Veteránok, baby boomerek, X, Y, Z, alfa. Ki és miért nem ABC-rendben nevezte el a generációkat?
Jó kérdés, fogalmam sincs, nem én neveztem el. Én csak használom, mint ahogy szerintem a mostani generációkutatók döntő többsége is. A veterán talán egyértelmű, a háborús veteránok gyerekeit hívják a veterán időszaknak vagy veterán korszaknak. A baby boomer korszak is egyértelmű, az a háború utáni időszak, amikor nagyon sok gyereket kellett szülni, ez politikai üzenet volt, hogy asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dicsőség. Nemcsak Magyarországon, bár jóval rövidebb volt a Ratkó Anna-féle korszak, mint a baby boomerek időszaka, de a világban is. Utána jött az X generáció – X, mint az ismeretlen generáció. Tulajdonképpen ott kezdett el foglalkozni valamennyire a generációelmélet azzal, hogy megszületett egy olyan új szegmens, amiről nem tudták, hogy mi lesz velük, megjelent a televízió, megjelent az audiovizuális lét. A XX. századi időszak analóg ipari forradalmának a gyerekei az X-esek, nem tudták kezdetben, hogy vajon belőlük mi lesz. Itt bicsaklott félre az egész történet, mert az X után egyértelmű volt az Y majd a Z, és mivel elfogytak a betűk, gondolták, akkor újrakezdenek egy teljesen mással, így jött az Alfa.
A generációfelosztás mennyire globális érvényű? A generációkat ugyanígy osztják fel, mondjuk, Dél-Amerikától a Távol-Keletig, a fejlett információs társadalmaktól, teszem azt, a bennszülött törzsekig, vagy ez csak ránk, mondjuk így, a nyugati társadalmakra jellemző?
Ez a fajta generációs besorolás, meg az összes többi generációs besorolás is egy lokális szociokulturális tényező, és ebben benne van az, hogy nem lehet egyforma, mert lokális. Attól függ, hogy egy adott időszakban milyen olyan sajátosság jellemzi a szülötteket, ami alapján őket kategorizálni lehet. Mivel szociokulturális, a kultúrának nagyon nagy szerepe van benne, és nyilvánvalóan teljesen más egy afrikai kultúra, egy amerikai kultúra vagy egy ázsiai kultúra, mondjuk a magyarral összevetve. Én nem is nagyon hiszek abban, hogy globálisan össze lehetne hasonlítani, mondjuk, egy amerikai X-est egy magyar X-essel, de azt szoktam mondani, még egy Magyarországon született magyar X-est sem lehet egy Erdélyben született magyar X-essel összehasonlítani. De még azon is elgondolkodom, hogy például, egy győri X-est össze lehet-e hasonlítani egy szegedivel. Direkt olyat mondtam, amit nem a nyugat-kelet viszonyrendszerben kell minősíteni. A generációs besorolásban hiszek valamilyen szempontból, de nem állítottam soha, és nem is állítom, hogy felülírja a kultúrát, nem állítom, hogy felülírja az egó működését. Ez egy színesítő, kiegészítő eleme a működésünknek, aminek viszont van egy olyan általánosítható része, ami alapján az én közönségemnek nagyjából a 98 százaléka mégiscsak magára ismer, és azt mondja, hogy jé, ez nálunk is így van.
A generációfelosztás egyszerre leír és minősít. A minősítést mondhatjuk jellemzésnek is, úgy talán finomabb. De biztosan beleszuszakolható mindenki a saját generációjának a dobozába, amit nem ő határozott meg magának, hanem mások mondják róla, hogy ő odatartozik?
Nagyon aktuálisat kérdez, mert talán most volt az első alkalom, hogy azt mondtam valahol, nagy nyilvánosság előtt, hogy ugyan két éve, három éve talán az én hibám, hogy Magyarországon elterjedt a generációs dobozos besorolás, de én már nem szeretem ezt csinálni. Nem szeretek jellemezni egyes generációkat, mert ez pont a dobozos elképzelés felé visz. Ez alapján úgy tűnne, minthogyha valaki 1980. január 1. és 1994. december 31. között születik, bekerül ebbe a dobozba, és emiatt neki ugyanúgy kell viselkednie. De ha valaki 1995. január 1. után jött a világra, az már egy másik dobozba ül bele, és ez egy teljesen másik fajta viselkedésmód. Most már inkább azt mondom, hogy a doboz helyett érdemes fonalszimbólumot elképzelni. Ezek a fonalak elindulnak különböző időszakban. Mondjuk, az anyukám fonala elindult az 1940-es években, az én fonalam elindult az 1970-es években, a gyerekeim fonala elindult a 2010-es években, és ezek a különböző fonalak találkoznak egyszerre a jelenben, 2025 decemberében. Nem külön-külön találkoznak, hanem egyszerre vannak a jelenben, de anyukámnak 79 év tapasztalatával, nekem 49 év tapasztalatával, a gyerekeimnek meg a néhány év tapasztalatával, élménytartományával, emléknyomával, és az itt és most pillanatát evvel az emléknyommal fogjuk értelmezni. Nyilvánvalóan teljesen más értelmezése lesz annak, aki mögött 79 év tapasztalat van. Amikor ő megszületett, nem is volt televízió, nemhogy internet nem volt, hanem még lovaskocsin közlekedtek az emberek. Az én tapasztalatom az onnan indul, hogy fekete-fehér a tévé, hétfőn adásszünet van, és az emberek találkoznak. A gyerekeim tapasztalata meg onnan indul, hogy ChatGPT, meg mobiltelefon, meg hogy nem is volt olyan az életükben, hogy ne lenne telefon. Az én életemből 17 év úgy eltelt, hogy nem volt telefonunk. Ezek nem dobozok, hanem azoknak az emléknyoma, lokális szociokulturális emléknyoma, ami mind-mind ott van az idegrendszerünkben, a gondolkodásmódunkban, a reakciónkban .Amiatt van most ennek egy picit nagyobb hype-ja, mert olyan drasztikus különbség van, mondjuk, egy 70 éves, meg egy ötéves között a tapasztalatában, amire talán még nem volt példa a világtörténelemben.
Fél attól, hogy munkássága dacára, vagy éppen annak tulajdoníthatóan, egy kicsit túllihegjük ezt a témát? Nem mi most itt, hanem úgy általában, a generációs szakadékot, az egész társadalom?
