Recesszióban van a magyar gazdaság, de az elemzők egy jelentős része a mezőgazdaságtól kifejezetten sokat vár ebben az évben függetlenül attól, hogy a GDP-ben mekkora a mezőgazdaság súlya. Van okuk az optimizmusra? Jó lesz az év?
Igen, bár a várakozások jobbak voltak, mint aztán a valóság lesz, de azért a remény nem hal meg. Amikor a terméseredményeket becsültük, nagyobb magsúlyokat, nagyobb teljes terméseredményeket vártunk, aztán ott egy pici csalódás lett. De az értékesítési árak fogják megváltoztatni az eredményünket. Európa belső piacával van probléma. Az ukrán mezőgazdasági termékek beáramlása olyan mértékben írja felül a megszokott piaci árakat, amivel nagyon nehéz versenyezni. A rossz hír vagy éppen jó hír az az, hogy az ipar és a gazdaság többi szereplőihez képest a mezőgazdaság jobban fog szerepelni. Ha a mezőgazdaságot a mezőgazdasággal hasonlítom össze, a tavalyi rendkívüli aszályos év után sokkal jobbak lesznek mind a naturáliáink, mind az egyéb reális eredményeink. Természetes, hogy Magyarország GDP-jéhez kiemelkedő mértékben hozzá fog járulni a magyar mezőgazdaság.
Nem tud senki semmit sem kezdeni az ukrajnai, Európa belseje felé irányuló importtal?
Olyan érdekek harca zajlik, amit nehéz felülírni. Európa alapvetően importőr. A vásárlónak mindig az olcsóbb számít. Az európai gazdák egy részét, mondjuk egy németet, franciát, spanyolt, portugált azért nem érinti nagyon hátrányosan, mert mire szárazföldön odaszállítják az Ukrajnából származó mezőgazdasági terméket, úgy megdrágul, hogy gyakorlatilag árában van a helyben megtermelttel, és nem okoz olyan fokú piaci nehézséget, mint nálunk. Ezért van kettős érzés mindig az Európai Unióban, a frontországoknak, az öt határ menti tagállamnak egész más érzete van az Ukrajnából származó mezőgazdasági termékekkel kapcsolatosan, mint, mondjuk, egy német, francia vagy spanyol gazdának.
De az európai agrárpolitikának a nevében is benne van, hogy közös. Nincs benne annyi szolidaritás, hogy a háborútól távolabb lévő országok megértsék ezt a problémát?
Nekik ez óriási gazdasági előny.
Vagyis nincs?
Vagyis nincs. Azt mondják, hogy a kelet-európai országok legyenek szolidárisak, vegyük tudomásul, hogy háborúban vannak, és igazuk is van, és ezért minden erőnkkel tényleg azon vagyunk, hogy a szolidaritási folyosót működtessük. Most is minden segítséget megadunk ahhoz, hogy áthaladjon rajtunk az áru, eljusson a célállomásra. Csak azt nem hajlandók figyelembe venni, amit nagyon erősen és határozottan mondunk. Nemcsak nyavalygunk, hanem megértetjük, hogy miért hozunk egyoldalú nemzeti döntést, amikor lezárjuk a határokat, s javaslatokat is teszünk, mégpedig egy olyan pénzügyi alapról, amivel az eredeti célját tudnánk megvalósítani a szolidaritás folyosónak. Támogassuk a tranzitdíjat, támogassuk azt, hogy le tudjon jutni az áru akár a koperi kikötőbe, a déli szabad kikötőkbe, vagy föl az északi, lengyel, lett, litván kikötőkbe, hogy onnan el tudjon jutni a hagyományos piacaira az ukrán áru. Azt látjuk ‒ és ez szomorú dolog ‒, hogy az Ukrajnában működő tőkés csoportoknak, amelyek gyakorlatilag működtetik a mezőgazdaságot, már nem érdekük az, hogy az eredeti hagyományos piacokra jusson el az áru, hiszen az Európai Unió egy biztonságos, jól fizető, elérhető piac, sokkal egyszerűbb nekik úgy termelni, hogy nem kell betartani az európai uniós szabályokat, de vámmentesen korlátlanul behozhatják az Európai Unió területére a termékeket. Ez jelenti a nehézséget.
Az uniós frontországok nemzeti intézkedései mennyire hatékonyak ebben az esetben?
Meg tudjuk védeni közvetlenül a saját piacainkat, nem engedjük, hogy az Ukrajnából származó termék kiszorítsa a miénket, legalább ennyi. A nehézség ott van, hogy mi is exportőr ország vagyunk, van 2‒2,5 millió tonna búzánk, amit szeretnénk eladni.
De ha bejön az olcsó ukrán, akkor nincs helye a miénknek.
Nem is az a baj, mert nem hozzánk jön az ukrán mezőgazdasági termék, hanem oda, ahova mi is szeretnénk eladni a miénket.
Az az olcsóbb, nyilván azt veszi meg valaki.
Mi az alapvető érdeke a vevőnek? Az, hogy olcsót vegyen, és ezért vagyunk bajban az olasz, a német, a francia vevőinkkel, azokkal, akiknek korábban mi szállítottunk, például a malom minőségű búza az olasz élelmiszeriparnak nagyon fontos terméke volt, most ukrán mezőgazdasági termék érkezik, mert olcsóbb negyven százalékkal, mire odaér. Ezzel nagyon nehéz versenyeznünk. Nagyon nagy piackeresésben vagyunk, hogy hova tudjuk eljuttatni a sajátjainkat. Ezért adtam ki az összes külgazdasági attasénak és agrárattasénak is szerte a világban, hogy keressen piacot, próbálja ajánlani a kiváló minőségű magyar terméket, mert valahogy a piacnak működnie kell. A világon megtermelt minden gabonaszemnek helye volt eddig. Most viszont fölbolydult a piac. Nem lett több gabona sehol sem, valahol hiányzik, ha nekünk itt van a miénk. Azt keressük, hogy honnan hiányzik, ki az, aki majd megfizeti. Ezt keressük most, mert az a felelősségünk is, hogy megfelelő piacot találjunk a magyar mezőgazdasági termékeknek.
