Vasárnap jelentette be Joe Biden elnök, hogy visszalép az elnökjelöltségtől, és egyben támogatásáról biztosította Kamala Harris alelnököt. Hogy lesz végül egy támogatásáról biztosított, de nem jelöltből hivatalosan is elnökjelölt az amerikai rendszer szerint? Mikor, hogyan és mi kell hozzá?
Ideális esetben a folyamat úgy néz ki, bár most nem ideális esetben vagyunk, hogy ha valaki potenciális elnökjelölt, az az előválasztás során megméretteti magát. Erre már nincs lehetőség. Korábban volt példa arra, hogy hivatalban lévő elnök visszalépett, a demokratáknál Harry Truman, illetve Lyndon B. Johnson, csakhogy ezek jóval korábbi időszakban történtek a választáshoz képest, még tavasszal. Lyndon B. Johnson elég korán bejelentette. Adott esetben, ha valaki megnevezi azt az alelnökét vagy bárkit, akit támogat, akkor nyilván az ad neki egy lendületet, de ettől függetlenül ennek a potenciális jelöltnek még delegáltakat kell gyűjtenie. Most ezen túl vagyunk. Az a helyzet, hogy a delegáltak 99 százaléka elvileg Biden elnököt hivatott támogatni. A demokratáknál van egy olyan szabály, hogy a delegáltak nem kötelesek Biden elnökre szavazni, csak azért, mert az előválasztást javarészt ő nyerte, hanem saját lelkiismeretük alapján eldöntik majd a Demokrata Párt nemzeti konvencióján, idén augusztus 19. és 22. között, hogy kire adják a szavazatukat. Ugyanez a szabály érvényes Kamala Harris esetében, értem ezalatt azt, hogy nem kötelesek tiszteletben tartani Joe Biden „politikai végakaratát”, nem kötelesek Kamala Harrisre szavazni. Elkerülendő azt a potenciális káoszt, amit egy nyílt szavazás eredményezne Chicagóban a Demokrata Párt nemzeti konvencióján, tulajdonképpen a virtuális delegáltaknak a virtuális szavazását bonyolítják le az elkövetkezendő napokban, legkésőbb augusztus 7-ig, 12 nappal a konvenciót megelőzően. A felmérések alapján Kamala Harrisnak már megvan a többsége a delegáltak számát illetően, de ez még nem jelent hivatalos jelölést, az majd akkor lesz, hogyha ezt a konvención is formalizálják.
A virtuális szavazás eredménye az a konvención való szavazásnál irányadó, vagy még ott is dönthet aszerint valaki élesben, mint ahogy online csinálta?
Az utóbbi. Dönthetnek másképp is a delegáltak a lelkiismereti szabály alapján, plusz a demokratáknál vannak úgynevezett szuperdelegáltak. A jelenlegi számítás szerint majdnem 750 fő, összesen 4700-an vannak, ami azt jelenti, hogy Kamala Harrisnek vagy akárkinek, több mint 1900 delegáltra van szüksége. A szuperdelegáltak mindig is úgy szavaznak, ahogyan szeretnének, ezért is nevezik őket szuperdelegáltaknak. Viszont első körben ők általában nem szavaznak, pont azért, hogy ne lehessen a semmiből eldönteni a szavazást. De egyébként a delegáltak a lelkiismereti szabály alapján megváltoztathatják az álláspontjukat a konvención. Ezért is mondják azt, hogy igazából nem lehet Kamala Harrist attól, hogy elméletileg összejött neki a delegáltak száma, még nem lehet jelöltnek nevezni, előzetesen sem, a sajtóban sem nevezik előzetes jelöltnek.
Mi motivál egy delegáltat meg egy szuperdelegáltat? Van-e erre valamilyen tapasztalat vagy szabály? Ül otthon csendes szobájában az ország különböző részein és gondolkodik? Vagy mit csinál?
Ideális esetben figyelembe veszi az előválasztás eredményét. Mondok egy fiktív példát. Mi van akkor, ha a szóban forgó jelölt, aki megnyerte az előválasztások túlnyomó többségét és rendelkezik a delegáltak többségének a támogatásával, valamilyen balesetet szenved vagy elhalálozik? Vagyis nem visszalép, hanem lényegében nincs értelme rá szavazni. Ilyenkor lényegében a Demokrata Párt útmutatója tartalmazza azt, hogy a delegáltak ilyenkor hogyan szavazhatnak. Kicsit kacifántos a helyzet, hasonlóképpen a republikánusoknál is, egyébként, merthogy államonként változó. Vannak olyan delegáltak, akik adott esetben szabadon eldönthetik, hogy egyébként ki a szimpatikusabb, vagy ki az alkalmasabb. Vannak olyan államok, ahol az a szabály, hogy a delegált ilyenkor köteles, „gondolkodás nélkül” a második leginkább támogatott jelöltre szavazni. Ez változó. Most olyan különleges helyzetben vagyunk, hogy ez az egész kis matematikai játék azért nem jöhet szóba, mert a demokrata pártelit tulajdonképpen úgy alakította a dolgokat, hogy Joe Bidennek tolta a szekerét, és ezáltal a delegáltak 99 százalékának a voksát ő söpörte be. Innentől kezdve nincs értelme számolgatni, hogy na most akkor kire szavazzak alternatív esetben. Ezt hivatott kiiktatni ez a virtuális szavazás.
