Az Észak- és Dél-Korea közti csúcstalálkozó adhat lehetőséget Renata Hongnak arra, hogy találkozhasson férjével, akit 1961 áprilisa óta nem látott.
Renate Kleinle és Hong Ok Gun - aki Kelet-Németországban tanult cserediákként - 1955-ben találkozott először. Egymásba szerettek, összeházasodtak, és azt remélték, ők majd sikerrel szállnak szembe a hidegháború valóságával.
1961 tavaszán azonban véget ért boldogságuk: Hong Ok Gunnak egy napot adtak arra, hogy összepakoljon, és hazainduljon Észak-Koreába, maga után hagyva tíz hónapos kisfiát, és várandós feleségét, aki vele akart tartani, de állapota miatt már nem tehette meg.
"Ez volt életem legszomorúbb napja" - emlékezett vissza a 70 éves asszony, akit férje azzal az ígérettel hagyott ott a berlini pályaudvaron, hogy egy napon visszatér.
A pár két évig levelezett még, ezután Renate Hong levelei megválaszolatlanul tértek vissza. Férje utolsó levelének utolsó mondatában azt kérdezte: "Uwe (a kisfiuk - a szerk.) tud már állni?" Az asszony felkereste az észak-koreai nagykövetséget, ahol felvilágosították: férjének nyilván nincs ideje válaszolni, hiszen az országban gyors ütemben építik a szocializmust.
Negyvenöt évvel elválásuk után Renate Hong megtudta, hogy férje még mindig életben van: nyugdíjasként él családjával Hamhungban.
"Nem tagadom, hogy fájt a szívem, amikor megtudtam, hogy újra megnősült és családot alapított" - mondta az asszony, aki hű volt Honghoz, sosem ment férjhez.
Tudja azt is, hogy nincs a férfival nincs már közös jövőjük. "Ha újra látom, beszélgetünk majd a régi emlékekről, a napokról, amiker együtt töltöttünk. A jövőről beszélni lehetetlen lenne."
1961 óta Renate Hong nem volt olyan közel férjéhez, mint ezen a héten, amikor Szöulba látogatott, és még így is több mint 400 kilométer választotta el őket egymástól.
Az asszony egy levelet szeretne átadni Ro Mu Hjun dél-koreai elnöknek, és reméli, hogy az a két ország közti októberi csúcstalálkozón eljut majd Észak-Korea vezetőjéhez, Kim Dzsong Ilhez is.
"Szeretném, ha férjem, Hong Ok Gun kapna egy lehetőséget arra, hogy lássa a fiait, akik mára felnőttek. Ha nem lehetséges, hogy a férjem Németországba utazzon, több mint boldog lennék, ha én látogathatnám meg őt. Várhatok öntől segítséget, elnök úr?" - áll a levélben.