Emlékszik, hogy mi volt az első meghatározó színházélménye?
Tisztán megvan az első: Csokonai Vitéz Mihály Dorottya. Négyéves voltam, Vasváron volt egy nyári előadás, és utolsó pillanatban belekerültem a darabba. Egy nyíllal a kezemben kellett rohangálnom összevissza. Nagy élményként él bennem a mai napig.
Soha nem volt ezek szerint szorongó alkat?
Szerintem nagyon kevés nálam szorongóbb ember van.
Ha tehetném, akkor inkább színpadon lennék, mint az életben, mert az közelebb áll hozzám.
Mikor benne van az ember a munkában, úgy mindent könnyebben meg tud élni, de amikor a hétköznapokban vagyok, az nekem borzasztóan megviselő. Ilyen alkat vagyok. Azt hittem, hogy az előadás előtti feszültséget egyre jobban kezeli az ember, de egyre inkább félek, és folyamatosan azt érzem, hogy valamit elveszthetek, vagy elbukhatom a csatát, pedig szó sincs erről.
Emlékszik arra a pillanatra, amikor eltökélte, hogy ezt akarja csinálni?
Igazából sosem volt kérdés, hogy nekem ez az irány, inkább az volt nagy dilemma tizenévesen, hogy kaptam egy fényképezőgépet, és akkor a film nagyon nagy hatással volt rám. Akkor azon gondolkodtam, hogy rendezés vagy színészet,
de édesapám azt mondta, hogy szerinte először színésznek menjek, és utána próbálgassak rendezni.
A Színművészetin nem lehet olyan szakot választani, hogy színházcsinálás, de magától értetődően a színház egésze volt az, ami érdekelte?
Igen, a színház minden kis része foglalkoztatott, és a színészet volt talán a legtávolabb tőlem. Sose szerettem szavalóversenyekre járni, nagyon féltem, ha bármi olyan lehetőség adódik, hogy játsszak, és érdekes módon aztán,
amikor az egyetemre felvettek, akkor hirtelen megéreztem az energiáját, és megéreztem az erejét annak, hogy milyen színésznek lenni.
Ezt addig én nem tudtam.
Ez így volt a felvételin is?
Nem éreztem úgy, hogy én ide be szeretnék kerülni, de az első rosta után, amikor kijöttem, hirtelen valami átkattant bennem: azt mondtam,
ha engem ide nem vesznek fel, akkor kardomba dőlök.
Nekem az szerencse volt, hogy otthon, a baráti körömben, a gimiben semmilyen drámaközeli dolog nem volt benne, egy nagyon színháztól távol álló közeg volt. És ahogy megéreztem ennek az erejét, szerintem azért volt ilyen erőteljes fordulat bennem.
Mennyire vonzza a színpadi történetekben a romantika?
Erről nehéz beszélni. Vannak olyan anyagok, amelyek nagyon önzően működtetik az embert, azt érzem, hogy ez engem foglalkoztat, és ott lehet jobban kísérletezni és merészebben fogalmazni, és vannak olyan anyagok, amelyekről azt gondolom, hogy ez egy küldetés, egy feladat átvinni a nézőkön és eltalálni bennük valamit. Ezen belül pedig az, hogy egy anyag energiája mit hoz elő bennem vagy a színészekben, az nagyon-nagyon közel áll a szerelemhez. És én azt az állapotot keresem minden darabban, hogy hogyan lehet eljuttatni odáig egy figurát, hogy ne keressem a létezésének az értelmét, hogy mikor azt látom, hogy olyan állapotban, olyan eksztázisban van vagy olyan végleges pontokat él meg, hogy ne próbáljam értelmezni azt, amit csinál, és ez alapján jönnek mindig az anyagok az én fejemben.
Az a jó, ami emocionálisan beszippant?
Abszolút, igen.
Ön választ darabot, amikor rendezőként dolgozik?
Nyilván ez is összetett, eddig szerencsés voltam. De volt például a Radnótiban, mikor én hoztam valamit, azt mondták, hogy most ez nem.
Mitől függ, hogy mennyire bátran nyúl a szöveghez?