A nagy pénzügyi támogatók álláspontja a delegáltak számára irányadó, vagy nem? Mondjuk, Soros György beáll vagy kiáll, vagy valaki még beáll, vagy valaki kiáll?
Ez lehet irányadó, főleg a szuperdelegáltak esetében, akik még inkább szabadon tudnak dönteni. Ez fontos téma egyébként, mert a hírek alapján – aztán, hogy lehet-e ezeknek hinni vagy nem, az egy másik kérdés – már Joe Biden visszalépésének hétvégéje előtt, pénteken Kamala Harrisnek találkoznia kellett online a donorokkal, és a donorok jelezték, hogy annyira már nem lelkesednek azért, hogy pénzt tegyenek a demokrata kampányba így, hogy Joe Biden a jelölt. A hírek szerint, miután Joe Biden megnevezte Kamala Harrist, hogy ő a favorit, állítólag 24 órán belül 81 millió dollárt sikerült gyűjteni, megindultak újra a kampánypénzek. Hogy ez ténylegesen így van vagy nem, az vitatott, merthogy Kamala Harris támogatottsága a felmérések alapján azért sziklaszilárdnak nem mondható.
Maradjunk egy picit még a pénznél. Kamala Harris a Joe Bidenre leadott pénzeket szabadon használhatja, már azt, amit Joe Biden eddig nem költött el?
Igen, éppen ez az előnye Kamala Harrisnek az összes többi potenciális jelölttel szemben. Mivel az eredeti elképzelés szerint ők ketten együtt indultak, ezért ilyen értelemben jogosult az eddig összegyűjtött pénzekre. Ha Gavin Newsom kaliforniai kormányzó vagy Gretchen Whitmer michigani kormányzó, vagy bárki más demokrata indult volna, lényegében a nulláról kellett volna a pénzgyűjtést kezdeni.
Az világos, hogy miért Kamala Harrist választották? Nem volt másra idő, vagy másnak nulláról kellett volna kezdenie a kampányt? Mi a magyarázat?
Ez utóbbinak is biztosan szerepe volt benne. Az is adja magát, hogy ha nem történt volna semmi az elmúlt hetekben, hónapokban, és mondjuk Joe Biden behúzta volna még a választást is, újrázott volna, és esetleg bármi történt volna vele, akkor Kamala Harris lett volna amúgy is az öröklési rendben az első. Tulajdonképpen ezt is mondta Joe Biden elnök a NATO-csúcsot követően abban az ominózus mondatban, amikor összekeverte Trumpot Harrisszel. Azt akarta mondani, hogy azért választotta Kamala Harrist alelnöknek még 2020-ban, mert úgy gondolja, hogy alkalmas arra, hogy elnök legyen. Szóval ilyen szempontból ez adja magát, de nem törvényszerű, hogy akkor mindenképp őt kell támogatni. Az a helyzet, sarokba sakkozta magát a Demokrata Párt elitje, merthogy dióhéjban a lényeg, hogy 2020-ban is az volt a probléma, hogy a Demokrata Párt alapvetően programját tekintve balra tolódott, egyre progresszívebb lett, ez érződik szinte minden politikai területen. A külpolitika talán kivétel, de ott meg a progresszívek nyomása érződik, főleg az Izrael és Hamász közötti háború kapcsán. A párt progresszív szárnya, egy hangos kisebbség nyomás alatt tartja a párt nagy részét, különböző tüntetések, kampuszok elfoglalása és egyéb megmozdulások révén. A Demokrata Párt már 2020-ban is olyan jelöltet keresett Joe Biden személyében, aki mérsékeltnek, visszafogottnak, mainstream liberálisnak tudta beállítani magát azzal együtt, hogy valamilyen szinten konszenzust keresett a párt többi szárnyával, köztük a progresszívekkel. Erről a republikánusok, a konzervatívok úgy gondolják, hogy Joe Biden csak egy trójai faló a progresszíveknek, de azért alapvetően elmondható, ha visszaemlékszünk, hogy 2020-ban, amikor még nyolc demokrata elnökjelölt–aspiráns állt egy színpadon, tényleg Joe Biden volt a legvisszafogottabb, legmérsékeltebb. Ez a helyzet nem változott négy év alatt. Minden más potenciális elnökjelölt–aspiráns, aki bármilyen szempontból szóba jöhetett volna, és rendelkezik valamilyen országos ismertséggel, nyíltan progresszív volt, vagy arról volt ismert a saját államában, hogy progresszív. Ez probléma a Demokrata Pártnak, mert ezáltal csökken az esélye annak, hogy a mérsékelteket vagy ingadozó, bizonytalan szavazókat megszólítsák. Kamala Harris is ebbe a kategóriába tartozik, de annyi előnye van, hogy egyrészt az eddigi kampánypénzekre jogosult, másrészt bár van országos ismertsége másoknak is, mint alelnök, bár ez kétélű fegyver, tulajdonképpen a Biden-adminisztráció négyéves teljesítményét valamennyire saját teljesítményként is tudja eladni vagy megvédeni. Mondom, ez egy kétélű fegyver, mert nyilván támadási felület is a republikánusok számára.