De ahonnan hiányzik, az tud is fizetni érte?
Eddig is fizetett, és most meg kell értenie azt, hogy rangsorolnia kell, hogy mi fontos számára. Én azt gondolom, hogy az emberek mindennapi ételének és italának, a mindennapi kenyerének, az első helyen kell lennie, és ha nem tud fizetni, kérjen nemzetközi segítséget a nemzetközi szervezetektől, az ENSZ-től, a FAO-tól, bármitől, de nyilván a termék árát meg kell fizetni. Nekünk az is jó, ha nemzetközi szervezetek vásárolják meg és adják oda segélyként. Mi nem akarunk ezen nyerészkedni, azt szeretnék, hogy a magyar termelők munkáját fizessék meg és ne úgy kelljen termelnünk, hogy az önköltségi ár alatt 10, 20 vagy akár 30 százalékkal kell értékesítenünk a termékeinket vagy netán, ami még rosszabb, hogy egyszerűen nincs is vevő, mert a piacot elárasztotta egy olcsóbb termék.
Az hogy lehet, hogy az európai uniós tagállamok szabályozott agrárpiacára bejöhet olyan termék, amely a mi szabályainknak nem felel meg?
Ezt mi is kérdezzük, viszont a válasz erre az, a háború mindent felülír, és azok az országok, amelyek nincsenek háborúban, legyenek szolidárisak azokkal, akik a szabadságukért küzdenek. Ez a magyarázat.
A magyar termékek az oroszországi szankciókon át tudnak menni vagy nulla a forgalom?
A probléma az, hogy a keresztszankciók miatt a mezőgazdasági termékek szankció alatt vannak és az Oroszországgal való együttműködés ilyen téren lehetetlen.
Számítanak arra, hogy ez valamikor helyreáll?
Ha a háborúnak vége van, akkor, szerintem, mindent újra lehet írni.
A mezőgazdasági piacokat milyen sebességgel lehet újraépíteni? Mondjuk egy autógyártáshoz képest, ahol le kell szerelni gyárakat. Csak vasút kérdése a dolog?
Vissza lehet úgy építeni, hogy voltak hagyományos együttműködéseink, vetőmag terén például, jól kialakult partneri kapcsolatok voltak. A szankció ezeket befolyásolja, nem működik. Takarmánygyártás, takarmánykiegészítés terén. Sok olyan együttműködés volt zöldség, gyümölcs kapcsán is, konzervipari termékekkel, amelyek működtek. De nyilván a szankció hatására ezeknek vége lett. Ha a háborúnak vége lesz, körül kell nézni a piacon, ki van lábon és ezeket a kapcsolatokat vissza kell építeni, mert az létkérdés mindnyájunk számára. Meg kell védeni magunkat és a magyar gazdákat is, elemi érdekünk, hogy ne dőljünk be a pillanatnyi csábításnak, mert Magyarország is tehetné azt, hogy azt mondjuk, nem termelünk, jöjjön az olcsó import, milyen jól járunk. A kereskedők busásra keresik magukat, a vásárló pedig olcsóbban is tud hozzájutni, mindenki nyer. De meddig? Ha abbahagyjuk a termelést, azt nem lehet pikk-pakk újraindítani. Ha a mezőgazdasági termelést befejezzük, onnan a piac azonnal érzékeli, hogy Magyarország kiszolgáltatott helyzetben van és a lehető leggyorsabban azonnal háromszorosára fölemeli az árat.
A Covid-válság után bárkinek eszébe jut még az, hogy ne legyen önálló élelmiszer-termelése egy országnak? Ott olyan eseményeket láttunk, hogy nem lehet tejet termelni, mert nem jön be a kupak, mivel áll a határon a kamion.
Teljesen igaza van. A probléma abból áll, hogy pillanatnyi érdeket veszünk figyelembe vagy hosszabb távúakat. A csábítás óriási és nagyon sok európai ország beleesik ebbe. Nem veszik figyelembe, hogy nekünk előírásaink vannak a mezőgazdasági termékek termelésének színvonalára, például, hogy milyen vegyszert használtunk, GMO-s vetőmagot használtunk-e, milyen struktúrában dolgozunk. Ez Ukrajnában nincs meg. Ott olyan vegyszereket használnak, amit az Európai Unióból már rég kitiltottak, ott nincsen nyomon követés a termőföldtől az asztalig, nincsenek azok a szabályok, amelyek nálunk érvényesek. Mi ezt hiányoljuk, mert tudjuk, hogy hosszú távon együtt kell élnünk az ukrán mezőgazdasági termékek jelenlétével. Ha az Európai Unió tagja lesz Ukrajna, akkor végképp együtt kell élnünk.
Jó, de akkor rájuk is a mi szabályaink fognak vonatkozni.