Ez mindig helyzet- és anyagfüggő, de én felkészítettem a társulatot meg az alkotótársakat is, hogy itt kísérletről van szó, és nem tudjuk, hogy fog elsülni. A nagyszínpadon nagy bátorság kell hozzá, hogy valamibe belenyúljon az ember, mert félő, hogy milyen lesz a végeredmény.
Mennyire fontos, hogy a színházi hitvallása belekerüljön egy darabba?
Ebben nekem nagy szerencsém van. A Sztalker Csoportban vannak beszélgetéseink, ahol találunk pontokat, hogy minket mi érdekel, és ahhoz keresünk előadást, darabot. A mi anyagaink kapcsolódnak egymáshoz, mert a színházcsináláson felül, hogy mi játszani akarunk és nem akarunk ebbe a világba ilyen formán jelen lenni, mint a környezetünk, azt akarjuk megmutatni, hogy milyen az a világ, amiből mi ki szeretnénk maradni, ennek a konfliktusát szerettük volna megmutatni. Próbálunk valamilyen szinten tudatosak lenni.
Sztalker, maga a film is erről szól, hogy ez egyik világból a másik világba átmenni, nyilván ezért is a név. Miről szól ez a közösség?
Az első vizsgánk az Athéni Timon volt, az Ódry Színpadon, Vecsei H. Miklóssal volt az első közös munkánk. Ott azt éreztem, hogy valami olyan energia jött össze, amit tartani kell. Azt beszéltük, hogy egyikőnk sem tudja, pontosan mi értelme van így a színháznak, nem is tudtuk, nekünk mi a feladatunk. Azt tudtuk, hogy mi biztos így együtt szeretnék maradni. Ehhez szerettünk volna először egy nevet, akkor lett a Sztalker. Nekem első komoly színházi élményem volt a Sztalker Fesztivál Beregszászban, és mikor megnéztük a filmet, azt éreztük, hogy ezzel tökéletesen tudunk azonosulni, mert valahogy
mi is ilyen útkeresésben vagyunk, keressük azokat az embereket, akik minket el tudnának valóban vezetni. Nem biztos, hogy megtaláljuk.
Ez egy képzeletbeli társulat lett, és mindannyian folyamatosan, ha más színházban vagyunk is, azt keressük, hogy ki tud minket elvezetni a másik világba. Azt érzem, hogy nemcsak nekünk, hanem a mi generációnknak van egy problémája, hogy nem tud kibe kapaszkodni, nem tud kik után menni, és valahogy elveszettebb.
Valamiféle mintát, utat mutathat egy jó előadás, egy jó rendezés vagy egy emberi karakter?
Ez így mind egyben. Valami, ami erőt ad és ami hitet ad, amit lehet szolgálni, és amibe lehet kapaszkodni. Maga, a keresés talán a legfontosabb folyamat, nekünk most az adja a legtöbb energiát, hogy van erőnk kutatni.
Nagyon erősen saját utat taposnak, nem várnak arra, hogy valaki megmondja, hogy szerinte milyen legyen a színház, hanem kijárják azt, hogy olyan színházat csinálhassanak, ha kísérlet is, amit elképzeltek.
Ez talán már az egyik végeredménye az elmúlt öt évnek. Eljutottunk odáig, hogy nyáron csináltunk egy kifejezetten kísérleti előadást, ez egy nagyon nagy luxus volt, nagyon nehéz volt, de talán ez már a folyamat egyik meghatározó pontja volt.
Mennyire fontos, hogy a közönség menjen ezzel?
Természetesen a közönség a legfontosabb. Mindig azt hisszük, hogy rólunk szól, de egyáltalán nem, hanem a közönséget kell mindenféle formában megtalálni. Nyilván itt hatásokról beszélünk és olyan formákról, amelyek tulajdonképpen egyáltalán nem újak, de nekünk a felismerés, az új, a rácsodálkozás. Mert nagyon sok információnk van, de nagyon kevés a tudás, amire építeni tudnánk. Mindenesetre az Arany János-előadás volt talán a legkonkrétabb ezzel kapcsolatban, hogy feltegyük azt a kérdést: ma a tizen-huszonévesekre hogy lehet hatni, mit jelent ma egy kötelező olvasmány, mit jelent önmagában véve az oktatás, hogy kéne az iskolákban jelen lenni, hogy a fiatalokat ne vigye el a számítógép és a telefon teljesen?
