveredett az adósságokból, van perspektívája az életének. Óriási öröm, amikor ezt látjuk.
Az otthon és az esély megteremtésénél tartottunk, arra van emberük, szervezetük, módszerük, hogy még mielőtt a nagy baj bekövetkezne, tudjanak valamit segíteni? Nem akkor, amikor már kilakoltattak valakit, hanem amikor csak a réme van ott, hogy ez előbb-utóbb meg fog történni? Még volna egy kis idő.
Ott van esélyünk, ahol alapvetően van intézményünk, és az érintett, bajban lévő család időben megkeres bennünket. Akkor van jelentős esély.
Ilyenkor ki kell mondani, hogy ebben a helyzetben vagyok, ez fog történni?
Igen, igen, igen. Akkor el kell mindent mondani, és meg kell nézni együtt, hogy milyen stratégiát kell felépíteni. Mit kell ahhoz tenni, hogy ki lehessen húzni őket a gödörből. Nekik nagyon szorosan együtt kell dolgozni a szociális munkásainkkal. Vannak példák, amikor ki lehet embereket hozni a bajból. A nagy gond az, amikor felelőtlenül azt remélik, hogy majd valahogy megoldódik a problémájuk. De nem oldódik meg, mert egyik adósságra jön, a másik, meg a harmadik, ha elmegy dolgozni, akkor kezdik levonni a tartozását, inkább szeretne elmenni alkalmi munkába, de az meg nincs annyi. Ez egy ördögi kör tud lenni, ismét azt mondom, a legjobb, hogyha időben szólnak. Van egy országos segélyközpontunk, az ország 300 településéről érkeznek segélykérő levelek, amiket meg kell vizsgálnunk, minden esetben. Ott is előfordul, hogy azt látjuk, hogy ez sokkal összetettebb ügy, itt nem arról van szó, hogy kellene egy 25 ezer forint értékű csomag, komolyabban is kellene segíteni. Ezekben az esetekben megint ki kell dolgozni azt, hogy milyen eljárásrenddel, hogyan vagyunk képesek az esetet kezelni, esetleg be kell-e vonni valamiféle partnerszervezetet. Adott esetben az is előfordulhat, hogy alapvető információhiány is van, a rászoruló nem tudja, hogy neki milyen lehetőségei vannak, nekünk kell azt mondani, hogy te ezt és ezt le tudod kérni. Emiatt el tudsz menni az önkormányzathoz, ezt tudod ott kérni. Vagy a családsegítő szolgálatnál ezt tudod kérni, vagy ezt kell tenned. Sok esetben erről is szó van.
Szociális munkás kell hozzá, időnként valószínűleg egy munkaügyi szakember is.
Hogyne, vagy egy jogász, egy stáb kell hozzá.
Ezt a stábot akkor életben kell tartani lényegében egész évben, s hogyha jönnek a hívások, akkor megnézi, hogy azzal az esettel mit kell csinálni?
Van egy team, amelyik ezt átnézi, és utána elkezdjük begyűjteni az adatokat. Amennyiben az adatok azt mutatják, hogy jogos a kérés, akkor azt teljesítjük. Ha azt mondjuk, hogy 15 ezer kérést teljesítünk, azt mutatja, hogy a kérések nem egészen egynegyedét teljesítjük. A többinél úgy érezzük, hogy nem elég hiteles a megkeresés, és nem feltétlenül indokolt a segélykérés, mert ez is előfordul. De egy a lényeg, hogy ezen nagyon keményen kell dolgozni. Egyedül ezt mi nem is tudjuk megoldani. Adott esetben más szervezetet is be kell vonni, vagy ha nincs ott a helyszínen nekünk intézményünk, akkor megkeressük azt, amelyik a leginkább érintett. Előfordul, hogy kiderül, hogy az, aki bennünket keresett, már azokat is megkereste előzőleg, meg a harmadikat, negyediket. Ezért nem ugrunk fejest, hanem először megnézzük, hogy mi a történet, mit tett eddig, mit tudnak róla különböző partnerszervezetek, akik érintve lehetnek abban a térségben.