Erről van szó. Én azt gondolom, hogy nem érdeke Ukrajnának, hogy az Európai Unió tagja legyen. Az az érdeke, hogy szabadkereskedelmi megállapodása legyen, vámmentesen annyi terméket hozzon be, amennyit akar, de semmilyen állatjóléti és növény-egészségügyi szabály ne vonatkozzék rá. De haladunk is efelé, hiszen megdöbbentő azt látni, hogy miközben az Európai Unió állatjóléti szabályzata előírja, hogy nekünk a ketreces tojástermelést ki kell vezetni és minden ketreces állattartást ki kell vezetni, addig az unió a történetének legnagyobb beruházásra szolgáló hitelét arra adja, hogy ketreces tojástermelés valósuljon meg Ukrajnában. Hol van itt a logika?
Nem az fog következni, hogy Ukrajnával kivételt tesznek?
Dehogyisnem, éppen az a problémám, hogy a kivételezett helyzet olyan piaci torzulásokat fog eredményezni, ami hihetetlen. Hiszen nehogy azt higgyük, hogy az a tojás majd Ukrajnába kerül. Azon lehet jót keresni, hogy olcsó körülmények között előállítják a tojást és behozzák az Európai Unió területére. Nyilván kicsivel olcsóbban fogják adni, mint amit nekünk kell kérni, de azon is extraprofit fog keletkezni, hiszen ők olyan technológiával állították elő, amely, mondjuk, egyharmadával olcsóbbá tudja tenni a tojást. De nem adják egyharmadával olcsóbban, csak, mondjuk, 20 százalékkal. Viszont az már minket teljesen tönkretesz.
Mennyire egységesek és eltökéltek az Európai Unió frontországai a saját piacuk megvédése érdekében? Vállalják-e, hogyha bíróság elé fogják citálni őket? Minket is.
Én Magyarország nevében nyilatkozhatom, eltökéltek vagyunk, mert mi arra esküdtünk föl, amikor hivatalba léptünk, hogy a magyar emberek érdekeit képviseljük mindenek felett. A magyar emberek előtt kell a lelkiismeretünk tisztaságával elszámolni. Amikor lejárt a moratórium határideje az Európai Unióban, körbementem, az összes frontország miniszterével is beszéltem, és látszik, politikai helyzetek vannak, választások vannak, kampányok vannak, de ha van valamiben társadalmi egyetértés, akkor az az, hogy a saját érdekünket meg kell védeni.
Mindenki benne van ebben?
Így van.
Ha egységesen lépnek föl, akkor nagyobb eredménye van?
Így van. A románok mindig próbálnak kibújni az ilyen dolgok alól és ügyeskednek. Beálltak egy zsaroló pozícióba, azaz kérni akarnak cserébe: a teljes közúthálózat felújítását, tonnánkénti adót arra, ami ukrán termék rajtuk keresztülmegy, valami hihetetlen módon akarnak européerek lenni, ami nyilván nem valósul meg. Ezen nagyon begurultak és ezért még szigorúbbak lesznek, mint eddig voltak. Nagyon érdekes hozzáállások vannak, de ilyenek vagyunk, különböző politikai kultúrából érkezve különböző megoldásokat teszünk. Egy a lényeg: az szerintem alapvető jogunk és kötelességünk, hogy a nemzeti érdekeket megvédjük. A magyar gazdák és a magyar kormány között olyan szoros, tűzben edzett szövetség van, ami ezt biztosítja. Mindig és minden körülmények között ki fogunk állni amellett, hogy megvédjük a gazdák érdekeit.
A magyarországi élelmiszer-infláció elemzésénél az élelmiszer-termelés hatékonysága is az egyik ok volt. Hogyan lehet mérni a hatékonyságot, egyáltalán, hol következmény a magyar élelmiszer-termelésben a hatékonyság?
A helyzet megoldása két dologban is keresendő. Az egyik a termelői együttműködések kérdése. Mert a méretbeli különbség eltérő lehetőséget hordoz magában, viszont ha egy integrációban, termelői együttműködésben veszünk részt, akkor mindegy, hogy milyen méretben termelünk, ugyanazon beszerzési bónusz jár a kicsinek is, mint a nagynak, és ugyanolyan értékesítési felár jár a kicsinek is, mint a nagynak. Ott ki tudjuk egyenlíteni a méretbeli különbséget, és ez szerintem végtelenül fontos. A másik pedig az, hogy muszáj versenyképességet javítanunk. Az önköltségi árat a modern technológiával lejjebb viszem, így önmagában a gazda többet tud a termékén keresni, de valójában az ár mégiscsak alacsonyabb tud lenni. Nekünk elemi érdekünk a versenyképesség javítása. Nem véletlen, hogy 750 milliárd forintot elkülönítettünk csak az élelmiszeripar fejlesztésére. Nem véletlen, hogy Élelmiszer bajnokai programot hirdettünk, amely azt mutatja, hogy az a 21 kiválasztott cég, amely magyar tulajdonban, kiváló teljesítménnyel dolgozik már most is tudjon fejlődni. Nem véletlen, hogy a 2900 milliárd forint, ami rendelkezésre áll a közös agrárpolitikai stratégiai tervben kifejezetten a beruházásokra, az ezt a célt akarja megvalósítani. Tízmilliárd euró export helyett tizenöt milliárd eurót. Kétszeres hozzáadott értéknövekedést, másfélszeres termékkibocsátást. Azért az egy jó indulópont, hogy az elmúlt tíz évben a hatékonyság növelésében a magyar mezőgazdaság a második helyen van. Írország az első, Magyarország a második. Megtanultunk termelni, és most hozzá kell tennünk azt a lehetőséget, hogy ebből az alapanyagból hogyan készítünk feldolgozott terméket, kész élelmiszert, hogyan lesz több hozzáadott érték. Ha ezt magyar munkaerővel, magyar, fejlett technológiával tesszük, akkor jó eséllyel olyan költségszinteket tudunk elérni, amivel jól jár a termelő is, a feldolgozó is és a vásárló is.