Nagyon félő, hogy valami, még nem tudjuk, hogy mi, de megváltozik bennünk és nem úgy leszünk jelen, mint ahogy egy egészséges embernek kell.
Ehhez képest szerettünk előadásokban megmutatni, hogy a színház mi felé tud menni, hogy mit jelent számunkra ma egy kép, egy videoklip, egy film, egy szöveg, hogy mennyire összetettebben érzékeljük a saját bőrünkön. Ezek kísérleti történetek, de mindegyiknek a lényege az, hogy ne ismételjük magunkat, hanem megpróbáljuk megtalálni azt a fórumot, ahol érvényesülni tudunk. Remélem, hogy egyszer majd meglesz a mi saját hangunk.
Ezeken az előadásokon igen erősen érezhető az, hogy egyszerre rengetegféle ötlet, történet zajlik, tehát ilyen értelemben ez is már másfajta ritmus.
A nyári előadásunknál egyértelmű volt, hogy blokkokra osztottuk szét, hogy szerintünk mit jelent az, hogy kép, mit jelent az, hogy szöveg és mit jelent az, hogy zene, és hogy ezt a hármat színházilag, formailag hogy tudjuk eljuttatni a közönséghez. És mikor először voltak nézők, nagyon izgalmas volt, hogy mikor unják meg a harminc perc szöveget, és hogy mennyire kell történetet mesélni, mennyire nem. A kísérletezés egyértelmű, de mikor az ember a Vígszínházban dolgozik, akkor azt érzem, hogy muszáj valami olyasmit csinálni, ami negyvenszer vagy ötvenszer lemegy majd a nagyszínpadon, és 1200 emberből legalább 1000 bent marad.
Előfordul azért, hogy megkérdezik, miről szól a darab? Előfordul, hogy számon kérnek a nézők valamiféle történetet?
Nagyon fontosnak tartom a történetet, nagyon fontosnak tartom, hogy a néző ne érezze egyedül magát, és igenis sokszor van egyfajta számonkérés, volt már felháborodástól kezdve minden, de azt
nem szeretem, amikor a néző azt mondja, hogy jó volt vagy tetszett. Én azt szeretem, ha azt mondja, hogy ez életem előadása vagy soha többet nem jövök el az előadásodra, mert hatással van rá.
És valahogy ezt a hatást kell megfogalmaznunk, hogy miként tudunk legmélyebbre hatni és a legmélyebben megmozgatni valamit az emberekben. Az Arany Jánosnál volt a kulcsmondatunk, hogy mikor születik meg a hat centiméter a hát és a szék között, hogy kicsit előredőlnek. Nem beülnek és valamit várnak, hanem valamit keresnek, valamit meg akarnak fejteni, valamit látni akarnak. Ez a hat centiméter volt mindig a kulcs.
Az ember vajon képes pusztán arra apellálni, hogy hagyja az előadást, hogy hasson?
Ez nagyon nehéz, emberfüggő, én mindig azt mondom, ha én a saját színházamat nézném, akkor nagyon utálnám, én nem szeretem az ilyen színházat nézni. Csinálni vagy jelen lenni benne igen.
Miért?
Én például rettegek attól, ha engem megszólítanak színházban, ha nagyon kokettálnak velem, attól is rettegek. Az elején nagyon sokszor volt interakció, és azt én nagyon-nagyon nem szeretem.
Alkotóként mégis fontos?
Fontosnak tartom, hogy legyen valamiféle közelség, de egyáltalán nem érzem szükségszerűnek, nem egy elv, hogy mindenféleképpen legyen valami játék a nézőkkel. Én mindig valami ilyesmit próbálok közvetíteni, habár én inkább színész vagyok, mint rendező. Inkább a közös ügy a fontos a rendezésnél. A nagy mestereknél látom, hogy tudnak minden társulattal, minden anyagon keresztül valami pecsétet, lenyomatot adni. És én nem látok magamban ilyenfajta tudást.
Hogy az egyéniségét mutassa meg?
