Az AI olyan, mint egy láthatatlan gyár. Nem füstöl a város szélén, nem látjuk a kéményeit, nem állnak előtte teherautók sorban, és a dolgozói sem váltanak műszakot hajnalban. De valahol mégis működik. Szervertermekben, hűtőberendezések között, nagyfeszültségű csatlakozások mögött.
Áramot fogyaszt, hőt termel, vizet igényel, földterületet foglal, hálózati kapacitást köt le, és versenyez más iparágakkal ugyanazért a szűkös erőforrásért: a megbízható, megfizethető és lehetőleg alacsony karbonintenzitású villamos energiáért. Az Európai Bizottság a Cloud and AI Development Act keretében legalább háromszorosára kívánja növelni az EU adatközpont-kapacitását a következő öt-hét évben, miközben 2035-re azt szeretné, hogy az európai felhő- és számítási kapacitás teljesítse a vállalatok és a közigazgatás igényeit.
A mondat első olvasásra digitálpolitikai programnak tűnik, pedig valójában iparpolitikai és energiapolitikai vállalás. A háromszoros kapacitás nem háromszoros mennyiségű sajtóközleményt jelent, hanem új telephelyeket, új hálózati csatlakozásokat, új hűtési rendszereket, új beruházási kockázatokat és új politikai konfliktusokat.
A gépagy áramszámlája
Az adatközpont nem pusztán digitális infrastruktúra, hanem egyszerre ipari létesítmény, energiafogyasztó, hálózati csomópont, geopolitikai eszköz és területfejlesztési kérdés. Ipari létesítmény, mert nagyberuházás, amelynek telephelyválasztását az energia, a hűtés, az adózás és az engedélyezés határozza meg. Energiafogyasztó, mert egy nagy adatközpont folyamatos, magas kihasználtságú villamosenergia-igényt támaszt.
Hálózati csomópont, mert ott érdemes építeni, ahol az elektromos hálózat és az optikai kapcsolat is bírja a terhelést. Geopolitikai eszköz, mert aki a számítási kapacitást ellenőrzi, az részben az AI-értékláncot is ellenőrzi. Területfejlesztési kérdés, mert nem mindegy, hogy Dublin, Frankfurt, Párizs, Észak-Svédország vagy Kelet-Közép-Európa kapja-e a következő beruházási hullámot.
A számok nagyságrendje kijózanító. Hemmati és társai friss tanulmánya (.pdf) szerint az AI 2050-ig 73-723 TWh többlet villamosenergia-keresletet okozhat Európában, forgatókönyvtől függően. A 73 TWh körülbelül akkora, mint az EU 2023-as közlekedési célú villamosenergia-fogyasztása.
A 723 TWh pedig már nagyobb, mint az EU háztartásainak 2023-as teljes villamosenergia-felhasználása, amely mintegy 691 TWh volt. Ez akkora mennyiség, amely új erőművek, átviteli hálózati fejlesztések és iparpolitikai döntések nélkül nem valósítható meg.
Az algoritmus nem elég
Számunkra az egyik legfontosabb kérdés az, hogy lehet-e Európának erős AI-ipara akkor, ha az áram drága, a hálózat szűk, az engedélyezés lassú, az energiaimport politikailag kockázatos, a tőke pedig óvatosabb, mint Amerikában vagy Ázsiában.
A válasz nem egy kategorikus nem, de nem is egy egyértelmű igen. Európa lehet AI-szereplő, de csak akkor, ha az algoritmust egyben kezeli azzal a termelési rendszerrel, amely életben tartja. Azaz termelési tényezőként tekint az infrastruktúrára.
Adam Smith már a 18. században megfogalmazta, hogy a munkamegosztást a piac kiterjedése korlátozza. Az AI korában ez azt jelenti, hogy a digitális munkamegosztást a számítási piac fizikai kiterjedése korlátozza. Hiába van kiváló kutató, jó egyetem és szigorú szabályozás, ha a modell betanításához vagy futtatásához szükséges kapacitás túl drága, túl lassan épül ki, vagy külső szolgáltatótól függ. A piac méretét az is meghatározza, hogy van-e elérhető adatközpont, hálózat és energia.
Ricardo komparatív előnyei gyakran a természeti adottságokról szólnak. Az egyik ország bort, a másik posztót termel. A valóságban a komparatív előny részben létrehozott képesség, melyet az infrastruktúra, az intézményrendszer, az oktatás, a finanszírozás és az energiaár is alakít.
