Az iskolában, emlékszem, az angoltanárom azt mondta: nem ismer senkit, aki valaha végigolvasta volna a kötetet. Szörnyen hangzik, ugye? Azt hittem, egy jó könyvnek muszáj magával húznia az utolsó oldalig, ezen a történeten azonban híresen nehéz átrágni magunkat, ez pedig tökéletes kifogás arra, hogy bele se kezdjünk.
A Gyűrűk Ura - J. R. R. Tolkien
A legjobb, amit erről a könyvről mondhatok, az, hogy segít megválogatni a barátainkat az iskolában. Az óriási Tolkien kötet olyasmi, mint a leprások kis csengettyűje - jelzésértékű. Tudtam, hogy nincs bennem semmi közös azokkal, akik olvasták: a zenei és tévés ízlésüket, öltözködésüket és minden mást meghatározott Gandalf iránti rajongásuk. Nem volt kétségem afelől, hogy néhány év múlva ezek az emberek járnak majd Peter Gabriel-koncertekre és olvassák el a Dűnét.
Akiért a harang szól - Ernest Hemingway
Hemingway stílusa elsőre lenyűgöző lehet; egyszerű mondatok, kevés leírás. Nincsenek bennük határozók és melléknevek, ami Dickens és Austen túlbonyolított mondatszövésű művei után egy darabig bejöhet. Aztán az ember rájön, hogy az egész kicsit száraz és unalmas, és minél többet tud meg Hemingwayről, annál inkább úgy érzi, hogy ő maga is unalmas volt. Egy szörnyű, unalmas macsó, aki rajongott a bikaviadalokért, a fegyverekért, és odavolt, hogy kifoghasson egy nagy halat. Csak egy fárasztó fickó, akivel nem akarnánk együtt lenni.
Az eltűnt idő nyomában - Marcel Proust
Igen, igen, megkóstolt egy süteményt, amiről eszébe jutott a gyerekkora, mind jártunk már így. Én, speciel, ha vissza akarok emlékezni gyermekéveimre, csak előveszek néhány fényképet.
A kockavető - Luke Reinhart
Alapvetés: a meglehetősen kellemetlen fickó azt teszi, amit a kockája mond, és ami gyakran elég szörnyű. Ám van egy hiba a könyvben: a férfi minden számhoz hozzárendel egy-egy választási lehetőséget, és hagyja, hogy a kocka döntsön helyette. "Dobj egy hatost és erőszakold meg a nőt az emeletről"?! Hogy a csudába került ez az opció a listára? Ha azt írta volna: "Dobj egy hatost és egyél három palacsintát a teádhoz", nem keveredett volna bajba.
Félelem és reszketés Las Vegasban - Hunter S. Thompson
Egy lógós iszákos bánatos bóklászása. Hírnevét pusztán annak köszönheti, hogy a gonzó újságírás kialakulásának történetét írja le, emiatt szeretik a zsurnaliszták, elsősorban a rockzenével foglalkozó zsurnaliszták, akik mindenkivel szívóznak, bárkiről is írjanak.
A szépség kultusza - Naomi Wolff
Nem tudom, Naomi valóban tudós-e - nem vettem a fáradságot, hogy beüssem a nevét a keresőbe -, de ha az is, valószínűleg a nyilvánvaló dolgok nyugalmazott professzora. A szépség kultusza arról szól, mekkora nyomás a nőkön, hogy jól nézzenek ki és lefogyjanak. Na, tessék, ennyi.
Háború és béke - Lev Tolsztoj
Nagyon, nagyon hosszú.
Iliász - Homérosz
A nézet, hogy az ember kulturálisan tökéletlen, ha nem ismeri Homéroszt, egyszerűen nevetséges. Az Iliász az egyik legunalmasabb könyv, amit valaha írtak; nemcsak könyvként, hanem eposzként is unalmas. Az ismétlődő csatajelenetek tele vannak a fogak közt elsziszegett szemrehányásokkal és kihívásokkal, homokkal megtelő orrcimpákkal és fenyegetően billegő sisaktollakkal. Szerepel benne a nagy küzdelem Akhilleusz és Hektór között, de ennyi az egész.
Büszkeség és balítélet - Jane Austen
Egyszer megpróbáltam elolvasni Jane Austen egyik regényét, de nem jutottam tovább ötven oldalnál, amikor - bűntudattal - feladtam: a szereplők köntörfalazva beszéltek, és úgy tűnt, az egész a képmutatásról, a modorról és a konvenciókról szól. És ami ennél is rosszabb volt: alig találtam cselekvést leíró igéket a mondatokban.