Azt látják, hogy hány emberrel állnak most kapcsolatban? Vagy egyáltalán számon lehet ezt tartani? Nem hiszem, hogy bárki strigulázná, hogy pontosan hányan jöttek a sátorba, étkezni.
Nagyon sokan. Ha a nagy egészet nézem, azt, hogy mit teszünk itt, Magyarországon, a rendkívüli akciókat, vagy nézem azt, hogy mit teszünk Ukrajnában, vagy éppen Afganisztánban, Etiópiában, akkor az évek során milliós számok jönnek ki. Ukrajnában a három és fél év alatt már közel egymillió embernek tudtunk segíteni, belső menekülteknek. Ez nem becsült szám, ezek mögött átvételi elismervények vannak, hogy részesült valaki a segítségnyújtásban. Ez nagyon nagy szám. De az is, hogy közel négyezer gyerekkel rendszeresen, éves átlagban foglalkozunk.
Ukrajnában mi a szabály? Közel kell menni a fronthoz, vagy pont ellenkezőleg, távol kell maradni a fronttól?
Megvan ennek a szabályozása. Nem megengedett, hogy egy közvetlen háborús övezetben egy segélyszervezet dolgozzon. A Nemzetközi Vöröskeresztnek van mandátuma arra, hogy bemenjen a háborús övezetbe, és adott esetben sebesülteket hozzon ki, vagy valamilyen rendkívüli helyzetben segítsen. Mi egy picit hátrébb vagyunk, azokban a részekben, ahol lehetnek riadóztatások, és adott esetben akár bombázás is előfordulhat, de mégiscsak ott, ahol a belső menekültek úgy érzik, hogy nagyobb biztonságban vannak. Adott esetben 25-30-50 kilométer távolságokról beszélek, a frontvonaltól számítva. Nagyon sok olyan emberrel találkozunk, és sajnos, azt kell mondanom, hogy alapvetően ez a legszegényebb réteg, akik nem akarnak onnan elmenni.
Hova is mennének?
Hova is mennének. Az az egyetlen házuk vagy lakásuk, amit valahogy összegürcöltek, nem akarják elengedni. Ott nincs luxusdzsip, meg luxusautó, amiket láttunk, akár Budapesten is, a legelső hullámban, amikor a nagyon jómódúak pillanatok alatt eltávoztak Ukrajnából. Akik ott maradtak, azoknak nincsen pénzük, és nincsen lehetőségük. Örül valaki, hogyha egy iskolába el tud menekülni, 30 kilométerrel odébb van, az iskolának az ellátásában segítettünk, vagy az iskolának a kitört ablaküvegeit, vagy a mosdóit tettük rendbe, hogy az ott lévő 60-80-100 ember valahogy tudjon tisztálkodni. Nem volt arra felkészülve az ukrán rendszer, hogy ezt maga megtegye. Ebben nagyon komoly nemzetközi összefogás zajlik, heti egyeztetések vannak a szervezetek között, és a területeket is le tudjuk osztani egymás között, hogy ki mit tesz. Ismételten azt mondom, hogy nagyon komoly felelőtlenség lenne, hogyha közvetlenül a háborús övezetbe akarnánk bemenni, erről nincsen szó, nem is lehet szó, közel vagyunk, de ott, ahol biztonságosan tudjuk a belső menekülteket segíteni és ellátni.
Egy magyar segélyszervezet jó hangulatban tud dolgozni Ukrajnában? Arra gondolok, hogy nyilván az ukránok is pontosan tudják, milyen viták zajlanak az ukrán állam támogatásáról az Európai Unióban, tisztában vannak minden kormány álláspontjával. Ez az önök munkáját bármilyen módon befolyásolja, vagy a nagypolitika odáig nem megy le?