Kamala Harris mennyire népszerű és ezt mihez képest kell nézni?
Kamala Harris viszonylag népszerűtlen jelöltnek számít az elmúlt egy-két év felmérései alapján. Számos olyan közvélemény-kutatás készült, ami republikánus jelöltekkel szemben mérte meg, amikor még a republikánus oldalon is bizonytalan volt, hogy Trumpot jelöli majd a Republikánus Párt, még Ron DeSantis, Nikki Haley neve is forgott az elemzésekben, és egyébként demokratákhoz képest is megmérték a különböző közvélemény-kutatók Kamala Harrist, és azok alapján eléggé gyengén teljesített. Vannak olyan felmérések, és most már a RealClearPolitics, amely átlagolja a legtöbb különböző felméréséket, szorosabb versenyt prognosztizál egy Trump–Harris verseny esetében, mint egy Trump–Biden verseny esetében. Biden esetében országos szinten 3–4 százalék volt Trump előnye még néhány nappal ezelőtt, Harris esetében ez 1,5–2 százalékra zsugorodott. De ez eléggé megtévesztő, mert országos támogatottságban alapvetően a többségi szavazatot nézik és nem a csatatérállamokat. A csatatér államokban – tudomásom szerint – több ilyen felmérés, legalábbis, ami Harrist veti össze Trumppal, még nem készült. Tavaly, amik voltak felmérések, amelyek csak úgy általában próbálták felmérni a különböző jelölteket, amikor még három-négy jelölt szóba jöhetett mindkét oldalon, Harris alapvetően gyengén szerepelt. Egy utolsó gondolat csak ehhez, múlt héten, még napokkal azelőtt, hogy Joe Biden végül is bejelentette volna, hogy visszalép, készült egy olyan felmérés, ami kimondottan demokratákat kérdezett meg arról, hogy egy Joe Bidennél fiatalabb jelöltet támogatnának-e Trumppal szemben. Ott sokkal jobb eredmény jött ki. Ez elméletileg Harris malmára hajtja a vizet, hiszen ő ebbe a kategóriába beleesik. Fiatalabb Bidennél, meg demokrata. Csak az a probléma, hogy eléggé megtévesztő felmérés volt, két okból. Joe Bidennél fiatalabb demokrata jelöltet nem nehéz találni. Egyrészt pont erről szól az egész dilemma, másrészt mindenki olyan jelöltet képzel bele a személybe, amilyent akar. Szóval vannak olyan felmérések, amelyek elméletileg elég derűs képet festenek Kamala Harrisnak Trumppal szembeni megmérettetését illetően, de azért a legtöbb felmérés inkább azt mutatja, hogy viszonylag gyenge a támogatottsága, legalábbis eddig.
Mi a progresszív jelző tartalma az amerikai politikában és a demokratákon belül?
Alapvetően baloldali, és igazából a liberális irányzatnak egy olyan variánsa, amely nagyobb állami szerepvállalást hivatott biztosítani, főleg a társadalom és gazdaságpolitika területén, meg valamennyire a kultúrharcra is fogékonyabb. Az amerikai közélet, egészen az elmúlt tíz évig, hajlamosabb volt a konszenzusépítésre. Liberális-konzervatív konszenzusról beszélhetünk általában, ami paradoxonnak, pontosabban önellentmondásnak tűnik, de általában egyetértés van liberálisok és konzervatívok között azzal kapcsolatban, hogy az egyéni szabadságjogok, illetve a közrend, illetve az állam szerepét hogyan kell értelmezni. Nyilván a részletkérdésekben eltérnek, de a hármas dimenzióban, az egyéni szabadságjogokat, a közrendet és az állam által nyújtott jóléti szolgáltatásokat illetően, alapvetően konszenzusban vannak. Az állami szerepvállalás az lehetőleg korlátozott legyen, viszont a konzervatívok inkább a közrend és egyéni szabadságjogokra helyezik a hangsúlyt, bizonyos egyéni szabadságjogokra, míg a liberálisok alapvetően a szabadságjogokat helyezik a középpontba. A progresszívek lényegében a jobboldali populistáknak az ellenpárjai, akik úgy gondolják, hogy nem az a fő dilemma az amerikai demokráciában, hogy az egyéni szabadságjogok és a közrend az egymással milyen viszonyban van, hanem az, hogy ehhez képest az állam és a szövetségi kormányzat mekkora mértékben vállal szerepet a társadalombiztosítás, az egészségbiztosítás, a gazdaságszabályozás tekintetében. Ők alapvetően inkább ezt szorgalmazzák, hogy nagyobb mértékben lépjen be az állam. Gyakorlatban olyanokra kell gondolni, hogy mondjuk az állam, ez főleg a koronavírus-járvány után jelent meg, a szövetségi kormányzat szélesítse ki az egészségbiztosítást az amerikaiaknak. Teljesen más rendszer van, mint Európában. Olyanokra kell még gondolni, hogy a tandíjba szálljon bele jobban a szövetségi kormányzat, ha mást nem, akkor