A népességfogyás és az elöregedés leglátványosabb példája Kína, ahol a statisztikák szerint 2100-ra minden második ember 60 év feletti lesz. A 323 millió idős ellátása megoldhatatlan feladat elé állítja a költségvetést, ha a humán munkaerő kiesésével párhuzamosan az értéket termelő robotok és szoftverek után nem érkezik befizetés az államkasszába. A hagyományos, felosztó-kirovó rendszerben a dolgozó fiatalok tartják el az időseket, ám adófizető fiatalok hiányában a technológiának kell átvennie ezt a szerepet – olvasható a viralis.hu lapban.
A folyamat már a gyártósorokon is elindult: az Airbus gyáraiban kínai humanoid robotok segítik a termelést, Elon Musk pedig a Tesla kaliforniai üzemét állítja át az Optimus robotok tömeggyártására. Ez a váltás nem csupán technológiai kérdés, hanem komoly költségvetési dilemma is: minden egyes munkába álló humanoid egy-egy kieső szja- és tb-befizetést jelent, amit valamilyen formában pótolni kell a jövő nyugdíjasai számára.
Az asimovi példa
Az Isaac Asimov által megalkotott Alapítvány-világ humanoid robotja, Eto Demerzel évezredekig vigyázott az emberiségre. Míg a regényfolyamban a gép felettesebb célokat szolgált, a modern gazdaságban
egy Demerzel-típusú lénynek már nemcsak a robotika három alaptörvényének kellene megfelelnie, hanem az adótörvényeknek is.
Ebben a megközelítésben a robot már nem csupán egy megvásárolt eszköz, hanem a társadalmi fenntarthatóság aktív befizetője, egyfajta digitális közreműködő, aki adójával finanszírozza az öregedő társadalmakat.
Ázsiai példák
A nemzetközi színtéren Dél-Korea és Szingapúr már meg is tette az első óvatos lépéseket az új adóalanyok közvetett bevonása felé. Szöul az automatizálási beruházások után járó adókedvezmények szűkítésével generált pluszforrást, míg Szingapúr olyan digitális illetékrendszereket alkalmaz, amelyek az algoritmusok által termelt profitot csatornázzák vissza az emberek átképzésébe. A kihívás azonban globális: ha az egyik régió bevezeti a robotadót, de a másik nem, a tőke és a fejlesztés oda áramlik majd, ahol a gép „ingyen” dolgozhat.
A robotadóból befolyó összegeket sokan a feltétel nélküli alapjövedelem finanszírozására fordítanák, ami felveti a kollektív motivációvesztés veszélyét. Ha az életben maradáshoz szükséges javakat alanyi jogon kapják az emberek, kérdéses, mi ösztönzi majd az egyént az alkotásra. Az új társadalmi szerződésnek tehát úgy kell integrálnia a robotokat az adórendszerbe, hogy közben megőrizze az emberi ambíciót és a fejlődés iránti tettvágyat, elkerülve a passzív fogyasztásba süllyedő társadalom csapdáját.
A társadalmi háló védelme
A jelenlegi jóléti államok (nyugdíj, egészségügy, oktatás) az emberi munka után befizetett járulékokra épülnek. Ha a „fizetőképes” munkavállalók elfogynak – ahogy azt Kína példáján láttuk –, a rendszer finanszírozhatatlanná válik.
Jelenleg a munka adóterhe magas, a tőkéé (gépeké, szoftvereké) viszonylag alacsony. A robotadó ezt az egyensúlytalanságot billentené helyre, megakadályozva, hogy a technológiai profit csak egy szűk rétegnél koncentrálódjon.
Az adóbevételekből lehetne finanszírozni az emberek átképzését, segítve őket, hogy a gépek által nem végezhető, magasabb hozzáadott értékű munkák felé forduljanak.
Miért lehet ez rossz ötlet?
A tudományos közösség és a piaci szereplők legfőbb aggálya a technológiai stagnálás.
- Innovációs fék: Ha minden új hatékonyságnövelő algoritmust „büntetőadóval” sújtunk, a vállalatok kevésbé lesznek motiváltak a fejlesztésre. Ez lassíthatja az orvostudományi vagy energetikai áttöréseket is.
- Globális arbitrázs: Ahogy az írásban is szerepelt, a tőke oda áramlik, ahol a legkevesebb a teher. Egy egyoldalú európai robotadó azt eredményezheti, hogy a technológiai óriások végleg az USA-ba vagy Ázsiába költöznek, Európa pedig digitális gyarmattá válik.
- Definiálhatatlanság: Hol kezdődik a robot? Egy Excel-makró, amely megspórol napi két óra munkát, már adóköteles algoritmus? A szabályozás könnyen bürokratikus rémálommá válhat.
Az ötlettel kapcsolatban az Infostart megkérdezte Botos Katalint, az Antall-kormány bankokért felelős tárca nélküli miniszterét. A közgazdász azt írta: az alapjövedelmet
„fel lehet úgy fogni, mint az elődök által létrehozott tőke után járó osztalék.”
De érdemesebb lenne arra ösztönözni, hogy a gyermeket vállalók nyugdíja ezzel arányos legyen, mert ez a jelenben az átlaghoz képesti plusz kiadásokat jelent a nagycsaládosoknál, amit méltányos lenne a nyugdíjakban kiegészíteni.
„Tudom, ez idealizmus. De a valóság olyan szomorú, hogy inkább álmodozom” – tette végül hozzá a volt miniszter.