Járosi Andor a vészkorszak idején kolozsvári zsidó honfitársait és azok gyermekeit bújtatta, mentette – kijátszva a kincses várost 1944. március 27-én megszálló németek éberségét. Élete során az evangélikus lelkész, esperes Márton Áron római katolikus püspökhöz hasonló bátor magatartást tanúsított. Fél év múltán, 1944. október második hetében a szovjetek benyomultak Kolozsvárra, ekkor Járosit ötezer magyar férfi társával együtt a Szovjetunióba hurcolták, ahonnan sohasem tért haza.
Járosi Andor 1897. december 5-én született a Torontál vármegyei Újsándorfalván. A középiskolát a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban és a kolozsvári református kollégiumban végezte. Ezt követően teológiát hallgatott, előbb Eperjesen, majd Kolozsvárt és Marburgban. 1926-ban lett kolozsvári evangélikus lelkész, 1927-ben feleségül vette Brandt Laurát. 1931-től teológiai magántanárként dolgozott, mellette a Reményik Sándor főszerkesztésében megjelent Pásztortűz című irodalmi-kulturális folyóirat szerkesztőségének munkatársa és a Helikon íróközösség tagja volt. 1941-ben megválasztották az Erdélyi Egyházmegye esperesévé.
Járosi termékeny író, humanista szellem, tiszta tollú esztéta, igényes műélvező és fáradhatatlan vitatkozó volt. Teológiai munkái mellett számos szépirodalmi írást, könyvismertetőt, színi- és hangversenykritikát közölt, bátran síkra szállt a korlátoltság és az egyoldalúság ellen. Magánemberként sokaknak rokonszenves, bohém természet volt.
„Járosi Andor […] nagy műveltségű egyetemi tanárokhoz éppolyan közel tudott kerülni, mint a szerényebb tudású kisemberhez. […] Pasztorációjának titka abban rejlett, hogy híveit nem felülről kezelte. A nyomorult, ha hozzá ment, megérezte, hogy nem földöntúli szenttel van dolga, hanem emberrel, aki nem felesleges jó cselekedetekből, de Isten kegyelméből az, ami” – írta róla lelkésztársa, Deák Ödön.
A kolozsvári zsidóság helyzete 1944. március végétől, a Magyarországot megszálló német hadsereg Kolozsvárra érkezésének napjától lett válságos. Március 31-én elrendelték (április 5-vel kezdődően) a Dávid-csillag viselését, május 3-án pedig megkezdődött a zsidók begyűjtése a téglagyári gettóba, ahonnan május 25-től kezdődően mintegy tizenhatezrüket hat vonatszerelvénnyel két hét alatt Auschwitzba szállították.
Járosi a zsidóüldözések idején igehirdetéseiben és hittanóráin az egyenlőséget és a testvériséget képviselte. Nemegyszer idézte Tamási Árontól, hogy Magyarországon nem zsidókérdés, hanem kereszténykérdés van, amiért a sajtóban és egyházán belül is támadások érték. A kolozsvári kávéházakban, mintegy tüntetőleg, rendre zsidó ismerősei, barátai társaságában foglalt helyet, és kiállt a sárga csillag viselésére kötelezett honfitársai mellett. Emiatt a katonai hatóságok megfigyelték, többször be is idézték. Bizonyos Pogány ezredes megfenyegette, hogy „el fog tűnni”. Sógora meg is jegyezte: „Ezt nem folytathatod! Neked családod van!” Mire Járosi így felelt: „Igaz, családom van. De Istenem is van! És a családom mindenben egyetért velem!”
Miközben 1944. május 18-án a kolozsvári a Szent Mihály-templomban tartott papszentelő miséjén Márton Áron nyíltan elítélte a zsidóüldözést, a Járosi házaspár a tettek mezejére lépett. Mások mellett a feleségével együtt a Gestapo által elhurcolt Kádár Imre író, színházi rendező lányát, Annát is a saját lakásukban rejtették el a nácik elől. Járosiék ezzel óriási kockázatot vállaltak, hiszen a kolozsvári evangélikus templom udvarán álló iskolában német katonák laktak, és még az ablakokat is le kellett függönyözniük, nehogy a parókiával szemközti szállodában lévő tisztek észrevegyék a lányt.
Járosi minden tőle telhetőt megtett barátai megmentése érdekében, a tiltás ellenére zsidókat keresztelt, visszadátumozott, hamis keresztleveleket állított ki, s a Kádár családot, valamint Róth Marcell orvost és családját sikerült kijuttatnia Budapestre. Salamon László erdélyi költő visszaemlékezése szerint a Helikon köréhez tartozó irodalmárok közül egyedül ő vállalkozott Karácsony Benő megmentésére, de nem tudott érdemben segíteni írótársán, akin a kolozsvári gettóban a teljes reményvesztettség lett úrrá. Karácsonyt nem sokkal később Auschwitzba deportálták, ott halt meg 1944 nyarán.
1944. október 8-án a szovjet csapatok egyetlen puskalövés nélkül megszállták Kolozsvárt. Antal Sándorné Járosi Margit úgy tudja, hogy édesapjának azt mondták, egyetlen napra viszik el munkára, málenkij robotra. Az esperes azt hitte, hogy az összegyűjtött kolozsvári magyar férfiakkal együtt a visszavonuló németek által felrobbantott Szamos-híd helyreállításán kell majd dolgoznia, ezért úgy ment el, ahogy volt: utcai ruhában.
Az eltűnéséről értesülő Kádár Imre minden követ megmozgatott, Tamási Áron pedig személyesen a román Ekésfront elnökéhez, a néhány hónappal később a miniszterelnöki széket elfoglaló Petru Grozához fordult segítségért, hasztalanul. Járosi 1944. december 26-án a magnyitogorszki fogolytáborban halt meg.
A „Helikon mártírjának” emlékét a kolozsvári lutheránus templom szentélyében látható emléktábla őrzi. Lőwy Dániel kolozsvári születésű vegyész, történetkutató felterjesztése alapján a Járosi házaspár 1999. június 10-én a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet Világ Igaza kitüntetésében részesült.
További részletek az életpályát bemutató kötetről itt olvashatóak.
Írta: Benkő Levente
A sorozat eddig megjelent részeit itt találja meg.
Irodalom
- Adorjáni Dezső Zoltán: A Szamos-parti Wallenberg. Művelődés, 2012/7. 4–5.
- Antal Sándorné Járosi Margit: Rejtve működő. Művelődés, 2012/7. 5–7.
- Benkő Levente: Főhajtás a zsidómentő magyarok előtt. Művelődés, 2012/7. 3–4.
- Fejér Olivér: Művelni és őrizni a földet. Művelődés, 2015/5. 10–11.
- Lőwy Dániel: A Szamos-parti város Wallenbergje. A Dunánál, 2005/2. 50–56. http://adatbank.transindex.ro/inchtm.php?kod=227, 2019. március 12.
- Lőwy Dániel: Sárga csillag Kolozsváron. Kortanúk emlékezései. Kolozsvár, Koinónia, 2017. 465 p.
- Tibori Szabó Zoltán: Árnyékos oldal. Kolozsvár, Koinónia, 2007.
- Tót H. Zsolt: Széttaposott ösvény. Karácsony Benő élete és műve. Budapest, Balassi, 1994.