Inkább attól tartok, hogy sztereotipizálnak az emberek, mert az nagyon kényelmes. A túlzott hype-olástól nem tartok, mert azt gondolom, ez egy valós történet. Néhányan mondják, hogy ez egy jó marketingfogás, és hogy csak emiatt csinálom, de én napi szinten járom az országot, és most már a külföldet is, és tényleg azt látom, hogy nagyon nagy érdeklődés mutatkozik, érdekes kérdésekkel jönnek az emberek, nagyon komoly problémáik vannak ezzel kapcsolatban. Nagyon sokan nem veszik észre, hogy ebben van egy komoly kapcsolatépítés, meg egy komoly munka. Inkább attól tartok, mert az az én tapasztalatom, hogy nagyon könnyen belemennek a doboz elképzelésbe, hogy mi mind a ketten X-esek vagyunk, mi megegyezhetünk abban, hogy szorgalmasak, szépek és örök fiatalok vagyunk. Ezzel szemben, mondjuk, a Z-sek lusták. Ezt kimondjuk. De miért lenne valaki lusta azért, mert Z-s? Ezek alapból kimondott sztereotípiák – valaki csettintett 1995-ben, és azt mondta, hogy mától kezdve lusták születnek, ilyen nincsen. Inkább ez a sztereotipizálás veszélyes, ezért fontos, hogy ennek a beszélgetésnek is köszönhetően elinduljon a fonalszimbólumnak az elterjedése. Az nem arról szól, hogy X vagy Y vagy Z, hanem, hogy milyen emléknyomaid vannak. És ezek az emléknyomok hogyan befolyásolják a működésedet. Ezzel már teszünk egy lépést afelé, hogy ne sztereotipizálás legyen a közgondolkodásban, hanem megértés.
A megértés elfogadással is jár, és mivel többször mondta már, írt is erről, hogy mindenkinek az a normális, amibe beleszületett, adódik a kérdés, hogy miért kell normálisnak elfogadni azt, ami például egyértelműen káros, akár a szüleim csinálták, akár én csinálom? Háborúzni, leinni magunkat, gyereket verni, naponta öt órát tévézni vagy Tik-Tokozni, az káros. Azt miért kellene nekem elfogadni? Akár az anyám csinálja, akár én, akár a gyerekem.
Az elfogadás nem azt jelenti, hogy azt mondjuk, hogy ezzel nincsen gond. Az elfogadás azt jelenti, hogy elfogadom, hogy a gyerek környezetben nőtt fel, és ennek hatása van. Ez nem azt jelenti, hogy hagyom, hogy a gyerekem internetezzen egész nap. Ez megint félreértése vagy sztereotipizálása a megismerés, megértés, megbékélés rendszerének, hogy én azt mondom, hogy az emberek fogadják el, hogy a gyerekek interneteznek. Ugyan! Én azt mondom, hogy nézzünk már rá a világunkra, vajon a gyerekek miért interneteznek? Azt tartom károsnak, hogy ráfogjuk a gyerekekre, hogy ők hozták magukkal az internetet. Pedig a valóság nem ez. A valóság az, hogy a felnőttek adták a kezükbe. Vitatkozhatunk arról, hogy káros vagy nem, de hogyan kerül a gyerek kezébe mobiltelefon? Van egy nagyon, szerintem, aljas mondás, amit nagyon sokan használnak, ez pedig az, hogy a mai gyerekek mobiltelefonnal a kezükben születnek. Ez olyan, minthogyha ők hozták volna magukkal. De a valóság az az, hogy a felnőtt társadalom adja a kezükbe, a szülők adják a kezükbe, nem tanítják meg az eszközhasználatot, és utána még a mentális terhet is rátesszük a gyerekeinkre. Én azt hangsúlyozom, hogy béküljünk meg azzal, hogy mi, emberek ezt csináltuk, nézzünk már bele a tükörbe, hogy mit csináltunk, és utána tegyünk lépéseket, mert amit csinálunk, annak a következménye nem jó. A következményekkel kell szembenézni, és akkor tudunk valójában döntéseket hozni, ha előre átgondoljuk, hogy milyen következményeket akarunk. Ha nem akarjuk, hogy a tinédzser gyerekünk egész nap a telefonon lógjon, akkor ennek az alapja az, hogy az életének az első három évében a szülő is nagyon alaposan gondolja meg, hogy milyen mintákat mutat arról, hogy ő mennyire digitális. Hogyha digitálisan neveled a gyerekedet, akkor utána ne verd le rajta 14-15 évesen, hogy miért függő digitálisan. Azért, mert ezt a mintát látta.
Ha mégis így alakul, akkor az ember elkezd harcolni a saját gyerekével, nem a tinédzserrel, már a 6-7 évessel is. Ön is előszeretettel használja a harc szót, eddig két könyvet írt, aminek a címében benne van. A generációk harca a figyelemért, az valóban szülői generációk harca, a generációk feltétlenül harcban kell, hogy legyenek egymással?
Köszönöm, hogy megkérdezi, most már engem is zavar ez a harc szó, pláne, hogy globálisan ennek már más kicsengése van, mint öt évvel ezelőtt, amikor az első könyv megjelent. Ha valaki olvasta a könyvemet, egyetlen szó nincs a harcról, inkább az elfogadásról és a megértésről írok. Amikor az első könyvemet megjelentettem, a kutya sem tudta, hogy ki vagyok, és ezzel a kiadó is tisztában volt, ezért azt mondta, az általam adott cím nem jó, legyen inkább Generációk harca. Azt feleltem, hogy ebben a könyvben nincs szó harcról, de azt mondták, hogy könyvkiadási, marketing szempontból jobb ez, cserébe mindig és mindenhol elpanaszkodhatom, hogy nem én adtam a címet. Úgyhogy most élek ezzel, és ismét elmondom: nem én adtam a címet, de sajnos beleragadt. Most vagyok talán már abban a pozícióban, a negyedik könyvemnél mondhatom, hogy most már ne legyen harc.
Egyébként, ha az lenne a feladatom, meg tudnám védeni a harc szót, tehát hogyha harc, akkor legyen harc. Ha összehasonlítjuk a generációkat, akkor győzzön a jobb, nem?
De ne védjük meg ezt a szót! Engedjük el, én most már megbékéltem vele, hogy elengedem, a békesség talán egy fokkal jobb.
Mindenesetre véleménykülönbség biztosan van a generációk között, életmódkülönbség is, és minősítések is mennek ide-oda. Konfliktus biztosan keletkezik a generációk között. Mi táplálja ezt? Mondok egy tippet: irigység.