diákhitelt engedje el. Ilyen lépéseket tett is a Biden-adminisztráció, ezért mondtam, hogy alapvetően balra tolódott, vagy vannak benne progresszív elemek. Ezzel szemben vannak a populisták a jobboldalon, akik egyébként sok tekintetben hasonló álláspontot képviselnek, ez érződik, például, J. D. Vance-nek, Trump alelnökjelöltjének a fellépésében, aki azt mondja, hogy nagyobb protekcionizmus kell, vagy a nemzetközi szabadkereskedelmet, meg általában a piacgazdaságot valamilyen szinten vagy korlátok közé kell szorítani, vagy legalábbis az állam szerepét jobban artikulálni kellene annak érdekében, hogy elkerülhetők legyenek a 2007–2008-as pénzügyi-gazdasági recessziónak a hatásai. A republikánusok, például, nem akarnak nyugdíjkorhatárt emelni, legalábbis ezt ígérik a választóknak, illetve hogy a Medicare-ben (az európaihoz képest jelentősen korlátozott, de mégis közpénzből finanszírozott egészségbiztosítási programokban) nem fogják csökkenteni a szolgáltatások mértékét. Ez azért fontos, mert ez elvezet az államadósság, illetve a költségvetési hiánnyal kapcsolatos vitához, ahol egész eddig a mainstream konzervatív álláspont az volt, meg a liberális is, hogy ezt lehetőleg minél inkább le kell nyomni. Identitáskeresés van az amerikai jobboldalon, ezért szokás ezt egyébként új jobboldalnak nevezni, amit a trumpizmus, a nem definiált és nem egyértelműen azonosított trumpizmus képvisel. J. D. Vance egyébként nagyon jó példa erre, mint említettem.
A liberálisok meg a konzervatívok országos politikai vitájában ők mindig szövetségi állami szinten gondolkoznak? Azért azt megtanultuk Amerikáról, hogy ott a tagállamoknak nagyon komoly jogosítványaik vannak, teljesen más törvényeket tudnak csinálni.
Így van, az inkább konzervatív, republikánus álláspont, hogy a szabadság kérdésében igazából nem is az egyéni szabadságjogok a fontosak, azok is, főleg a vallásszabadság és szólásszabadság, mert persze ez az első alkotmánykiegészítés a legfontosabb a szabadságjogok közül. A második legfontosabb az ezt biztosító második alkotmánykiegészítés, ami a fegyverviseléshez, illetve fegyvertartáshoz való jog. Ezt nyilván a konzervatívok, illetve republikánusok emelik ki, és ennek az egyik biztosítéka az, hogy nincs központilag egységesen szabályozva. Hasonló a helyzet az abortusznál. Nem feltétlenül szorgalmazzák az abortusz tilalmát országszerte, de ahhoz ragaszkodnak, hogy a központi kormányzat ne mondja meg az egyes tagállamoknak, hogy ott hogyan legyen a különböző kényes társadalmi és kulturális kérdéseknek, például az abortusznak vagy fegyvertartásnak a szabályozása. A progresszívek nagyobb fokú centralizációt hangsúlyoznak. Ez nagyjából a XX. század elején, 1910-es, 1920-as években jelent meg, azoknál, akik egyúttal a társadalmi mérnökösködéssel is jobban szimpatizálnak. Úgy gondolják, hogy központilag különböző tudományos, illetve szociológiai és egyéb kutatások, felmérések és szakvélemények alapján egy ideális helyzetet lehet úgymond biztosítani, ami országos szinten egységesen tud működni. Nagyon érdekes ám ez, mert ugyanakkor bizonyos kérdésekben meg ők ezt nem feltétlenül szorgalmazzák. Ilyen mondjuk például az, hogyha a konzervatívok előjönnek olyan gondolattal, és ez is benne van a republikánus platformban, hogy jó, rendben van, akkor egységesítsük a szavazást. Az egyes államok hivatottak lebonyolítani a szavazást. Ez azt jelenti, hogy az egyes államokban eltérőek a határidők a regisztrációhoz, eltérő dokumentumokat kérnek.
Van, ahol a szomszéd is elviheti, leadhatja, van, ahol nem.
Így van, a levélszavazásnak is eltérők a szabályai. Ezt alapvetően a konzervatívok, a 2020-as élményekből kifolyólag, kicsikét korlátoznák, ha nem is egységesítenék, de szeretnék keretek között tartani. Ez óhatatlanul azt jelenti, hogy valamilyen szinten mégiscsak egységesítenék. A demokraták viszont, a liberálisok meg a progresszívek, úgy gondolják, hogy nem, merthogy ilyen értelemben ez a helyi viszonyokat egyáltalán nem veszi figyelembe. Nagy általánosságban elmondható, hogy a progresszívek nagyobb központi szabályozást szeretnének, ami a tagállami különbségeket kevésbé veszi figyelembe.
Kell számítani a demokraták bal szárnyának fellépésére a hátralévő időben, vagy ott pénzprobléma van, már nem tudnák megtolni a jelöltjüket?