Ha Európa az AI-ban csak a szabályozással foglalkozik, de számítási és energetikai hátrányban marad, akkor nem lesz komparatív előnye. Az AI-modell lehet európai nyelven tanított, európai értékekre hangolt, de ha nem európai infrastruktúrán fut, akkor a szuverenitásunk csak részleges lesz.
Friedrich List ennél is nyersebben fogalmazna. Szerinte a nemzetek gazdagsága nem pusztán az aktuális csereértékekben, hanem a termelőerők fejlettségében rejlik. A 19. században a vasút, a kikötő és az ipari oktatás volt a termelőerő. A 21. században a hálózat, a félvezető, az adatközpont, a villamosenergia-rendszer és a technológiai ökoszisztéma.
List azt üzeni nekünk az AI-politika kapcsán, hogy nem elég olcsón megvenni a szolgáltatást a világpiacról. Aki mindig csak bérel, az a kritikus pillanatban ki lesz szolgáltatva annak, akitől vásárol.
A digitális autonómia ára
Európa versenyképességi csapdája éppen itt kezdődik. A kontinens az orosz energiahordozóktól való leválás után nagyobb energiabiztonságot akar, de ennek ára van. A gázpiaci sokk, a hálózati beruházások elmaradása, a megújulók ingadozó termelése, a nukleáris kapacitások körüli politikai viták és az ipari áramárak mind befolyásolják, hogy hol éri meg adatközpontot építeni.
Egy technológiai vállalat nem csak azt nézi, mennyi az adókulcs. Azt is nézi, kap-e 24 órás, stabil, nagy volumenű villamos energiát, mikor csatlakozhat a hálózatra, és öt év múlva mennyibe kerül a működés.
Ha Európa azt mondja, hogy digitális autonómiát akar, akkor nem viselkedhet úgy, mintha a felhő súlytalan volna. Az AI-hoz szükséges infrastruktúra helyhez kötött, tőkeigényes és politikailag érzékeny.
A hűtéshez víz kell, a vízhasználat helyi ellenállást válthat ki. A hálózati csatlakozás éveket vehet igénybe. A nagy fogyasztók megjelenése megemelheti a helyi rendszerterhelést. Az adatközpontok ráadásul nem ott épülnek, ahol a politikai beszédek szeretnék, hanem ahol az energia, a telek, a hálózat, a klíma, a szabályozás és a tőke együtt működik.
Történelmi tanulságok
A történelmi példák megerősítik a fentieket. India évtizedeken át ipari nagyhatalmi ambíciókat táplált, de sok régióban a villamosenergia-elosztás gyengesége, az áramszünetek és a veszteséges áramszolgáltatók fékezték a feldolgozóipart. A „Make in India” típusú iparpolitikai álom mögött gyakran ott állt a nagyon prózai kérdés, hogy vajon működni fog-e a gépsor.
A vállalatok dízelgenerátorokkal védekeztek, ami drágította a termelést és rontotta a környezeti hatást. A tanulság Európa számára egyszerű. A nagy stratégiánk a transzformátorháznál bukik el, ha az energetikai rendszer nem képes ipari minőségű áramot biztosítani megbízható módon.
Nigéria textilipara ugyanezt az üzenetet erősiti. Kaduna és más ipari központok egykor textilgyárakra, pamut-feldolgozásra és munkahelyekre építették fejlesztési reményeiket. A gyenge áramellátás, a drága energia, a rossz logisztika, az importverseny és a finanszírozási gondok együtt szorították ki a termelést. Az álom az volt, hogy a hazai nyersanyagból hazai feldolgozás és exportképes iparág születik. Ám a szűk keresztmetszetek ezt nem tették lehetővé. Európának ebből azt kell megtanulnia, hogy megfelelő infrastruktúra nélkül az iparpolitika kudarcra van ítélve.
Tanulságos Írország esete is. Dublin az elmúlt másfél évtizedben Európa egyik legfontosabb adatközponti klaszterévé vált. A siker azonban önmaga korlátjába ütközött. A villamos hálózat terhelése, a koncentrált dublini kereslet és az ellátásbiztonsági félelmek miatt 2021-től gyakorlatilag korlátozták az új adatközponti hálózati csatlakozásokat.