Visszább mennék, jó? Alapvetően az emberi működésünk alapja az élet első három-hat éve, merthogy a felnőtt személyiségünk 80 százaléka az élet első 3-6 évében alakul ki. Ráadásul úgy, hogy az idegrendszerünk, az agyunk felépítése is úgy épül fel, hogy az első három évben a limbikus rendszer alakul ki, majd utána az agykéreg, tehát különböző időablakok vannak a képességek megszerzésére, az idegrendszer felépülésére. Ha az élet első három éve egy lassú, elmélyült, emberi kapcsolatokkal felépített rendszer, akkor az én idegrendszerem ennek a lassú, emberi kapcsolatra felépített, elmélyült világnak megfelelően tud kialakulni. Hogyha az életem első három éve egy hiperszenzitív, hipergyors időszak, ahol mindig azt hallja egy újszülött, hogy te tetted, te tetted, mindenhonnan jön ez a hang, azt látja, hogy a szülei is folyamatosan pezsegnek, hogy mindig ott van a kezükben egy nagyon érdekes eszköz, amin jön az információ, azon tartja a kapcsolatot, akkor az ő idegrendszere ehhez a hiperszenzitív, hipergyors világhoz fog alkalmazkodni. Az agyunk az egyetlen szervünk, ami nem megszületik, hanem később kialakul, és az élet első három-hat évében alakulnak ki azok a szinaptikus kapcsolatok, amelyek tapasztalati úton jönnek létre. Ebben van drasztikus változás. Ebben alakulhatnak ki olyan jellegű különbözőségek, hogy az én 1970-es évekbeli normálisom, ami kialakult, hiszen az a normális, amivel túlélek, az a normális, amit hozok a gyerekkoromból, az a normális, amit megtapasztaltam, ami az idegrendszerem szerint az én túlélésemet biztosítja, mert felnőttkorban nem alakulnak ki újabb kapcsolatok, csak megerősödnek a régiek. Ezzel szemben a mostani gyerekek normálisa merőben más. Az irigység ennek csak egy nagyon-nagyon sokadik lépése. Az én gyerekkorom úgy telt el, ha már lassúságról beszélek, hogy hétfőn nem volt tévéadás. Ezért hétfő este a legtöbb gyerekkel a szülei leültek vagy diavetítőzni, a fehérre meszelt ajtóra vetített anyám diafilmeket, vagy kártyáztunk, vagy marokkóztunk, volt egy nagyon erős lelassulás. De még azokon a napokon is, amikor volt tévé, egyetlen mese volt összesen a gyerekeknek. 19 óra 15 perckor, ezt pontosan tudta mindenki, hogy a tévéhíradó előtt és a torna után van egy 6-8 perces mese. Különben, hogyha mesét akartál, akkor fölolvasták a mesét. A meseolvasás az elmélyülésnek és a lelassulásnak a képességét alakítja ki. Az élet első három évében nagyon fontos mesét olvasni, hiába még nem tud koncentrálni a gyerek, mert utána négy éves kortól kezdve kialakulhat az elmélyülés képessége, és képes felfogni azt, hogy mit hall, és hogyha kialakul az elmélyülés képessége 4-6-7 éves korig, akkor utána kialakul a döntéshozás képessége. De ha az élet első három évében nem olvasol mesét, hanem, mondjuk, audiovizuális mesét kap a gyerek, akkor lehet, hogy nem alakul ki az elmélyülés képessége, emiatt pedig nem tud kialakulni a döntéshozási képesség. S csak azután, nagyjából 12 éves kor után, amikor a racionális gondolkodáshoz kellő idegrendszer kialakul, indulhat el olyan, hogy most én átgondolom, hogy valójában amit csinálok, azt miért csinálom, vagy hogyan csinálom. De akkor már annak alapján, amit az élet első tizenkét évéből hozok, vagy az élet első hat évéből hozok. Ezzel csak azt akartam elmondani, hogy ha visszamegyek a fonalhoz, hogy hogyan reagál valaki, irigységgel, türelmetlenséggel, sokkal hamarabb akar vezetői pozíciót, nem akar ott maradni egy cégnél 5-6 évig, hanem fél év után már elmegy, vagy fél év után ő akar lenni az első számú vezető, miközben én tudom, hogy 15-20 évig kell gürizni, mire megkapom ezeket a dolgokat, ezek valójában már csak következmények. Annak a következménye, hogy milyen gyerekkorom volt, abból a gyerekkorból milyen makrokörnyezeti és milyen mikrokörnyezeti mintákat hozok. A mikrokörnyezet, milyen mintákat kapok a szülőktől, a makrokörnyezet, hogy milyen földi normalitás vesz engem körül, van-e tévé, az fekete-fehér vagy színes, van-e adás, ami minden nap van, vagy bizonyos napokon van, a tévét mobiltelefonon tudom nézni, vagy otthon röghöz kötötten a szobában kell lenni. Ez egy nagyon-nagyon összetett kérdés, amire tudom, hogy mindenki azt várná, hogy pikk-pakk válaszoljunk, de jóval túlmutat azon, hogy egyszerűen azt mondjuk, hogy igen, mi irigyek vagyunk, ők meg nem.
Kölcsönös irigység van, tehát hogyha a mi korosztályunk beszél a fiataloknak arról, hogy régen minden jobb volt, de legalábbis lassabb, élhetőbb volt, akkor egy mai fiatal mondhatja azt, hogy az tényleg jobb lehetett, mint az én korszakom? Miközben egy idősebb ember ezer másik csodás lehetőségért irigyelheti a mai fiatalokat. Ezért pedzegetem azt, hogy vajon kölcsönös irigykedés gerjeszti a generációk közötti konfliktusokat?
A legtöbb interjún mindig arra fókuszálunk, hogy mi lehet a baj, és hogy mi gerjeszt konfliktusokat. Tudom, hogy a beszélgetés szempontjából érdekesebb, mint amikor arról beszélünk, hogy mi az, ami hasznos lehet, de alapvetően az irigység lehet, hogy nem is annyira generációs, sokkal inkább a lehetőségekhez kötődő. Inkább egy makrokörnyezeti változás. Amikor, például, én voltam egyetemista, akkor az egyetemen a külföldi ösztöndíj lehetősége nagyon-nagyon szűkre mért történet volt, néhányan kerültek ki, volt, aki csak hat hétre, volt, aki fél évre, de nagyon-nagyon-nagyon ritkán adódott lehetőség arra, hogy valaki több évre elmenjen Nyugat-Európába tanulni. Ma már ez szinte mindennapos. Bármilyen iskolába elmegy az ember, akár már középiskolában ki lehet menni évekre külföldre. Bőven lehetnék irigy arra, hogy mennyivel könnyebb, mennyivel jobb most ez a lehetőség, de az én nagyszüleim, vagy az én szüleim, amikor egyetemre jártak, szó nem volt arról, hogy egyáltalán nyelvet lehet tanulni, az oroszon kívül. Már ők irigyek lehettek volna énrám, aztán én a gyerekeimre. De ez nem generációs, ez szerintem a modern világ velejárója, sőt, a lényege tulajdonképpen, hogy minden generáció fejlődik. A generációelméletnek ez az egyik kiindulópontja, hogy nagyjából a második világháborúig nem volt célja a szülői generációnak az, hogy a gyerekeinek jobb legyen és könnyebb legyen. A világtörténelemben nagyjából az volt a jellemző kívánalom, hogy a gyerekeinknek legalább ugyanolyan jó legyen, mint nekünk. A földet megörököli a legidősebb fiú, mert az továbbviszi a földet, és megbízhatóan megtartja a vagyont, de a többiek majd megoldják valahogy maguknak a saját dolgaikat, ha nem, akkor meg nem. Hát most mit csináljak? Hát oldja meg! A második világháborútól indul el az a gondolkodás, hogy a szülőben legyen arra igény, hogy a gyerekeinek jobb legyen. Tulajdonképpen erről beszélünk, hogy tényleg jobb lesz és hogyha valaki ezt nem annyira tudatosan figyeli, akkor tud irigykedni a másikra. Oda-vissza, mindenkiben támadhat irigység, de azért visszafele ritkábban irigykedünk. Az idegrendszerünk úgy működik, hogy csak ahhoz tud érzelmileg kapcsolódni, amiről van tapasztalása. Visszafele nincs tapasztalásunk. Elgondolhatom, hogy 30 évvel ezelőtt milyen lehetett a világ, de ha nem éltem benne, akkor nem tudok vele érzelmileg kapcsolódni.