Biztosan kell számítani, ez egy évek óta körvonalazódó tendencia, olyannyira, hogy a demokraták időszűkében vannak, ezért szeretnének virtuális delegáltszavazást tartani, hogy ne legyen káosz majd Chicagóban, augusztus 19. és 22. között, hogy ne ott kelljen az utolsó pillanatban kapkodni, számolni a szavazatokat. Legyen valamiféle körvonalazódott elképzelés, hogy ki a favorit. Legutóbb 1968-ban volt Chicagóban a Demokrata Párt konvenciója. Káosz volt az utcákon, akkor teljesen más volt helyzet, de sok a mostanira emlékeztető szituáció volt, akkor is instabilitás volt a nemzetközi politikában, elég a vietnami háborút külön kiemelni, odahaza társadalmi, gazdasági, politikai feszültségek voltak, Martin Luther King halála, az idősebb Robert Kennedy halála, meg általában a polgárjogi mozgalmak és a gazdasági és társadalmi feszültségek a tetőfokukra hágtak. Az volt a megoldás, hogy a pártelit Hubert Humphreyt tolta előre végül. Nem törvényszerű, hogy most is káosz legyen Chicagóban, de azért vannak vészjósló előjelek a demokratáknak, függetlenül attól, hogy hogyan alakul majd a konvenció előkészítése. Csak egy konkrét példát említek, a progresszív szárnynak a nyomását illetően. Márciusban vagy áprilisban tartott még Biden elnök egy adománygyűjtő rendezvény, a tehetősebb donorok számára New York Cityben. Ezen egyébként Obama elnök, illetve Clinton elnök is részt vett. Nagyon előkelő, kitüntetett helyszínen, illetve résztvevőkkel bonyolították le az eseményt. Közben kint az utcán tüntettek ellenük, és kimondottan az odaérkező vendégek ellen, merthogy, kifejezetten progresszív szárnyra kell gondolni, meg a fiatalokra, a 18-29 éves korosztályra, merthogy nem tetszett nekik, hogy a Demokrata Párt, illetve a Biden-adminisztráció kifejezetten támogatja Izraelt a Hamász ellen. Ez egyébként az egyik legégetőbb kérdés. A külpolitikában az Obama-csapattal töltötte fel az adminisztrációt Biden elnök még 2021-ben, viszont érződött kifejezetten Izrael kapcsán mind a mai napig a progresszíveknek az elégedetlensége, illetve nyomása az adminisztráción. Ez azért fontos, mert ezt főleg, mint említettem, a 19-29 éves korosztályt fedi le, nem kizárólag, de főleg őket. Amikor tüntetésekről, meg mozgalmakról van szó, ők a legaktívabbak minden tekintetben. Amikor szavazásról van szó, ők a legbizonytalanabb célcsoport, elmennek vagy nem mennek el. Nem véletlen – erre is utaltam korábban –, hogy a diákhitel-tartozásnak a részleges eltörlését a Biden-adminisztráció szorgalmazta az elmúlt két évben. Három-négy alkalommal futott neki, először alkotmányellenesnek minősítette a legfelsőbb bíróság. A Biden-adminisztráció azt tervezte, hogy nagyjából 10 ezer dollár értékig bizonyos feltételek mellett ezeket a tartozásokat részlegesen eltörli, lényegében megvásárolva ezeknek a fiataloknak, vagy egyes fiataloknak, akik egyetemet végeztek, a szavazatát. Az, hogy ez működött vagy sem, nehéz megmondani, mert akik az egyetemen tüntetnek, nem feltétlenül egyetemisták, de ebből a korosztályból jönnek ki. Ők voltak azok, akik a nagyobb egyetemeken, mint a Columbián, New Yorkban vagy a George Washington Egyetemen, Washington DC-ben lényegében elfoglalták a kampuszokat. Gyakorlatilag másfél-két hétre, ha jól emlékszem. Sátrakat vertek le, a rendőröknek külön el kellett takarítani őket onnan, főleg a Columbián, tehát ha valaki erre kíváncsi, az láthatja a CNN-en meg a különböző híradásokban ezeket a felvételeket. Voltak, akik a Fehér Ház előtt is tüntettek, majdnem ledöntötték a kerítést, és Joe Bident gyilkosnak nevezték. Potenciális demokrata szavazókról beszélünk.
Akkor megkérdezném, hogy ők kiknek a szavazói, már amikor elmennek?