Nagyon furcsa, mert pont az ellenkezőjét láttuk. Szó szerint azt mondták, hogy nem érdekel bennünket, hogy a nagypolitikában mi van. Nem érdekel bennünket. Mi szeretnénk veletek együtt dolgozni, és köszönjük, hogy itt vagytok és segítetek nekünk. Nem éreztem, nem érezzük a mai napig sem, hogy a nagy politikai csatározásoknak lenne bármilyen lenyomata ebben a munkában. Nagyon sok helyen jártam, le Odesszáig, Mikolajevben, minden térségben lényegében. Mindenütt tárt kapukat találtunk. Kormányzóságokon, bárhol, akikkel és ahol tárgyalni kellett, mert tárgyalni kell, be kell mutatni, hogy kik vagyunk, miért jöttünk, mi az, amiben konkrétan tudunk segíteni. Nagyon-nagyon nyíltszívű emberekkel találkoztam. Szó sincs arról, hogy onnan ki akarnak utálni bennünket az emberek, én ezt nem éreztem. Lehet, hogy ezzel csalódást okozok.
Kíváncsi voltam rá, hogy ez hogy működik a gyakorlatban. Ott, ahol az emberek feje fölött drónok röpködnek, elmélkednek-e arról, hogy egyébként az Európai Tanácsban éppen ki, mit mond.
Azt hiszem, az emberek sokkal egyszerűbben látják ezt. Sokkal. Azt látják, hogy lám, eljöttek ilyen messzire, itt vannak Kijev mellett, vagy itt vannak lent, délen, ezer vagy kétezer kilométerről, magyarok, és segítenek. Tárt karokkal, körbeölelnek bennünket, rendkívül hálásak.
Magyarlakta területeken kell ilyenkor dolgozni, vagy az szerencsére messze van a konkrét háborútól?
Szerencsére messze van, igen. Az előbb olyan területekről beszéltünk, ahol elvétve vannak magyarok. Talán volt egy-két olyan hely, ahol – például házasság révén – kis létszámban vannak magyarok. Tudtunk is róla, meg is kerestük őket természetesen, de alapvetően a támogatott kör a belső menekülteké volt, és ezt nagyon jól be lehetett azonosítani. Ki volt jelölve, hogy hol lesznek azok a közösségi szállások, akár iskola, óvoda, bármilyen más olyan épület, ami köztulajdonban van és használni lehet, oda kerültek be a belső menekültek. Ott tudott megindulni a mi segítő munkánk.
Magyarországon fut a Felzárkózó települések programja. Ez egy állami program, de ehhez nagyon hasonló, vagy ennek az előképének tekinthető programok már korábban is működtek. Milyen eredményre lehet itt számítani? Mit kell néznünk, amikor minősítjük, hogy siker vagy nem siker a program?
Ez pár éve már zajlik, és az Ökumenikus Segélyszervezet életében azt jelenti, hogy kitelepülünk ezekre a településekre. Kapunk ott helyiséget, berendezkedünk, kitelepítjük a szociális munkásokat, majd legelőször készítünk egy diagnózist a településről. Arról, hogy hogyan néz ki a település állapota, fölmérjük az összes születendő gyereket, pontosan tudjuk, hogy hol hány gyerek van, és elkezdünk velük dolgozni, az első szakaszban a legkisebbekkel. Bejárnak hozzánk, jönnek az anyukák, hozzák a gyerekeket, foglalkozásokat tartunk, a főzéstől a higiénián át a lehető legegyszerűbb dolgokba kell segítséget nyújtani, megindul egy olyan mozgás, ami azelőtt nem működött, vagy ilyen erővel nem tudott működni. Vannak különböző önkormányzati kezdeményezések, de azzal, hogy most összefogtunk, önkormányzat, segélyszervezet, adott esetben adományozók, sokkal nagyobb lett az ereje, és sokkal több potenciál van ebben. Azokon a településeken, ahol jelen vagyunk, nemcsak mi, hanem más szervezetek is végzik ezt, hiszen állami feladat is ki van osztva, és az állam a finanszírozásban is nagyon komoly szerepet vállal. Elindul egy olyan erjedés, aminek kapcsán esetleg már képesek vagyunk arra, hogy létrehozzunk munkahelyet, meggyőzzünk valami vállalkozást, hogy hozd ide annak egy részét, mi segítünk munkaerőt hozzáteremteni. Ez egy nagyon küzdelmes feladat, de nem lehet ezeket a térségeket elengedni. Kellett ez az új stratégia, és én azt látom, hogy kezd beérni.