Mennyire játszik közre abban, amiről beszélgetünk, hogy versenyhelyzetben élünk az élet minden területén? A verseny pedig tulajdonképpen azt követeli meg, hogy ne öregedjünk meg, ne menjünk nyugdíjba, élethosszig tartó tanulás, élethosszig tartó munka, erről szól minden. Vagyis egy fiatal versenytársnak érezhet egy idősebbet, aki elveheti a munkáját, a lehetőségeit. Nyilván látja ön is, hogy hány nagyon idős ember, vezetők nagy cégeknél vagy a politikában, kapaszkodnak két kézzel akár a cégeikbe, merthogy ők jó teljesítményt nyújtottak, fölépítettek valamit. Régen a fiatalokat nem érezték versenytársnak az idősek, most viszont, hogy nem szabad megöregedni, ez is okozza a konfliktust, ezt is meg kéne értenünk és kezelnünk kéne valahogy?
Megint visszamehetünk, nagyjából a második világháborúig, mert onnantól kezdve mindenfajta olyan tudást, amit a katonaipar és a hadsereg összegyűjtött, elkezdték a polgári élet javítása érdekében használni. Ennek következtében mind az egészségügyben, mind az oktatásban, mindenhol máshol igen jelentős javulás figyelhető meg, aminek a következménye az is, hogy drasztikusan megnőtt a várható élettartam. Az emberiség eddigi történelmének a 99,9 százalékában a várható élettartam 30 év volt. Nagyon nagy szórással, azért volt 30, mert hatalmas léptékű volt a csecsemőhalálozás, a gyerekhalálozás. Még nincs száz éve, hogy a várható élettartam drasztikus mértékben megnövekedett. Olyannyira, hogy a második világháború környékén – jó, azért az egy ebből a szempontból különleges vagy speciális időszak volt, de – például Japánban 45 év körül volt a várható élettartam, most meg 90. Megduplázódott néhány évtized alatt, ez körülbelül két-három emberöltő, tehát nem evolúciós szinten beszélünk. A mostani X-esek, baby boomerek szembesülnek először azzal, hogy nagyon sokáig kell aktívnak maradniuk, nagyon sokáig kell dolgozniuk, és erre nincsen mintánk. Az én nagyszüleim 55-60 évesen mentek nyugdíjba. Nem azért, mert ehhez volt kedvük, hanem mert ennyi volt a nyugdíjkorhatár, a nőknél 55, a férfiaknál meg 58-60, attól függően, hogy milyen ágazatban dolgozott az illető. Ugye, most 65 év a nyugdíjkorhatár, de Dániában egy éve 70, az Európai Unióban is elindulunk abba az irányba, hogy elkezd növekedni. Ha csak demográfia alapon nézzük Magyarországon a 68 év körüli nyugdíjkorhatárt, szépen-lassan el kell kezdeni átgondolni, merthogy egyszerűen nincs utánpótlás a munkaerőpiacon. Ki az öreg? Ki számított öregnek a mi gyerekkorunkban, és ki számít most öregnek? Foglalkozunk azzal az 1990-es évek derekától, hogy tudjuk, hogy sokáig fogunk élni, ezért preventíven kezdünk el gondolkodni. Néhány éve bejött a futás, mint a XXI. század új életmódja, merthogy rájöttünk arra, hogy nem akarunk, mint a mi szüleink, 50-55-60 évesen már nagyon komoly betegségekkel nyugdíjba menni, mert ki tudja, hogy meddig fogunk élni. Potenciálisan nagyon sokáig. A nyugdíjkorhatár is emelkedik, azt vesszük észre, hogy aktívak vagyunk, ehhez viszont azt kell kifelé sugározni, hogy nagyon sokáig fiatalok vagyunk. Ennek a kimondott története, hogy 40 az új 30, ilyeneket korábban soha nem mondtak az emberiség történelmében, és nem is igaz. De nagyon szeretjük ezt használni. Miközben a mi generációnk tudja, hogy 40 az már a B oldal, tartós tejet már ne vegyél, satöbbi, satöbbi, nagyon összecsúsznak ezek a történetek. De mind a közösségi médiának köszönhetően, mind az internetnek, mind annak a társadalmi elvárásnak, hogy egy 50-60 éves ember is legyen szép, erős, izmos, sok minden megváltozott. Az, hogy mit is jelent ma öregnek lenni, nagyon-nagyon eltorzult ahhoz képest, hogy mennyire tiszta volt ez 10-20 évvel ezelőtt. Ember legyen a talpán, aki ebben megtalálja a saját stabilitását.
Új könyvében a szülői generációk harcáról ír. Miért érzi úgy, hogy ma ennyire forró terep lett a gyereknevelés, és annak is köze van a generációk közötti viszonyrendszerhez?
Én 1999 óta foglalkozom kutatással, eleinte ifjúságkutatással foglalkoztam, hiszen magam is fiatal voltam. Az utóbbi, lassan tíz évben azt veszem észre, hogy alapvetően bármiről is beszélek a generációknál, a központi kérdés mindig a szülőség, hogy abban mit csináljak? Értem, hogy X meg Z, de mondja meg a szakértő, hogy mit csináljak a gyerekemmel. Mikor adjak a kezébe mobiltelefont? Baj-e, hogy adok neki mobiltelefont? Baj-e, hogy nem adok mobiltelefont? Annyira sok a bizonytalansági faktor, annyi a kérdőjel. Milyen iskolába írassam be a gyereket, ez hol érdekelte az én szüleimet az én gyerekkoromban?