A Preview Research Service-nek vannak olyan felmérései, amelyek már évekre visszamenőleg nézik meg, hogy nagyjából melyik korosztály kikre szavaz. Az a tendencia általánosságban, hogy minél nagyobb valakinek az iskolai végzettsége és minél fiatalabb, általában annál inkább balra húz, illetve a demokratákra szavaz. Ez nem törvényszerű természetesen, de alapvetően ezek a tendenciák körvonalazódtak az elmúlt tíz évben. Ugyanez a korosztály, más felmérésekben, a legkritikusabb olyan alapvetően jobboldali koncepciókkal szemben, mint amerikai kivételesség, vagy általában a hagyományos szövetségeknek, mint például az amerikai–izraeli szövetségnek az értékelése. Szóval ez a csoport, amelynek tagjai kimondottan az egyetemeken tüntettek, ők potenciális demokrata szavazók, nemhogy Trumpra, a republikánusokra sem biztos, hogy voksolnak. A nagy kérdés az az, hogy ők csak tüntetnek-e majd Chicagóban, ha egyáltalán tüntetnek, vagy el is mennek szavazni, esetleg azzal büntetik adott esetben az adminisztrációt, hogy nem szavaznak. Azért nehéz ezt megjósolni, mert ha Kamara Harris lesz a jelölt, akkor ő alapvetően a progresszívebb vonalat képviseli, adott esetben inkább képes lesz megszólítani ezeket a csoportokat. Van egy ilyen bizonytalan réteg, amely nem dönti el a választást, mert tényleg az egyik legnehezebben aktivizálható társadalmi szavazócsoportról van szó, de az egyik leghangosabb is.
Az dönti el Amerikában a választást, ami innen ott fontos ügynek látszik, mondjuk Izrael kérdése, vagy egy teljesen más olyan ügy, amivel a jelöltek kampányolnak?
A külpolitika általában lejjebb sorolódik a kérdések fontossági sorrendjében, és általában a mindennapi megélhetést érintő kérdések, mint az infláció, az üzemanyagárak és az élelmiszerárak, a munkanélküliség és a közbiztonság kérdése azok, amelyek általában életkortól, illetve társadalmi háttértől függetlenül a legtöbb amerikait foglalkoztatják. Az ilyen kultúrharc jellegű kérdések a második réteget képezik az érdeklődési körnek, a külpolitika, a nemzetbiztonság pedig általában lejjebb csúszik. Vannak azért kivételek, mondjuk, a bevándorlást lehetne, főleg a jobboldalon, említeni. Az általában a top három kérdésben is benne van, viszont a 2022-es félidős választás ezt nagyon jól megcáfolta. Akkor a republikánusok arra számítottak, hogy majd tarolni fognak a képviselőházban, pont azért, merthogy az üzemanyagárak, élelmiszerárak tekintetében „jól állt a zászló” nekik. Nagyon megállta a helyét az az érvelés, hogy nem mennek jól a dolgok Amerikában. Ehhez képest a demokraták nagyon jól tudtak mozgósítani az abban az évben még frissnek számító legfelsőbb bírósági döntés alapján, amikor a Roe kontra Wade jogesetet megfordította a Dobbs-döntés, és tagállami szintre delegálta az abortusz szabályozását. Ezt a demokraták el tudtak adni úgy, hogy elvették az abortuszhoz való jogot, ami egyébként nem igaz, csak levitték tagállami szintre.
Nem gazdasági kérdéssel.
Így van, egy kultúrharchoz tartozó kérdéssel, és elképzelhető, hogy most is ez lesz az egyik ütőkártya az esetükben. Vannak olyan spekulációk, hogy Kamala Harris, mondjuk, Gretchen Whitmer michigani kormányzó asszonyt jelöli majd alelnökjelöltjének. Ha ez így van, akkor ők hitelesen el tudják adni a demokrata szavazóknak azt, hogy kimondottan a nők jogait védik. Gretchen Whitmer már csak azért is, mert ő Michigan államban abortuszügyben külön kampányt folytatott, függetlenül az imént elmondottaktól. Mindenesetre az az általános tendencia, hogy ezek a legfontosabb kérdések. A külpolitika nem annyira meghatározó.
De Izrael az kül- vagy belpolitika az amerikaiak szerint?
Összemosódik, az az igazság. Van egy ilyen tendencia, mondjuk azt, hogy sajnos, mert ez megnehezíti az elemzést is, meg egyébként az értelmes vitát is Amerikában ezzel kapcsolatban, hogy a külpolitikai kérdések domesztikálódnak, vagy belpolitikai viták áldozatául esnek. Ez igaz Ukrajnára, meg igaz Izraelre is. Ukrajnára úgy igaz, hogy egyes republikánus körökben zéró összegű játékot lát, főleg a trumpi jelzővel, inkább nacionalista jelzővel illethető kisebb csoport, amelynek tagjai úgy gondolják, hogy minden egyes dollár, amit akár Ukrajnára, vagy egyébként általában az európai szövetségre költ az Egyesült Államok, az mínusz az amerikai infrastruktúrából, akár egészségügyből, vagy bármely más olyan területről, ami az amerikaiak mindennapját hivatott előmozdítani. Vannak olyan republikánusok, akik nemcsak hogy Ukrajnának nem akarnak pénzt adni, hanem a NATO-nak sem. Marjorie Taylor Greene, az egyik alsóházi képviselőnő, aki májusban azt javasolta, hogy a NATO központi költségvetésében, a NATO-hoz való tagállami hozzájárulásként – nem a GDP 2 százalékáról beszélek, ami a nemzeti védelemre fordított elvárt összeg, hanem GNI-alapú befizetésről, ami az Egyesült Államok esetében azonos egyébként a német befizetéssel – az amerikaiak ne fizessenek többet, mint a második legnagyobb befizető. Csak érdekességképp mondom, hogy azt, hogy a GNI-alapú befizetést nulla dollárra csökkentsék, 19 republikánus az alsóházban megszavazta. Na most ez egy hangos kisebbség, nagyjából 19–20 főről beszélhetünk a 435 fős kongresszusból, meg a több mint 200 fős republikánus táborból, de ettől függetlenül vannak ilyen nézetek. Sok, olykor egyébként következetlen érvelések vannak emögött, de hasonló a helyzet a demokratáknál, ahol Izrael kapcsán vetődnek fel ilyen kérdések, ott alapvetően a palesztinbarát külpolitikai elképzelések a posztkolonialista, illetve az amerikai identitással szemben jóval kritikusabb, egyúttal a BLM-mel összefonódó irányzatként jelenik meg.