Ment előre a magyar termelői társadalom az integrációban? Magyarán, nem akar már minden gazda saját traktort saját magának?
Az egyik ember ilyen, a másik olyan. De vannak kifejezetten jól működő ágazatok. Nézzük a primőrt! Kilencvennyolc százalékos integrációban van. Mindenkinek meg kéne tanulni, hogy mit csinálnak a DélKerTÉSZ-nél, mondjuk, vagy a FruitVeB-nél. Csodálatos eredmények vannak.
Azért van 98 százalék, mert így veszi át tőle, aki mennyiséget kér? Ugyanazt a minőséget? Vagy miért?
Nagyon egyszerű ez. Van egy szakmai szervezet, amelyik meghatározta, hogy milyen technológiával, milyen fajtákat és mit fogunk a piacra szállítani. Fölépítette ennek a tanácsadói hálózatát, a szakmai szervezetét, majd az állami támogatásokból föl tudta építeni azt a feldolgozókapacitást, válogató, csomagoló, tároló kapacitást, amivel képes volt befogadni a sok kistermelő által beszállított terméket. És mivel a multiláncok azt érzékelték, hogy sokkal biztonságosabb, ha hazai környezetből vásárolják meg, ezért leszerződtek, és ma már nemhogy importálnunk nem kell ilyen terméket, hanem mi vagyunk a legnagyobb paradicsomexportőr Európában. Fantasztikus változások vannak. Baromfi, brojler, már tökéletesen ilyen jól működik, 80 százalék fölötti integrációval megyünk. A sertés 65-66-nál tart, néha látszanak is a problémák, de azt kell ágazatonként bemutatnunk, hogy hogyan tudunk előrébb menni. Apolitika tényleg így működik, hogy akcióterveket kell hirdetni. Ki kell jelentenünk, hogy 2030-ra burgonyából önellátónak kell lenni és akkor ennek kell alárendelni mindent, föl kell építeni az integrációt. Azt szeretném elérni, hogy minden termelés hátterében legyen egy megalapozó szerződés, hogy a gazda ne találomra, hasraütéssel álmodja meg, hogy majd mit fog vetni jövőre, hanem szerződése legyen, vásárlói biztonsága legyen, hogy hova tudja értékesíteni, mert horror is bekövetkezhet. Horror lehet az, hogy jó sokan úgy döntenek, hogy a legegyszerűbb lenne, ha bodzát termesztenék, és pályáznak a gyümölcstermesztési alaphoz, valaki megnyeri a pályázatokat és létrejön néhány tízezer hektárnyi bodzaültetvény, majd két év múlva elkezdik keresni a minisztert, hogy hova is adják el a bodzákat.
Kinek kell ennyi bodza?
A világon senkinek nem kell ennyi bodza. De szabályozza valaki, hogy mire lehet pályázatot adni? Én ezt a kérdést feszegetem mostanában a gazdatalálkozókon. Szabad-e, van-e jogom, van-e lehetőségem arra, hogy azt mondjam, hogy csak annak adunk pályázatot, aki termelői integrációs szerződéssel rendelkezik. Akinek biztos a piaca, amikor ezt a pályázatot benyújtja, vagy egyszerűen, amelyik pályázat megnyílik, arra pályáznak az emberek? Tudjam azt, hogy ne rontsam el a burgonyatermesztőnek az esélyeit, tudjam azt, hogy nekem ennyi tonna krumplira van szükségem egy esztendőben, ehhez ennyi hektár terület kell. Ehhez én garantálom a felvásárlási lehetőséget és nyugodtan mondhatom, hogy az árat is, hiszen leszerződik a felvásárló a nagyáruházakkal, kiszereli, meghámozza, fölhasogatja hasábnak, ha kell vagy éppen chipset csinál belőle, mindegy, megvan a mennyiség. Ez kiszámítható, és nem az van, hogy az egyik évben hiány volt krumpliból, ezért jó magas az ára és a következő évben mindenki azt fog vetni, és innentől nem lehet eladni, ezért az ára meg a béka feneke alatt lesz.
Kinél lenne a tervezés, hogy miből mennyire van szükség?
Ez nagyon nehéz dolog, de én erre szeretném kapacitálni a terméktanácsokat, az integrátort. Ha létrejön egy feldolgozóüzem, alapvető létkérdés, hogy a termelői háttér biztosítva legyen. Ha valami érdekelt abban, hogy az integráció létrejöjjön, hogy szervezze maga alá a termelőket, az a feldolgozóüzem. És itt kell megadni neki minden segítséget, hogy legyen egy olyan pillanat, amikor azt tudja mondani, jöjjenek be, kössék meg a szerződést, hogy hány hektáron fognak neki előállítani ribizlit, krumplit vagy éppen egrest vagy almát vagy bármit, de szabályozott és ellenőrzött körülmények között.
Az integrátor, az üzem garantálja, hogy el is fogja tudni adni annyiért, amennyiben megállapodtak?
Ez pontosan így van, mert így működne normálisan a világ, hiszen azért pályázott az üzem fejlesztésére, mert tudja, hogy van piaci lehetősége vagy itthon, vagy exportban, és akkor ahhoz meg kell teremteni a termelési háttereket.
Az állam akkor csak az életképes együttműködésekre írna ki pályázatot?