A legközelebbibe.
Ami volt, oda, így van. Nem is volt kérdés, hogy esetleg a másikba írassák be, merthogy nem voltak ilyen jellegű különbözőségek, vagy ha voltak is, nem tudtak róla, mert nem volt internet. Szóbeszéd esetleg elterjedt, ha nagyon nagy baj volt, de alapvetően nem tudtunk ilyen dolgokról. Nagyjából az 1990-es évek elejétől kezdve jött be az életünkbe a félelem. Megjelentek akkoriban bulvárlapok, mint a Kacsa Magazin, a Kurír, amik elkezdték behozni a félelmet a hétköznapokba, és a szülőkben elindult egy olyan folyamat, hogy az a fajta stabilitás, ami addig jellemezte a szülőséget, kezdett eltűnni, átalakult félelemkultúrává. 1995-től megjelentek a földi sugárzású országos kereskedelmi csatornák, azokban a bulvárhírek, egyre jobban bejött a bulvár média, elkezdtek versenyezni a figyelemért, a figyelem fókuszába pedig nagyon erőteljesen a baj, a vér, a tragédia, a félelem került. Ennek teljesen természetes következménye, főleg úgy, hogy a helikopterszülőség időszakába kerültek a szülők, azt mondták, hogy négy fal között tartjuk a családot, mert ott legalább biztonságban van mindenki. Elkezdtük bezárni saját magunkat, és ez nyilván még inkább növelte a bizonytalanságot, növelte a félelmet, hogy jól csinálom-e, jó szülő leszek-e, vajon követtem-e el valami olyan hibát, ami miatt a gyerekem majd pszichológushoz fog járni 20 év múlva, jaj, jaj, most mit csináljak? Ez a rengeteg kérdés, rengeteg információ ömlik ránk a fogantatás pillanatától kezdve, nem is kell még megszületni a gyereknek. Már amikor gyereket tervezel, jön az információ, sőt, amikor az ember megnősül, már az esküvőn elkezdik mondani neki. Nagyon-nagyon információfókuszú, figyelemfókuszú társadalomban élünk, az információ a legnagyobb érték, nyilván erre iparágak épülnek rá, de ez a szülőség szempontjából nagyon-nagyon veszélyes terep. Belekerültünk egy olyan spirálba, hogy a szülőség borzalmasan nagy kihívás. Nagyon-nagyon nagy az elvárása a szülőknek önmagukkal szemben, és van egy olyan érzet, hogy a társadalomnak is nagy elvárása van velük szemben.
A mi szüleink, nagyszüleink nem vergődtek ezen ennyit, hogy milyen szülők?
Én nem kutattam akkoriban, de a mostani interjúimban benne voltak idősebbek is, és közel se vergődtek ennyit. Nagyjából 1980-ig mondjuk azt, hogy közösségorientált volt a világ, 1980 és 1995 között van egy átmeneti időszak, aztán 1995-től énközpontú. Az énközpontúságban nyilván nagyon előtérbe kerül az ego. A közösségorientált világban nem. A közösségorientált világban nemcsak a szülő nevelte a gyereket, hanem joga volt a szomszédnak nevelni, a pedagógusnak nevelni, a buszsofőrnek, a rendőrnek, a felnőttnek. Ha egy szülő elengedte a gyerekét az utcára játszani, akkor az esetek döntő többségében biztos volt benne, hogy valaki figyelni fog rá, előfordult, hogy úgy jöttem haza, hogy már az anyám tudta, hogy mit csináltam az utcán, merthogy valamelyik szomszéd elmondta, vagy szólt, vagy rád szólt, vagy azt mondta, hogy ezt nem szabad csinálni. Volt a közösségnek egy nagyon erős megtartó ereje, nagyon nagy figyelme. Nem volt ez jobb, csak más, nem jobb, nem rosszabb, csak más. A közösségnek volt egy megtartó ereje, ami nagyon nagy biztonságot, egyben kapaszkodót ad, de közben az egyéni érdek, az egyéni életcél vagy az egyén fókusza eltűnt. Átestünk a ló másik oldalára, az egyén kerül előtérbe, a közösség sokkal inkább hátrébb kerül, még nem tudjuk, hogy ez milyen biztonságot tudna adni. Ez most még nagyon abba az irányba megy, hogy sokszor azt vesszük észre, hogy mennyire önző vagy mennyire egoista a társadalom. Az, hogy ennek milyen előnye lehet, még ebben a rövid időben nem jött elő. De ez nagyon félelemközpontú. A közösségben volt egy megtartó erő, ebben nincsen, emiatt a szülő bizonytalan, és nagyon sokszor várja azt, hogy valaki segítsen. De mivel félelemfókuszú a bizonytalanság, sokkal inkább agresszió van benne, semmint hogy elfogadja a segítséget. A pedagógusok felől azt a visszajelzést kapom nagyon sok interjúban, hogy a szülők nagyon agresszívek velük. Erre mindig elmondom, hogy nem azért agresszívek, mert bajuk van a pedagógussal, önmagukkal van bajuk, bizonytalan a szülő, hogy jót tesz-e a gyereknek, nem tudja, hogy mit csináljon. S mivel ilyen beszűkült állapotban van, nem tud kapcsolódni a szakemberhez, a pedagógushoz, rá akarja nyomni a saját akaratát, hogy drága pedagógus, vigyázzon a gyerekemre, vagy nevelje föl a gyerekemet, de ne úgy, ahogy ön gondolja. Ebben nagyon nagy katyvasz van most.
Sok mindent nem tudnak a szülők, de sok szülő azt biztosan tudja, hogy nem akarja úgy nevelni a gyerekét, ahogy őt nevelték a szülei.
Így van.
De nem azért, írják sokan, sok helyen, mert ők nem szerették a szüleiket, nem tisztelték és nem hálásak nekik, hanem mert a világ megváltozott, erre a világra máshogy kell nevelni. A kutatásai során lát abból bajt, látja a szorongás növekedését, hogy itt egy egész generációnak kellene szembefordulnia a saját szüleivel, akiket szeret, akiket tisztel, akiknek hálás?