Ez a progresszív irányzat?
Így van, ez kimutatható, a pénzügyi támogatások és mozgalmárok tekintetében is. Nem lehet egységes mozgalomként beszélni a BLM-ről, ennek különböző fejezetei vannak. Központi irányítás az Egyesült Államokban nincs, de a BLM úgynevezett tagozatai, állami tagozatai vagy városi tagozatai lényegében összefonódtak aktivitás tekintetében, mondjuk a palesztinbarát tüntetőkkel. Azért mondtam a posztkolonialista hozzáállást vagy világképet, mert ideológiailag mindkettő kritikus a nyugati civilizációval szemben, illetve az amerikai kivételességgel, amerikai identitással szemben. Megjelennek olyan gondolatok, hogy rendszerszintű rasszizmus van, de nemcsak az afro-amerikaiakkal vagy feketékkel szemben, hanem az őslakosokkal szemben, általában mindenkivel szemben, aki nem fehér globális szinten, és hogy amikor Izraelt támogatta az Egyesült Államok történelmileg, akkor lényegében a Közel–Keletnek vagy a Szentföldnek az újragyarmatosítását támogatta. Ez megint egy hangos kisebbség, de szemmel láthatóan jelen van, főleg az akadémiai életben, egyébként. Érdekesség, hogy vannak külön Amerika-tanulmányok az Egyesült Államokban is, ez az 1960-as évekig, ha úgy tetszik, mainstream tanulmánynak számított. Ma is létezik, van külön szervezet, amely összefogja az Amerika-tanulmányokkal foglalkozó akadémiai kutatóintézeteket az Egyesült Államokban. Ha valaki fölmegy az ASA, az American Studies Association honlapjára, alapvetően azt látja, hogy a rendszerszintű rasszizmussal vagy az amerikai kivételességgel szembeni kritikus gondolatok jelennek meg. Erre mg kimondottan harapnak a konzervatívok, úgy gondolják, hogy ez egy öngyűlölet, kulturális öngyűlölet, belpolitikai vitaként jelenik meg. Visszatérve az eredeti kérdésre: amikor Izraelt támogatja az Egyesült Államok, nem csak arról van szó, hogy politikailag lándzsát tör valaki egy ország vagy egyik fél mellett a másik ellenében, hanem konkrétan egy ilyen kultúrharcnak az érvényesítését biztosítja kedvezőtlen eredménnyel. Ez belpolitikai vitaként felvetődve kultúrharcot eredményez jobb és baloldal között, csak az aktuális kérdések általában elsöprik ezt a közvetlen vitát, meg hát legyünk őszinték, azért a legtöbb ilyen gondolatot nem szokták észérvekkel lebonyolítani, hanem skandálnak különböző rigmusokat, illetve szlogeneket.
A Trump-stábnak könnyebbség Kamala Harris, vagy újra kell írni mindent?
Részben újra kell írni a kampánystratégiát, mert már nem lehet bidenezni, vagy legalábbis Biden személyét már nem lehet annyira kiemelni
Dolgozott Kamala Harrisszal.
Így van.
Azt azért lehet mondani.
Igen, érdekes helyzetbe löki ez a kampányt. Összességében valamennyire módosítani kell a kampánystratégiát, legalábbis az elemzők ezt mondják Amerikában, merthogy kevésbé lehet most már Biden személyét okolni mindazért a vélt vagy valós rosszért, amit a republikánusok látnak az Egyesült Államokban gazdasági, társadalmi, illetve nemzetbiztonsági tekintetben. Viszont azon, hogy az elmúlt négy évet kritizálják, nem kell változtatni. Következő a helyzet: amikor Biden elnök bejelentette, hogy visszalép, az ominózus levélben nem említette, hogy miért lép vissza. Úgy fogalmazott benne, hogy szeretné újra megmérettetni magát, de tekintettel a demokrata párt, illetve az ország érdekeire, ettől eltekint, és hagyja, hogy más érvényesüljön. Aztán fél órával később támogatta Harrist. Ez azért érdekes, mert van ez a kimondatlan dolog, hogy miért lép vissza. Én másfél évvel ezelőtt megfogadtam, hogy amikor Joe Biden egészségi állapotáról beszélünk, akkor nem kezdek el ezen csámcsogni, már csak a személye iránti méltányosság, illetve a hivatal iránti tiszteletből adódóan. Ugyanakkor beszélni kell a témáról, mert ez történt. Biden elnök személyes alkalmasságát illetően a republikánusok meg a konzervatívok most már bő másfél-két éve, sőt, egyesek már 2020 óta mondják, hogy túl öreg, alkalmatlan a hivatal betöltésére.