Ez egy dilemma, amivel küzdök, hogy milyen jogon szabom én meg, hogy valaki a saját vagyonával ne azt csináljon, amit akar. Szabad-e nekem pályázati eredményt hirdetnem olyan területre, mondjuk, sárgabarack-termesztésre, ahol tíz évben kilencszer elfagy a termés? Nagyon nehéz kérdések. De szerintem életszerűek, mert pazarlás, és ki kellene mondanunk, hogy azon a termőhelyen, azon a termőtájon az a gyümölcsfa nem támogatható. Mindenki magának azt csinál, amit akar, ültethet a saját pénzén, de nem az európai uniós forrásokból és a magyar nyolcvanszázalékos nemzeti társfinanszírozással bíró forrásokból.
Az úgynevezett rövid ellátási láncok fejlesztésére nekünk egyrészt kötelezettségünk van, másrészt van egy saját vállalásunk. 2023-ra a közétkeztetésben 80 százalékot kell tudni. Ezekben hol van a hatékonyság?
Nézzük ennek a vidékmegtartó erejét, mert néha áldozni is kell, és ha ezt a szempontot hozzátesszük, hogy a vidéki megmaradásnak mekkora ereje, hogy a kertmegművelésnek, a szántóföldi zöldségtermesztésnek ez milyen lehetőség, akkor a végén kijön, hogy igenis hatékon. Szerintem versenyképes is tud lenni az ár, mert nem rakódik rá egy csomó egyéb, ami más üzemméreteknél, és ez szerintem egy nagy előny. Keresetkiegészítésként egészen más költségszinttel tudok előállítani és tudom beszállítani a közelemben lévő közétkeztetés számára. Ezt szerintem lehetővé kell tenni, mert az ilyen kis termelésben általában öko- vagy biogazdálkodás folyik. Nincs az eszement permetezés, ez sokkal biztonságosabb termelést is tesz lehetővé, hiszen a saját gyerekeink vannak abban az intézményben.
De a 2023-ra vállalt nyolcvan százalék, iszonyú magas számnak tűnik.
Igen, nehezen is tartjuk, mert a háború, az energiaválság és minden egyéb, a brüsszeli szankciók következtében teljesen feje tetejére állt a világ, ezért ez csúszást fog szenvedni. De az elv nem sérülhet. Azon kell dolgoznunk minden nap, hogy hogyan tudunk közelíteni ehhez a számhoz.
Kinek a dolga megszervezni? Van itt is valami központi szervezet, amelyik azt mondja, hogy az én területemen van 12 közétkeztetés, akkor ide összeszedem a napi reggelihez, ebédhez vagy tízóraihoz, uzsonnához szükséges zöldséget-gyümölcsöt?
Törvényi háttereket kell biztosítani. Itt mindennek a nehézségét a közbeszerzési szabályok eredményezik. Ha a közbeszerzés úgy van kiírva, hogy mindent szeretnénk egy szállítótól, a legolcsóbban, arra nincs esély. Esély akkor van, ha meghirdetem burgonyára, csemegekukoricára, paprikára, paradicsomra, tehát mindarra, ami a környezetben van és körül kell nézni, hogy hol vannak ott TÉSZ-ek, és máris könnyebben működik, hiszen az ország elég jól lefedett olyan termelési és értékesítési szövetkezetekkel, amelyek mögött termelési eredmény van. Tőlük minden további nélkül lehet rendelni és máris a rövid ellátású lánc nagyobb százalékban van jelen.
Ki fog megküzdeni az időtényezővel? Egy helyről rövid idő rendelni, kettőről valószínűleg már kétszer annyi és kétszer akkora kapacitás kell, mert az két teherautó, három helyről meg háromszor.
Mindennek van ára, ennek is, de a felnövő generációnk életminősége mindennél többet ér, és nekünk ez végtelenül fontos, mert ha csak a hatékonyságot néznénk, ha csak mindig a pénz lenne a mérvadó és csak azt tennék első helyre, mi lenne ebből a világból? Minden érték elveszne.
Ha nem csináljuk a rövid ellátási láncokat, akkor az a kert, az a föld előbb-utóbb gazos lesz és nem lesz rajta termelés és akkor nem lesz tulajdonosa sem?
Így van.
Ez a másik út?
Így van. Hol lesz a vidék megtartó ereje? Hol lesz egy plusz érv arra, hogy maradjak vidéken? Mindig a plusz érv az volt, amellett, hogy persze csodálatos környezetben vagyunk, a legszebb természet vesz bennünket körül, az, hogy tudtunk a városihoz képest plusz pénzeket előszedni.
Jó, de nem számították, az én szüleim, nagyszüleim sem, a saját munkájuknak az árát.
Pontosan, ettől versenyképes a dolog.
De előbb-utóbb csak eljutunk oda, hogy a földművesnek is kell számolnia a munkájának az árát, nem?
Ez így van. De mi volt a szabály mindig szüleink életében is? Apránként beleetetem a jószágba, hogy a végén majd kivegyem belőle egyben. Ez a szempont nem változott mostanra sem. Ott az aktív nyugdíjas korosztály vidéken, és ha nem adunk nekik bevételszerzési lehetőséget, értelmes elfoglaltságot, akkor az céltalan életté vezet. Ez azt is szolgálja, hogy van egy értelmes elfoglaltságom az aktív éveim után és az mindig jól jön a nyugdíjasoknak a kis keresetkiegészítés, mindig jól jön, hogy miért kell fölkelnem aznap, mit kell csinálnom aznap. Célja és eredménye van az életemnek.