A szülői generációk harca című könyvemmel kapcsolatban csináltam egy ezerfős megkérdezést, ami egy kvalitatív kutatásnak indult, de olyan sokan jelentkeztek rá, hogy végül is szemikvantitatív kutatás lett, nagyszámú megkérdezés, de inkább mélyebb, interjú jellegű megkérdezéssel. Nem tudok százalékokat mondani, de az esetek döntő többségében a mostani szülőknek van valamifajta lelki tusája a saját szüleivel szemben. Ott van bennük az, hogy szeretik, szeretni kell a szülőt, de közben ott van bennük az, hogy ők nem ilyen gyerekkort akartak volna. Azt akkor még nem tudták, de most igen. Most azért tudják, mert kapnak a világtól segítséget. A pszichológia, a családnevelés, a neveléslélektan, mindenfajta ilyen dolog ilyen populáris tudománnyá vált, nagyon sok könyv, nagyon sok podcast, nagyon sok információ van, a szülők képezik magukat, vagy legalábbis olvasnak róla, van információjuk. Ezért vesszük észre most már tömegesen, hogy azért voltak problémák. Az oktatásban, az edzésen, mert az edző abuzálta a gyerekeket, a szülő abuzált, és mi most már nem akarjuk, és ezért azt mondjuk, hogy nem azt akarjuk csinálni, amit a szüleink, hanem mást. Na, de mit? Van helyette más? Mert még egyelőre csak azt tudjuk, hogy mit nem, kompenzálni akarjuk a saját gyerekkorunkat, azért engedünk meg ennyi mindent a gyerekeinknek. Nem azért, mert hülyék vagyunk, hanem mert ezáltal a saját gyerekkorunkat is akarjuk kompenzálni.
A kompenzálásból azonban könnyen lehet túlkompenzálás, nem?
Pontosan.
A mai szülők sokszor mondják, hogy az ő gyerekkoruk, ilyen vagy olyan okok miatt, rossz volt. Erre szokott lenni a válasz, hogy de mi is felnőttünk, valahogy mégis ember lett belőlünk.
Kaptam pofont, aztán semmi bajom nincsen.
Sőt, hálás vagyok apámnak érte, így utólag. Nincs abban igazság, amikor ilyeneket mondanak emberek?
Mindenben van igazság, ez teszi nehézzé. Az előadásaimon mindig el szoktam mondani, hogy senki ne várja el tőlem azt, hogy igazat adjak, merthogy nem tudok igazat adni. József Attilának van egy sora, Ahány igazság, annyi szeretet. Nyolcmilliárd ember él a Földön, szerintem mind a nyolcmilliárdnak igaza van, de az nyolcmilliárd különböző igazság. Én nem látom senkinek a családját, az életkörülményeit, a helyzetét, a lehetőségét, a múltját, honnan jön, mit hoz magával. Ő tudja egyedül megállapítani és elmondani, hogy hogyan éli az életét. Én ehhez csak muníciót tudok adni, egy gondolatmorzsát, esetleg az igazságnak egy újabb szegletét, vagy egy dioptriát a szemüvegen. Szerintem nem lehet ebben a kérdésben igazságot tenni. Ott, akkor a szülők, azt csinálták, ami akkor a lehető legjobb volt. Nem volt meg az a tudásuk, ami most nekünk van. Számon kérni 50 évvel később, hogy miért úgy csinálták, azzal a tudással, nagyon aljas dolog. Ők az akkori lehetőségeknek, az akkori eszköztáraknak a legjobb módját próbálták kiválasztani, de mivel az sem volt könnyű világ, a szocializmus, a kommunizmus, a mindenfajta üldöztetéssel, azzal a prosztraumás, háború utáni állapottal, amelyben vagy a szüleink vagy a szüleinknek a szülei meghaltak. Apámnak az apja előbb meghalt a fronton, minthogy megszületett az apám. Sok mindent hoznak ezek az emberek magukkal. Mi tulajdonképpen a második generáció vagyunk a második világháború óta. Mi vagyunk az elsők, akinek nem volt háború az életében, legalábbis, itt az országban. Ez megint egy olyan tény, ami a megértésért kiabál, az erről való gondolkodásért kiabál. Nem azért csinálták, mert rosszakat akartak tenni, nem azért, mert akkor ez volt az élet, ez volt a tanítás. Dr. Spock azt tanította, hogy a gyereket hidegtartásban kell tartani, a gyereket nem kell fölemelni, hogyha sír, mert akkor elkényezteted, annál nagyobb hibát pedig nem követhetsz el, minthogy elkényezteted. Most meg azt mondjuk, hogy nem lehet elkényeztetni egy újszülöttet. A biztonságos kötődést lehet kialakítani először benne, és tessék nyugodtan felvenni. Melyik a jobb? Nincs ilyen. Akkor az volt, most meg ez. Most hiába mondjuk utólag, hogy az jobb lett volna, persze, most már tudom, de akkor ki tudta? Senki.
Mise után okos a gyülekezet?
Igen.
Mi az a könyvhöz végzett kutatás alapján, amit egy mai szülő máshogyan akar csinálni, mint az ő szülei? Biztos sok mindent, de mi a legfontosabb, amin szeretnénk változtatni?
Brutálisan sok volt, ha valaki elolvassa a könyvet, láthatja, hogy nem is gyűjtöttem össze az összeset, de nagyon más szülők akarunk lenni. Talán hogyha egyet ki kell emelni, azt inkább összefoglaló kulcsszóként mondanám, és nem akarok nagyon patetikus lenni, de ez a teljes elfogadás és szeretet a gyerekkel szemben.
Mit jelent a teljes szintű? A feltétel nélkülit, így a teljesítmény nélkülit?