Kiket kell meggyőzni? Apukát, anyukát, hogy vigye be a gyereket, vagy a polgármestert, hogy menjen ki arra a területre? Mi a legnehezebb rész?
Ez attól függ, hogy milyen a település. A cigányság esetében azt látjuk, hogy az apukának döntő szava van abban, hogy az anyuka jöhessen foglalkozásokra, és ne elveszett idő legyen az, hogy ő ott megtanul valamit. Egy varrodában, például. Nem kis munkákba telt, hogy meggyőzzük őket, hogy ez hasznos dolog, segíteni tudunk vele, talán pici munkát is tudunk adni, meg az ő életében is ez egy kiteljesedés, hogy megtanult varrni, és most össze tud valamit állítani, amit azelőtt sosem tett meg. De az apukáknak döntő szavuk van abban, hogy elengedjék anyukát. Az önkormányzatok esetében nagyon kreatív polgármesterekkel, meg településvezetőkkel lehet találkozni, akiknek nagyon-nagyon jól jön, hogy mi ott vagyunk, nincsenek egyedül, hanem össze tudunk fogni, egymást tudjuk segíteni. Úgyhogy én jó reménységgel vagyok a felzárkózó településeket illetően, ennek lesz hozadéka.
El lehet oda egy idő után orvost is vinni? Vagy mindig el kell menni valami távoli területre, hogyha valakinek valami baja van, és akkor ahhoz a felzárkózó települések autóját fogják használni, amennyiben az ott áll éppen és nem valaki mást visz éppen a hivatalba, személyit intézni, ezt, azt, amazt csinálni?
A kérdés már érinti az egész egészségügyi rendszert, hogy hogyan néz ki a kórházi hálózat. De annak van jogosultsága, hogy adott esetben egy körzeti orvost kihozzunk, és ott rendeljen, vagy egy fogorvost kivigyünk, ahol éppen arra van lehetőség. Van egy-két település, ahol ezt meg lehet oldani, s akkor nem kellene bemenni 30 kilométerre, mondjuk Kaposvárra, Barcsra vagy Szigetvárra, de ha komoly baj van, akkor kórház kell, és erre rendelkezésre állunk mi is, természetesen, ha van jármű, van jármű. Abszolút prioritás, hogy ilyen esetben segítsünk, de lehet, hogy az önkormányzatnak is van, de van mentőhálózat is. Ezeknél a jelenléti pontoknál elindul a közösségi élet. Odamegyek, és azt látom, hogy ott van megint 20-25 ember. Következő alkalommal megint azt látom, hogy ugyanannyi ott van. Szeretik ezt, hogy megindult valami közösségformálás, és a közösségformáláson keresztül nagyon sokféle tudást át lehet nekik adni. Lényeges, hogy ez a tudás eljusson hozzájuk, és hogy az a gyerek lásson más mintákat is. Hogy érdemes fejlődni, érdemes tanulni, foglalkozunk velük, tanulás után jönnek, korrepetálással is tudunk segíteni. Ha egy korosztályt végig tudunk kísérni, és ez volna kívánatos, akkor talán eljutunk oda, hogy többen jussanak el technikumba, ne akarjanak a kötelező nyolc általánosból is valahogy kiszökni. Azt szeretnénk elérni, hogy többen jussanak el, pontosan ezek a foglalkozások kapcsán, a technikumi szintre. Tanuljanak valami szakmát. Hogyha van egy település, ahol végzett 50 gyerek, és közülük kettő ment el szakmát tanulni, érjük azt el, hogy a kettő helyett tíz menjenek el, az már óriási eredmény.
A közösség el akarja fogadni azt, hogy a gyerek a technika után úgy jön haza, hogy ő tudja a legtöbbet a világról?
Nem szabad elszakadni a közösségtől. Ha elszakad valaki a közösségtől, és úgy megy el tanulni, hogy egy külön világba képzeli magát, és utána idegenként megy vissza, annak nem lesz jó hatása. Akkor működik jól, hogyha ezek a példák ott maradnak a közösségben, és mintául szolgálnak mások számára is. Ezt kell a gyerekeknek megérteni ebben a közösségben. Nagyon sok jó példa kell, és mi erre törekszünk, hogy ilyen példákat lássanak maguk előtt, húzóerő legyen számukra. Legyen az a sportban létrehozott karrier, az is fontos, az is iránytű lehet számukra.