Mi lesz a magyarországi vízkészlettel? Számolják-e az éghajlatváltozás hatását, számolják-e az ide települő akkumulátoripar szükségleteit és mi marad, mondjuk, az Alföldön, hogy ne csak tikkadt szöcskék legelésszenek rajta a végén?
Bontsuk ketté a témát. Vízgazdálkodás: alapvetően szemléletváltozás szükséges. Amikor a vízgazdálkodásról beszélünk, akkor nemcsak a mezőgazdasági célú öntözővíz-felhasználásról kell beszélnünk, hanem az ökológiai célúról is, a viták mindig ott vannak, hogy ezt a kettőt összemossuk vagy nem vesszük tudomásul, hogy ez kettő. Az a célunk, hogy a Magyarországra beérkező vízzel gazdálkodni tudjunk. Tudjuk megfogni ezeket a vizeket. Első ilyen döntésünk volt, hogy a belvízzel borított területek ugyanúgy jogosultak a területalapú támogatásra, hagyjuk, hadd szivárogjon el, hogy a talajvizet tudjuk emelni. Nagyon fontos, hogy talajban tároljuk a vizet. Megteremtettük annak a lehetőségét, hogy az elhanyagolt csatornáinkat ki tudjuk kotorni, a benne lévő anyagra talajtermékenyítőként tekintünk, ki tudjuk juttatni a földekre. Nincs kibetonozva egy sem, mert nem is az a cél, hogy őrizgessük a vizet, hanem az, hogy szivárogjon csak el, hiszen leghatékonyabban alulról tudjuk öntözni a növényeinket, gyökéren keresztül, mert fölülről mindig elpárolog. Hatalmas tervezői munkák folynak. Kiváló terv készült Szolnok vármegyére, több százezer hektár öntözési területe van biztosítva a tervek szerint már. Nyírségnek az öntözési, vízpótlási rendszere elkészült. Hajdúságban ott a Civaqua, hiszen akár az akkumulátorgyárak számára is szükséges a biztonságos vízellátás, a Nagyerdőnek a megmentése érdekében is nagyon fontos az, hogy a talajvízszintet emeljük. A homokhátság kérdése rendkívül fontos. Nagyon komoly tervek készülnek erre és valósulnak is meg sorban a projektek. Éppen Mórahalom következik, térségében ötezer hektár szántóföldi zöldség termesztése válik lehetővé azzal, hogy összekötjük most már a kiviteli vízművet a gazdák kijuttatási vízműveivel, csak egy csövet kell lefektetünk a talajba, ez következik most tavasszal, és a legnagyobb boldogság lesz, amikor át tudjuk adni. Meghoztuk azt a törvényt arról is, hogy az ideiglenes víztározókat végleges víztározóvá alakítjuk át. Lehetővé tesszük, hogy kisajátítsuk azt a területet és tározótavak jöjjenek létre, és azon dolgozunk, keressük a helyeket, lehetőségeket, hogy hol tudunk létrehozni a vizek tárolására szolgáló területeket. Éppen a fenntartható fejlődés bizottságában beszéltem arról, hogy jelezték az ottani képviselők, hogy miért hagyjuk, hogy a Tiszából még mindig áramoljon kifelé a víz.
Azt mondta, hogy ebből társadalmi vita lesz, de azóta én ezt nem hallom olyan nagyon hangosan, mintha mindenki, mint a forró krumplitól, úgy félne tőle.
Igen, mert nehéz azt mondani, hogy igazunk van. De én azt érzékeltem a fenntartható fejlődés bizottságában is, hogy már nem szentségtörés azt a kérdést föltenni, hogy szabad-e Csongrád térségében egy fenékküszöböt építeni a Tiszába, hogy megemeljük a vízszintet. Magyarországon kívüli területeken, a nagy folyóinkban mindenütt építettek bele műveket. Azaz, a hordalékot már ott lerakatják. Magyarországra úgymond éles víz érkezik, ami azt jelenti, hogy nincs bent hordalék, tehát mindig marja a medret.
És gyorsul.
Gyorsul és mindig mélyül, ez a fő probléma. És ráadásul akkor, amikor kevesebb víz jön és még mélyebben is van, akkor mint egy vákuum, kiszívja a környező területről a vizet vissza a folyóba, és ettől van az, hogy a Homokhátság rendkívül gyorsan szárad, ettől van az, hogy süllyed két métert a talajvize, mert a Tisza kiszívja a környező talajból a vizet.
De egy fenékküszöb, az fenékküszöb? Nem kell abból több?
Először a társadalmi tűrőképességet kell növelni. Le kell folytatnunk ezt a vitát. Szerintem elkerülhetetlen, hogy meg kell építeni Csongrádnál egy fenékküszöböt, megy a szakmai vita, hogy a Körös-torkolatra kell egy másikat építeni természetesen, hogy ott, Békés vármegyében meg tudjuk oldani a Viharsaroknak a talajvízszint-emelését a Körösökből.
Olyan szempontokra is figyelemmel kell lenniük, hogy mi lesz a stranddal, például?
Ezért kellene a kettő. Mert ha egyet építünk, akkor az a homokpad, ami most Csongrád városának kitüntetett értéke, veszélybe kerül. Ezért van a szakmai javaslat arról, hogy a Körös-torkolathoz is kellene egyet és lejjebb, Csongrád alatt a másikat. Ezek a szakmai viták. Bár már itt tartanánk, hogy erről kelljen egyeztetni és erről folyjon a társadalmi diskurzus. Először végig kell vinni azt az egyeztetést különböző szakmai fórumokon, hiszen jönnek javaslatok, rendkívül meglepők. Van olyan társadalmi nézet, amely nagyon markáns és nagyon szélsőséges szerintem, hogy el kell bontani minden gátat a folyóinkról és engedni kell szabad folyást a vizeinknek, hiszen annak ott a helye, annak ki kell ömölnie és föl kell töltődnie az egész környezetünknek, és engedjük bele a tájba a vizet.