Igen. Mondjuk a feltétel nélkülit. Nem alá-fölérendeltségi viszony van, ahol a gyerek fogadja el azt, hogy ő még alárendelt, és hogyha majd sokat dolgozik, sokat él, sokat teljesít, sokat tesz le az asztalra, akkor majd kiérdemeli a szeretetet, hanem azért szeretjük, mert van. Ez azért nem egyszerű, mert erre sincsen evolúciós kapaszkodónk. A XX. század végéig a szülői nevelésben benne volt egy olyanfajta működés –és mondom, a generációs megközelítés helikopter nézőpont, nem egyénekről tudok beszélni, mert nem ismerem az egyéneket, hanem össztársadalmi szinten a kutatási adatokból –, hogy a legtöbb gyerek úgy nőtt fel, hogy a szülei függő viszonyba tették a szeretetüket, akkor szeretlek, ha. Akkor szeretlek, ha teljesítesz, akkor szeretlek, ha segítesz, akkor vagy szeretetreméltó, hogyha jó jegyeket hozol hozzá, és ebből kialakul a maximalizmus. Ebből kialakul az a fajta perfekcionizmus, hogy akkor vagyok szerethető, ha. És mindenki befejezheti a mondatot úgy, ahogy akarja. De Dr. Kádár Annamária is mondta, hogy a maximalizmus az valójában egy báli ruhába öltöztetett önbizalomhiány, egy olyan szintű trauma eredménye, amit most élünk, és ez, a maximalizmus, nagyon-nagyon felerősödött a mi generációnkban. Nemcsak maximalista szülők vagyunk, hanem maximalista munkavállalók, maximalista vezetők, maximalista férj és feleség. Ebbe lassan már bele fogunk fulladni. A maximalizmust próbáljuk nem átadni a gyerekeinknek. Nem megy, de próbáljuk. De legalább már szándék van, hogy én akkor is szeretlek, hogyha nem 5-öst fogsz hazahozni, akkor is szeretlek, hogyha nem takarítod ki a szobádat. De itt jön az, amit az előbb mondott, hogy áteshetünk a ló másik oldalára, hogy nem is kell megcsinálnod. Ez az aparobot, anyarobot. Majd mi megcsináljuk helyetted, te csak legyél boldog, te csak érezd, merthogy kompenzáljuk azt, hogy nekünk minden szombaton reggel dolgozni kellett menni. 1982-ig, 1984-ig iskolába is kellett járni, utána kitakarítani a szobádat, bevásárolni, segíteni, most meg azt mondjuk, hogy jaj, nekem az a lényeg, hogy szeressen a gyerekem, és ezért cserébe majd én megcsinálom, ő csak pihengessen. Nem vesszük észre, hogy egyrészről beleteszünk az egyenletbe jó dolgokat, de kiveszünk olyanokat, hogy nem tanítjuk meg a gyerekeinket önállóságra, nem tanítjuk meg a felelősségvállalásra, pedig brutálisan nagy szükségük lenne rá. De össztársadalmi szinten azt látjuk, hogy nagyjából az utóbbi 10-15 évben tömegesen tolódik ki ezeknek a képességeknek a megtanítása. Nem eltűnik, csak jóval később adja át a szülő ezeket a képességeket.
Nem én mondom, hanem idézek nagyon sokfelé terjedő véleményt, hogy ennek az lesz a vége, hogy szörnyetegeket nevelünk, akik semmiért nem tudnak felelősséget vállalni, nincs bennük kitartás, lusták, nem szeretik a családjukat, nem tisztelik a hazájukat, önszeretetnek hazudják az önzést. Mostanában AI videókban is terjed egyébként, mindegyiken 50 ezer megtekintés és 800 komment van X-es és idősebb generációktól, hogy igen, ez így van, borzasztó felnőttek lesznek belőlük. Jó, de akkor menjünk a megértés meg a megoldás irányába. Mi a megoldás?
Picit hadd nyúljak vissza, mert megint úgy tűnik, mintha ezek a gyerekek így születtek volna, és ők döntötték volna el, hogy ilyenek lesznek. Nem ők döntöttek így, a világ alakult át, a szülőség alakult át, és nem igaz, hogy előtte a szülők normális gyerekeket neveltek, merthogy nagyon magas a szív- és érrendszeri betegségek aránya. Nagyon sok az olyan jellegű pszichoszomatikus betegség, ami abból adódik, hogy valakinek az apja alkoholista volt, az anyja alkoholista volt, nem igaz, hogy a társadalom 1995-ig csupa egészséges és normális és munkaképes embert teremtett, és utána ez hirtelen megváltozott. Ez megint csak arról szól, hogy mi tökéletesek vagyunk, ezzel szemben ők a rosszak. Ebben nincsen megértés és nincsen megismerés. Azt én nem tudom, hogy mi a megoldás. Senki nem tudja. Egyelőre nem telt el annyi idő, hogy tudnánk, hogy mi a megoldás. Egy csomó mindenről tudjuk, hogy nem jó, a liberális nevelésről most már mindenki mondja, hogy önmagában nem jó. Most már azért a válaszkész nevelésről is azt mondják, hogy önmagában nem jó, tehát valami hibrid rendszer kell, kell a régi működési mód, kell valami doktor Spock-tól is és kell a liberálisból is, meg kell a válaszkézből is, össze kéne gyúrni ezekből valami tökéleteset. De az emberi elme duális. Csak abban tud gondolkodni, hogy itt és ott, és nagyon nehezen tudunk ráülni a lóra. Itt vagyunk a ló egyik oldalán, aztán átmegyünk a ló másik oldalára, és nem nagyon van arra vonatkozóan evolúciós kapaszkodónk, hogy hogyan lehet felülni a lóra.
Addig az oké, hogy a családban és az iskolában a mai gyerekek visszakérdeznek. Miért kell nekem bevetni az ágyamat? Miért kell nekem megtanulni a Pitagorasz-tételt? A modern szülő, a modern tanár ezt megmagyarázza, de aztán a gyerek elmegy egy munkahelyre, és ott nem így fognak tárgyalni vele. Onnantól kezdve hogyan lehet egy munkahelyen – ön is propagálja sokszor a jövő multigenerációs munkahelyét – ezeket a konfliktusokat jól megérteni, vagy ellentéteket, különbözőségeket jól megérteni és jól kezelni?
Ha tetszik, ha nem, a mi generációnk tagjai azok, akik mennek ki az életből, ez biológia, semmi köze a generációhoz. Én azt gondolom, hogy 4-5 évünk van a munka világában arra felkészülni, hogy nagyon komoly munkaerőpiaci változások lesznek. addigra az összes baby boomer elmegy nyugdíjba, és az X generáció tagjai lesznek a legidősebbek, ők mennek nyugdíjba, és csak olyan generációk lesznek a munkaerőpiacon, és jönnek be a munkaerő világába, akik már a XXI. században nevelkedtek. Egy másodpercet nem éltek Facebook nélkül, egy másodpercet nem éltek YouTube nélkül, nincsen olyan tapasztalásuk, hogy mi az, hogy várakozási képesség, elmélyülési képesség. Nem azért, mert zombik lennének, nem azért, mert így döntöttek, hanem, mert ilyen világ teremtődött, és ebben a világban mi felnőttek még nem tudjuk, hogy hogyan tudjuk megadni nekik a kapaszkodókat. Én azt gondolom, hogy a jövő munkahelye, vagy már a jelen munkahelye is az, ahol nagyon gyorsan elindul az a fajta képzés, hogy nemcsak a felsővezetőket vagy a középvezetőket, hanem az operatív vezetőket is elkezdik humán képességekkel fejleszteni. A ChatGPT világában, nekem van egy hipotézisem, nem biztos, hogy igaz, de azt gondolom, hogy a szakmai tudás kezd leértékelődni. Fontos, hogy az embernek legyen szakmai tudása, de sokkal fontosabb lesz az, hogy a szakmai tudásoddal hogyan tudsz támogatni. Énközpontúak vagyunk, engem nem a vállalat érdekel, nem a cég érdekel, nem a termék érdekel, hanem hogy én mit keresek itt, és nekem miért jó itt. Na, ehhez a vezetőknek kellenek majd a humán képességek, azoknak a vezetőknek, akik ott vannak a végeken. Bárkit, aki embereket vezet, megtanítani arra, hogy hogyan kommunikáljon, mert most már a szülők kommunikálnak otthon. Most már nem a hallgatás kultúrájában élünk, hanem abban, hogy magam mellé, ez a mellérendelt nevelés, magam mellé emelem a gyerekemet, és egy szinten vagyunk, és nem azt mondom, hogy ezt csináld meg, mert én ezt mondtam, hanem csináld meg, mert.