Ki viszi Amerikát valójában? Ezt a kérdést teszik föl.
És nem érkezik válasz, mert a másik oldal meg falaz. Az amerikai média gyakorlatilag hónapokon át tabuként kezelte ezt a kérdést. Amikor június 27-én megtörtént a vita Donald Trump, illetve Joe Biden között, onnantól kezdve nem igazán lehetett hová bújni a demokratáknak, meg a demokrataközeli médiumoknak, mert az emberek élő adásban látták, hogy mégiscsak van különbség a két jelölt temperamentuma, meg általában a fellépése, a vitalitása között. Attól kezdve indult meg a láncreakció a demokraták oldaláról. Kezdődött azzal, hogy a New York Times szerkesztősége kijött, és arra kérte Joe Bident, hogy lépjen vissza.
George Clooney is.
A celebvilág is megszólalt, így van. Konkrét példaként lehetne említeni hogy, Joe Scarborough, a deklaráltan balra húzó MSNBC egyik munkatársa április magasságában, amikor már terjesztették azt a hírt, hogy Joe Biden nem biztos, hogy alkalmas a hivatal betöltésére, mert nem tudja tartani a tempót, amit ez az állás megkíván, benézett a kamerába és azt mondta, hogy majd én megmondom az igazat… Nem szeretném idézni, de lényegében körülírt egy trágár szót, hogy mindenki menjen a fenébe, hogyha nem képes elfogadni, hogy Joe Biden éles eszű, és hogy a legjobb verzió az a mostani verzió, mindenki nyugodjon meg, teljesen rendben vannak Biden képességei. Aztán megtörtént nagyjából másfél-két hónap múlva a vita, Joe Scarborough megint kiállt és azt mondta, hogy most ő is elgondolkodik. Aztán körülbelül két héttel később Joe Biden betelefonált a műsorba, és akkor mondta Joe Scarborough, hogy igazából nem szabad hagyni a gazdasági-pénzügyi elitnek, mint például a New York Times szerkesztősége, vagy a celebvilág, hogy ők diktálják a tempót, hogy most akkor kiálljunk vagy ne álljunk ki az elnök mellett, ki kell állni az elnök mellett, pont. Azért mondtam ezt az egészet, mert mondom, abban a levélben, amit Joe Biden közzétett, az ő kampánystábja közzétett, nincs megnevezve, hogy mi volt a fő ok, de mindenki sejti, hogy valószínűleg ez volt a fő oka a visszalépésnek. Kamala Harris, meg a demokraták többsége ezt elfogadta. Ha ezt elfogadták a demokraták, akkor a republikánusoknak érdeke az, hogy ezt ki is mondassák velük. Igen ám, de innentől kezdve Kamala Harris kellemetlen helyzetben van, mert hogyha fölteszik neki azt a kérdést, hogy kedves alelnök asszony, ön szerint az amerikai elnök van-e olyan állapotban, hogy a kampányát folytatni tudja, és kiálljon az állítólag sikeres négy év mögött, ami úgymond magáért beszél, és hogy minden gond nélkül újraválaszthatnák őket, hiszen négy év sikerről beszélünk? Ha erre a kérdésre azt mondja, hogy igen, akkor adódik a kérdés, akkor miért kellett Joe Bident megpuccsolni vagy kidobni? Ad kettő, ha meg azt mondja, hogy nem, akkor meg fölteszik a kérdést, hogy álljon meg a menet, ha erről van szó, akkor hogyan van ez? Tehát kampányolni nem tud, de elnökölni igen? Felvetődik a kérdés, hogy akkor a 25. alkotmánykiegészítés alapján elmozdítsák a hivatalból, amely folyamatot egyébként az alelnöknek kell kezdeményeznie. Félreértés ne essék, nem hiszem, hogy a republikánusok ezt megtennék, nincs értelme még nagyobb cirkusznak, viszont kellemetlen helyzetbe hozhatják Kamala Harrist, hogy akkor döntse el, hogy végül is tulajdonképpen Joe Bident alkalmasnak tartja vagy sem. Sehova nem vezet ez a vita, csak arra, hogy Harrist kellemetlen helyzetbe hozza. Ugyanez a helyzet, és erre utaltam korábban az elnökséggel kapcsolatban, mármint az elnökség teljesítményével kapcsolatban, hogy kétélű fegyver az, amit Kamala Harris kapott. Tud kampányolni azzal, hogy mit értek el az elmúlt négy évben, na de ő alelnök, ebben neki központi szerepe nem volt. Úgyhogy vállalnia kell minden támadást, amit a republikánusok rámérnek az elmúlt négy évért úgy, hogy adott esetben nem feltétlenül az ő döntése volt valami, vagy nem az ő elképzelését tükrözték azok a szakpolitikai fejlemények. Szóval ilyen szempontból várható a kampányban az, hogy ezek a kérdések a republikánusok részéről majd visszajönnek, úgyhogy fognak ilyen értelemben még bidenezni.