Ez a folyószabályozás előtti állapot.
Ez a folyószabályozás előtti állapot. Ez a nézet nem akarja figyelembe venni, hogy ott már lakóházak, lakóépületek vannak, települések vannak, ott gazdasági érték van, ott művelt terület van, hiszen a folyótól visszanyert árterekben gazdálkodnak. Mert persze lehet azt mondani, hogy így jártál, gazda, én attól még elárasztom a területedet. Amúgy nem lehet szerintem. Ez nem szülne társadalmi békét. A szélsőség sosem megfelelő. Azt kell kimérnünk pontosan, mely tájegységekben, mi a leghatékonyabb. Nálunk, Győr-Moson-Sopron megyében, olyan tervek is készülnek, amelyek szerint az árasztás a legmegfelelőbb, mert olyan gazdálkodás volt régen, és a gazdák ott bele is egyeznek egy bizonyos területen, hogy ilyet akarnak. Ám, tegyék! De erre nem lehet kötelezni az egész országban. Ha szakmailag végigmegyünk egyik döntéstől a másikig, szerintem meg tudjuk valósítani őket. A jó hír az, hogy a vízügyi igazgatóságon nagyon komolyan, éjjel-nappal zajlik a tervezés, olyan műszaki megoldásokat keresnek, amely tudatosan vezeti a vizet oda, ahova az szükséges és teremti meg nemcsak a mezőgazdasági célú öntözővíznek a kérdését, mert szerintem ez a másodlagos kérdés, hanem az ökológiai vízpótlásnak a kérdését is. Az sokkal nagyobb volumen, mert valljuk be, összességében a mezőgazdasági vízpótlás vagy az öntözéshez most 87 és fél ezer hektáron vagyunk. A legtöbb, amelyen Magyarországon öntöztek valaha, 400 ezer hektár körül volt. Tehát ha az öntözött területeinket az európai szintre akarjuk emelni, az is mezőgazdasági területeink nyolc százaléka mindössze. De a kiszáradás jelei nemcsak 8 százalékos területen vannak, hanem egész tájegységeken. Ezért kell megoldani azt, hogy az ökológiai vízpótlást hogyan tudjuk egészen biztonsággal tenni, mert ez a teremtett világunknak a megőrzését és a jövőnket szolgálja igazából.
Lehet-e nyerni sertéspestis és madárinfluenza ellen? Azonnali intézkedések vannak, telepeket likvidálnak villámgyorsan, ahogy megjelenik, védősávokat húznak, de egyre több helyen kell csinálni, s ez azt jelenti, hogy egyre több helyen van.
Szerencsére Magyarország állategészségügyi státusza és nívója kiemelkedő. Sertéspestis nincsen jelen a házisertés-állományban. A madárinfluenza kapcsán, sajnos, elvesztettük a júniusi státuszunkat, a mentességünket, most Kelet-Magyarországon, Debrecen környékén beütött. Őszi madárvonulás van, költöző madarak jönnek és mennek, ilyenkor mindig előjön. Elrendeltük a zárt tartást, de mégiscsak beesett. A megoldás kétféle, az egyik, ha a mostani helyzetből indulunk ki, olyan pályázatokat hirdetünk, amelyek az állattenyésztő telepeink állategészségügyi nívóját emelik. Én is, a horvátországi hírekre reagálva, főállatorvos urat kézen fogtam és lementünk a déli határra, végigjártuk a sertéstelepeket, és ellenőrizve is, hogy mi a mindennapi gyakorlat, fölhívtuk a figyelmet arra, hogy nagyon nagy a veszély Horvátországban. Ott a házisertés-állományban is benne van. Olyan méreteket ölt, ami valami hihetetlen. De őszinte leszek. Ha egy kis háztáji állományban is akár, egy sertésnél kimutatják, abban a pillanatban az egész magyar sertésállomány exportja megszűnik.
Hogy lehet védekezni?
Sikerült kialakítani azt a szemléletet, hogy szigorúan elválik a külső forgalom a belső forgalomtól. Kerítés is választja el. Nem is lehet megközelíteni a telep belső részét azzal az autóval, amellyel, mondjuk, máshol is jártak. Az ember, aki jön, otthon nem tarthat sertést, ezért nyilván kedvezményeket kap a teleptől, de abban a ruhában sem mehet be, zuhanyoznia kell, hajat is kell mosnia, majd megszárítkozik és az üzemi ruhájába felöltözik a másik oldalon, dolgozik egész nap, majd visszafelé ugyanezt a folyamatot megcsinálja és a saját ruhájában hazamegy. Ezt jelenti az emelt szintű állategészségügyi ellenőrzés. De beszélnünk kell a kutatásról, mert szerintem megkerülhetetlen, hogy a világ elfogadja az afrikai sertéspestis és a madárinfluenza elleni vakcinának az alkalmazását.
Tehát oltani kell az állományt.