Vissza lehet élni azzal, hogy valaki például Z generációs és ilyen? Nem rosszabb, nem jobb, ilyen. Őszintén, az generációs probléma, hogyha egy 20 éves, mondjuk, egymilliós kezdő fizetést akar, de nem akar bejárni a munkahelyére, SMS-ben mond fel, vagy fel sem mond, hanem egyszerűen eltűnik? Lehet hivatkozási alap, hogy bocs, én Z generációs vagyok, nekem ilyet is szabad? Vagy meg is fordíthatjuk: én hivatkozom arra, hogy X-es vagyok, apám arra, hogy boomer, a nagyszüleim arra, hogy veteránok, és erre hivatkozva mindenféle disznóságot, hitványságot, erkölcstelenséget el lehet követni?
Beszéltünk erről korábban, hogy van-e félelmem, nekem ez a sztereotipizálás a félelmem, és a sztereotipizálás nemcsak arra vonatkozik, hogy más sztereotipizál engem, hanem én is sztereotipizálhatom saját magamat, és ezt mintegy védőburokként tartom magam körül, hogy bocs, ezért is vagyok ilyen, Steigervald megmondta, hogy nekem így kell viselkedni. De ez komoly veszély probléma, és én ezért is gondolom azt az én saját megoldásomról, hogy nem szeretnék a jövőben már generációkat jellemezni, merthogy ezt megtanulják az emberek, és ezt kifogásnak vagy megoldásnak használják. Próbálom ezt a fonalszimbólumot használni, hogy az „itt és most”-ban mindenki azt a megoldást, azt a túlélési technikát próbálja használni, amit a gyerekkorában megkapott. Ha ez nem tetszik, akkor változtassunk rajta. Ez a megértés. Megismerni, megérteni, megbékélni vele. Eddig így csináltuk, nem működött. Ne rájuk legyünk mérgesek, mert ők csak megkapták és ezt használják. Ha megbékélünk vele, akkor bele tudunk nézni a tükörbe, és azt mondani, hogy emberek, ezt elcsesztük. Csináljuk valahogy másképpen! Ha nem akarjuk, hogy ez legyen a válaszreakció, akkor csináljuk másképpen. Ezért szoktam azt mondani, hogy szerintem a jövő nem a gyereknevelésről szól. A jövő a szülőnevelésről szól. Meg kell tanulni. A legtöbb embert megtanítják arra, legalábbis megpróbálják megtanítani arra, hogy mi a kovalens kötés, mikor született Petőfi anyja, de arra nem, hogy mit csinálj egy újszülöttel, hogy hogyan lesz belőle gyerek. Mik azok az alapképességek, amiket át kéne adni? Nem azért olvasunk a gyereknek, mert évszázadokon át az volt a túlélés alapja. Erről leszoktunk, azt gondolva, hogy az audiovizuális mese is mese. Persze, csak nem alakít ki bizonyos képességeket, de ezt nagyon sok szülő nem tudja. Nagyon sok szülő nem tudja, hogy az mit okoz, hogyha az élet első három évében van egy okostelefon a gyerek közelében. Mert sokszor arra gondolunk, hogy figyeli a zenét. Az eszünkbe se jut, amit most már nagyjából fél éve tudunk, egy éve tudunk, hogy a kék fényt három év alatt a szem beengedi. És ennek vannak biológiai hatásai, amik a felnőttkorban nincsenek meg. De ezeket nem tudják a szülők. Ezeket meg kéne tanulni. És hogyha megtanulja valaki, akkor van lehetősége dönteni. De most nincs tudása dönteni. Most nem tudja, hogy mik között dönthet, hanem jönnek információk, félinformációk, fals információk, és azt mondja, hogy vagy ideállok, vagy odaállok, de nem foglalkozik azzal, hogy milyen következmény lehet. De hogyha megtanítjuk a szülőnek, hogy figyelj, ha ezt csinálod, nagy valószínűséggel ez lesz a következménye, ha mást csinálsz, akkor meg az, el tudja dönteni, hogy melyiket akarja megcsinálni. Ez sokkal tudatosabb szülőséget tud okozni. Tudom, hogy nem a kérdésre válaszoltam, de erre a kérdésre nem szeretnék felelni, mert az megint egyfajta értékítélet lenne. Szerintem minden generáció követ el erkölcstelenséget, az összes. Ez nem generációfüggő.
Akkor legyen a végére egy olyan kérdés, amire biztosan válaszol. Miből fogja látni, mondjuk, húsz év múlva, hogy érdemes volt-e ennyi energiát fektetni a generációk közötti a híd építésébe?
Már most látom. Nagyon-nagyon hálás tudok lenni, zavarba is jövök, amikor az előadásaim végén odajönnek emberek, és azt mondják, hogy javult a családban a kommunikáció, hogy hosszú évek után az apa elkezdett beszélni a fiával, hogy a nagymama elhívta az unokákat, és azt mondta, hogy figyelj, megértettem, hogy miért így csinálod. Próbáljuk újrahuzalozni ezeket a dolgokat. Szóval, hogyha ilyeneket hallok, tud adni egy olyan lökést, hogy ezt csináljam, és hiába foglaltak az estéim, és hiába nem látnak a gyerekeim, akkor azt mondom, hogy van értelme. Hogyha ki akarunk menni egy 20 éves viszonylatba, akkor az én jövőképem az elsősorban az, hogy férfi és apai hátterem miatt elsősorban a magyar apákkal szeretnék foglalkozni hosszú távon. Azt gondolom, hogy nagyon sérült az apamintánk, a magyar társadalomban nagyon sérült a férfi mintánk, a férfi mintázatunk. Még nem vagyok ott, hogy ebben tudnék segíteni, de van ilyen célom, hogy rendbe tegyem az apaképet, az apatársadalmat. Legalábbis részt venni abban, hogy ezt valamilyen módon megerősítsük, és mondjuk ne 6-7 évvel korábban haljunk meg, mint a nők, hanem csak egy-kettővel, ami nagyjából biológiai alapon amúgy is determinált.