Nekem nagyon sokat kell keresni, kutatni, és a színészet meg a rendezés kiegészíti egymást. A nézőt nem szabad hagyni gondolkodni, mert a színházban érezni kell, és a lelkükre kell hatni, nem az agyukra. Nagyon sok színházi nyelv érvényes és működőképes és hat az emberekre, mégis
az én színházam, azt szeretném, hogy a lélekhez szóljon.
Ezt nézőként is nagyon nehéz saját magamban elérnem, hogy úgy menjek el egy színházi előadásra, hogy mindent dobjak el, mindent felejtsek el, és pusztán azt akarjam, hogy velem történjen valami. És nagyon izgalmas játék, mert mégis valahol a színháznak az alapvető lényege a befogadás. Volt előadás, amit láttam, és nagyon nem kedveltem, és utána megnéztem újra, már egy másik állapotban mentem oda, és hatott rám. Ez egy különös játék, és szerintem nincs és nem is kell, hogy legyen kód, megfejtés.
Az elengedhetetlen, hogy az ember megfogalmazza magában, miről akar beszélni?
Vagy valamit az ember saját magában előkapar, vagy van rendező, színészkolléga, akivel olyan közös kémia, ügy lesz, amit lehet közvetíteni, de mindig jó, ha van egy egyértelmű irány, mondanivaló, érzet, amit az ember át akar adni, mert abba lehet kapaszkodni.
Miért jó terep a Vígszínház? Ez egy hagyományos, konzervatív színház volt, Eszenyi Enikővel azért ez változott.
Amikor negyedévesek voltunk, akkor volt már lehetőségünk itt dolgozni, és Marton tanár úrnak mondtam, hogy a rendezés elkezdett jobban foglalkoztatni, és akkor közösen úgy döntöttünk, hogy tessék világot látni, dolgozgatni jobbra-balra. Aztán három évig ment ez, már nagyon nehéz volt, hogy egy héten négy különböző színházban kellett jelen lenni. Rendezőként és színészként is azt láttam, hogy nagyon értékes találkozásaim vannak, de a legértékesebb azok, amikor valamit folytatni tudok egy következő munkával. Nagyon hasznos volt ez a három év, de azt éreztem,
eljött az ideje, hogy valahova tartozzak
és valakikkel a munkát ne elölről kezdjem, hanem folytatni tudjam.
Mennyire működik a biztonságérzete?
Más idősebb kollégák is azt mondták, hogy mindig nulláról kell kezdeni, tehát én nem tudok abban reménykedni, hogy ez változni fog. Ami rengeteg energiát ad, az egy kolléga a színpadon, akinek a szemébe úgy néz az ember, hogy megbízik benne. Ami sok energiát ad, hogy van egyfajta nem megfogalmazható ismerősérzet, az, hogy a nézőket ismerem.
Otthonosságérzet?
Sok olyan élményem volt, nyilván ez összetett dolog, amikor nem lehet ráfeküdni arra az energiára, ami a nézőtérről jön, és itt vannak olyan előadások, amikor azt érzem, hogy nem kell meggyőznöm őket, hogy együtt vagyunk. Sokkal több a lehetőség, ha van egyfajta kommunikáció már, és valami átjön a színpadról. Tökmindegy, hogy tetszik-e a rendezés, az anyag, ha a társulatnak van egy színe, egy íze, egy illata, és az sokszor többet tud adni, mint bármilyen mondanivaló.
Mi a terv a Sztalkerrel? Korábban olvastam, hogy filmet is terveznek.
Ahogy Osváth Gábor producerünk mondta, a film az 1-30 év, tehát nem tudni, hogy mikor lehet abból bármi. Vecsei Miklós Hasi a Pocketet csinálja gőzerővel, azonfelül van egy Sztalker suli, lényegében ezt a kis közösségünket próbáljuk minél jobban terjeszteni. Minél jobban szeretnénk ebből kiszállni, hogy
ez ne öt-tíz embernek a története legyen, hanem közösség legyen, amely aztán saját életre kel.
Ezenfelül van a kis színházi csapatunk, amelynek tagjai akkor dolgoznak együtt, amikor tudnak, és akkor nem dolgoznak, hanem együtt vannak.