Oltani kell az állományt. Igazából megvédeni ezzel lehet majd. Gondoljuk el, egy százezres kacsaállomány, amely kint van egy szabad tartásban, majd jön a rendelet, hogy jön a költözőmadár-invázió, a madárinfluenza elől tessék bezárni. Magasabb páratartalom, zsúfoltak az állatok, összemelegednek az állatok, ez a legkiválóbb tenyészanyag arra, hogy a vírusok terjedjenek. De nem tudjuk máshogy megoldani, mert ez szükséges. Itt is van egy probléma: Dél-Magyarország területén vannak olyan régiók, ahol hagyományosan sok víziszárnyas-tenyésztő van egymáshoz közel. A feszültség abból ered, hogy a korszerű állattartó telep tényleg zárt tartás körülményei között tud prosperálni, mert olyan szellőztetőrendszere van, olyan technológiai megoldása van, amellyel meg tudja védeni az állatát. De mellette száz méterre, kétszáz méterre, háromszáz méterre van egy másik termelő, akinek nincs ilyen. Az elkapja a madárinfluenzát, és hiába a milliárdos beruházás, a védősávok kialakítása miatt le kell ölni az ő állatait is. Itt megint kell majd hoznunk nehéz döntéseket, hogy hogyan is kellene szabályoznunk a védőtávolságokat. De a szerzett jog alapján nagyon nehéz azt mondani valakinek, hogy te eddig termeltél, akkor most ne termeljél.
A 2024-es agrárpályázatok ilyenkor már a csőben vannak? Már két hónap sincsen hátra az évből.
Természetesen, a döntések megszülettek, hiszen 2022 és 2023, az a két átmeneti év, a lezárások éve az előző agrárciklusnál. Sikeresen letárgyaltuk az új közös agrárpolitika stratégiai tervét, hazahoztuk az európai uniós forrásokat. Minden eddiginél több forrás rendelkezésre állt. Viszont láttuk a háborús helyzetet, az energiaveszély-helyzetet, azt, hogy az infláció mit okozott, láttuk a banki körülményeket. Nem lehetett rászabadítani a második átmeneti évben a gazdálkodókra az új pályázatokat, hiszen akkor elégetjük a pénzt. Ezért lezártuk a két átmeneti évet és fölkészítettük a gazdákat arra, hogy milyen változások jönnek és milyen pályázatok jönnek, sőt, közzétettük, hogy milyen ütemezéssel jönnek ezek a pályázatok, mert nem szeretnénk, hogy a forrásokat ne száz százalékban a gazdák tudják fölhasználni. Mert mi következik akkor, ha egyszerre odaadunk minden pénzt és azt mondjuk, hogy lehet pályázni? Az építőipar leterhelődik. Azt mondja, hogy akkor én drágábban valósítom meg. Ha erőgépemet vagy precíziós gépeket vásárol valaki, egyszerre sokat akarunk, akkor nyilván emeli az árakat, és akkor máris az ötven százalékos támogatás 10-20-30 százaléka nem a gazdánál marad, hanem a kereskedőnél, a szolgáltatónál.
Ki kell simítani a piacot?
Ez pontosan így van. Nem szeretnénk egyszerre beönteni a sok pénzt, hanem ütemezetten, céltudatosan, fölkészülési lehetőséggel fogjuk tudni biztosítani azt a gazdáknak. Első körben azok a pályázatok jönnek, amelyek hosszú távú kihatással vannak. Azok a zöld pályázatok, erdészeti, művelési kultúráról szóló pályázatok, amelyeket meg kell kötni, mert lejárnak az előző ciklusnak a szerződései. Aztán jönnek a mezőgazdasági üzemek, berendezések, technológiai korszerűsítések, jön az élelmiszeripar nyáron, teljes mellszélességgel. De ez így pont jó. Tudják, hogy nyáron kell beadni. Már most mindenki keresheti a pályázatíróját, elmehet megnézni a világban a legkorszerűbb üzemet, mit is szeretne, milyen technológiát szeretne. Van idő letárgyalnia, és mire elérkezik a beadási határidő, el tudja készíteni a pályázatát, be tudja adni. Mire megnyeri, normalizálódnak a banki viszonyok, az infláció kezelhető méretűvé válik, az önrészhez szolgáló hiteleket föl tudja venni. Így tudunk segíteni a gazdáknak, és ez a tudatos tervezés időszaka volt a mi életünkben is és számos szervezettel, szakmai fórumokon arról beszéltünk, hogyan tudjuk legegyszerűbben hozzásegíteni őket ezekhez a pályázatokhoz. Mik a pályázati célok? Mire van szükségük? Ágazatonként elemeztük végig, hogy hogyan kell, és innen jött ki az, hogy hogyan tudjuk az állattartó telepeinket vagy a mezőgazdasági üzemeket, mondjuk, energiahatékonyságban segíteni. Hogyan járul hozzá zöld beruházásként a napelem-beruházások, a biogázerőművek támogatása ahhoz, hogy az energia szükségletének 30-40 százalékát megújuló energiából tudja fedezni? Ezzel jól járunk, mert védjük a környezetünket, tudjuk teljesíteni a 40 százalékos zöld célokat az Európai Unió felé, amit vállaltunk, és közben pedig versenyképes-javítást teszünk a gazdáinknak azáltal, hogy nem magas áron kell megvenni, hanem szigetszerűen, a saját maga által előállított energiával beszállunk 30 százalékban vagy 40-ben. Ezek nagyon-nagyon fontosak, így tudjuk elérni azt, hogy egyszerre leszünk környezetbarátok, zöldek, fenntartható fejlődésűek, miközben kimondva-kimondatlanul versenyképességet javítunk, és ezért vagyunk bátrak azt mondani, hogy utolérjük európai uniós vetélytársainkat. A magyar mezőgazdaság 2030-ra a világon az első három közé fog tartozni.