A messzi országrészben lakók miből fogják tudni megállapítani, hogy ez a program sikerre van ítélve? Amikor arra megy autóval, más típusú kerteket lát, meg egyáltalán át tud rajta menni, mert van út, meg tisztábbak az épületek? Miből fogja megismerni, hogy értelme van ezt csinálni?
Abból, hogy látja a közösségi pontokat. A jelenlét pontokat mindenképpen látja, és azt látja, hogy ott komoly élet van, és komoly szervezőmunka zajlik, foglalkozások vannak rendszeresen, gyerekekkel, felnőttekkel. Ez már egy óriási dolog. Ehhez még persze társulhat az, hogy adott esetben a Magyar Falu Program kapcsán kap a település külön támogatást. Épülnek az utak, a járdák, nagyon sok kocsmát láttam, amit rendbe tettek már, felújítottak, látszik azért a változásoknak a lenyomata nagyon sok helyen. Ez csapatmunka, és ebben van magántőke és magánadományozó, ezáltal tud csak megváltozni. Ha egyetlen szereplője lenne, nem sikerülne. Kellett az, hogy több szereplős legyen. És ez a jelenlét pont, amiről beszélgetünk a településeken, a halmozottan hátrányos helyzetű térségekben, erről szól.
Beszélgettünk az adományozókról a beszélgetésünk elején. Az úgynevezett nagy adományozók, a stratégiai partnerek, stabilak az Ökumenikus Segélyszervezetnél?
Komoly, nagy adományozóink vannak, mindig meg szoktuk említeni, vannak különösen is kiemelkedők. Az egyik az E.ON Hungária Zrt., amivel a digitális esélyteremtésben, de más különböző programokban is már nagyon régóta elkötelezettek vagyunk. Vagy itt van a 4iG csoport, amelyik szintén a digitalizációban segít. Itt nem a segélyszervezetről van szó, hanem arról, hogy azt látjuk, hogyha van valakinek mobiltelefonja, az még nem jelenti azt, hogy digitális tudása is van. Olyan képzéseket kell levinni ezekbe a kistérségekbe, hogy megszerezze azt a tudást, amivel megnő egy picivel az esélye arra, hogy munkahelyhez juthasson, mert ez a fajta tudás ma már feltétlenül szükséges ehhez. Ezek a nagy cégek rendkívüli módon tudnak segíteni bennünket. Az MBH Bank, mint annyira nem új finanszírozó és segítő…
A bank sem nagyon új.
Nem, az sem nagyon új, igen, de elkötelezett a Tudatos Segítség Programban, mellénk állt, vagy itt van a Mastercard, amelyik elindította az akciót, egy hároméves stratégiai megállapodást kötött, és nagyon leegyszerűsítette az adományozásnak a lehetőségét, kaptunk egy olyasmit, mint egy kis mobiltelefon, csak hozzá kell érinteni.
Terminál gyakorlatilag.
Igen, egy terminál, nagyon gyorsan lehet adományozni. A Szerencsejáték Zrt-vel abban maradtunk, hogy van egy sorsjegy, aminek a bevételéből létre tudunk hozni új fejlesztő központokat, mi ezt a gyerekprogramot Kapaszkodónak hívjuk, az országban több helyen szeretnénk ilyeneket létrehozni. Nagyon elkötelezettek, komolyak a támogatók, akikkel egyfajta közös gondolkodásban vagyunk folyamatosan, és ez nem a hangulatnak, meg az időjárásnak, meg a politikának a függvénye, hanem tudatos gondolkodás, társadalmi szerepvállalás. Egyeztetünk a partnerekkel, nem mi találjuk ki egyedül, s nem ők találják ki egyedül, hanem próbálunk közösen olyasmit találni, ami a leginkább megfelelő a cégnek, s a mi gondolkodásunkhoz is közel áll. Ha erre elég időt, energiát fordítunk, ők készek arra, hogy ebben velünk együtt járjanak.