Az ír üzenet világos. Egy sikeres digitális klaszter is elérheti azt a pontot, ahol a további növekedés nem a vállalkozói kedven, hanem az átviteli és termelési kapacitáson múlik. Egy nagyívű fejlesztési politika a legkisebb buktatón is eleshet.
Kreatív rombolástól az iparpolitikáig
Schumpeter kreatív rombolásnak nevezte azt a folyamatot, amelyben az új technológiák belülről forgatják fel a gazdasági szerkezetet. Az AI valóban ilyen hullám lehet, de a kreatív rombolásnak fizikai oldala is van.
Nemcsak régi üzleti modellek tűnhetnek el, hanem régi hálózati tervezési logikák is. Egy olyan villamosenergia-rendszer, amelyet lassú keresletnövekedésre, ipari leépülésre vagy passzív fogyasztókra terveztek, nehezen elégíti ki az AI-adatközpontok koncentrált, gyors és folyamatos keresletét.
Albert O. Hirschman a fejlődésben kulcsszerepet tulajdonított a társadalmi többlettőkének. Az utaknak, az energiának, a kommunikációnak, a közműveknek. Az ilyen infrastruktúra nem pusztán kiszolgálja a növekedést, hanem előre- és hátrakapcsolásokat indít el.
Egy adatközpont önmagában kevés munkahelyet teremt, de köré szerveződhet optikai hálózat, kiberbiztonsági szolgáltatás, villamosenergia-rugalmassági piac, hűtéstechnika, mérnöki tudás és kutatási kapacitás. Ha viszont csak elszigetelt fogyasztóként jelenik meg, akkor több társadalmi feszültséget hozhat, mint ipari ökoszisztémát.
Paul Krugman új gazdaságföldrajzi gondolata szerint a méretgazdaságosság és a koncentráció önmagukat erősíthetik. Ahol már van adatközpont, ott könnyebb újabbat építeni. Ahol pedig már van szakember, hálózat és szolgáltató, oda nagyobb eséllyel jön új beruházás.
Ez magyarázza Frankfurt, London, Amszterdam, Párizs vagy Dublin vonzerejét. De ugyanebből következik a kockázatuk is. A klaszterek túlterhelhetik a helyi hálózatot, miközben más régiók kihasználatlanok maradnak. Az európai AI-politika egyik feladata ezért a klaszterek és a hálózati teherbírás összehangolása.
Dani Rodrik iparpolitikáról szóló érvelése szerint az állam és a piac között tanulási folyamatra van szükség. A kormányzat nem mindentudó tervező, de nem is passzív éjjeliőr. Az AI-adatközpont-politika pontosan ilyen terület.
Az államnak nem azt kell eldöntenie, melyik modell lesz a győztes, azonban meg kell teremtenie azokat a feltételeket, amelyek mellett a kísérletezés Európában is megéri. Ehhez szükséges a gyorsabb engedélyezés, az előre kihirdetett hálózatfejlesztés, az átlátható és olcsó energiaárak, és a világos vízhasználati normák.
Nem tiltani, építeni
A jó kérdés nem úgy hangzik, hogy kellenek-e adatközpontok. Természetesen kellenek. Ám nem mindegy, hogy hol, milyen energiaforrásból, milyen hálózati feltételekkel, milyen vízhasználattal, milyen helyi haszonnal és milyen szuverenitási hatással épülnek.
Az adatközpont lehet a digitális ipar vasútja, de lehet energiaéhes, helyi konfliktusokat termelő fekete doboz is. A különbség pedig fakadhat abból, hogy mennyire jó a szabályozási és közgazdasági keret.
Európa előtt ezért kettős feladat áll. Egyrészt csökkentenie kell az AI-infrastruktúra energiaéhségét hatékonyabb chipekkel, jobb hűtéssel, terhelésmenedzsmenttel, hőhasznosítással és rugalmas hálózati szerződésekkel.
Másrészt növelnie kell az energiarendszer teherbírását új termelőkapacitással, tárolással, átviteli hálózattal, gyorsabb engedélyezéssel és reális beruházási ösztönzőkkel.
Európa akkor lehet AI-nagyhatalom, ha nemcsak szabályozni, hanem építeni is tud. Erőművet, hálózatot, adatközpontot, intézményt, ipari ökoszisztémát. Aki csak modelleket akar, de nem akar vezetékeket, az a digitális korszakban is mások gyárában fog dolgozni.
A cikk szerzője a BCE egyetemi docense, az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője