Luca-nap legfontosabb hiedelmének a néprajzkutató azt nevezte, hogy ilyenkor tilos volt az asszonyoknak fonni és szőni, mert bevarrták volna a tyúkok fenekét és nem tudtak tojni.
„Még azok a gazdaasszonyok is, akik soha nem loptak, átsettenkedtek a szomszédasszonyhoz és a tyúkólból vittek át szalmát és tojást, mondogatva, hogy az ő tyúkjuk tojogáljon, a szomszédé meg csak kotkodáljon.”
A Dunántúlon a fiúgyerekek házról házra jártak és termékenységvarázsló, sokszor nyomdafestéket nem tűrő szövegeket is mondtak, például „akkora legyen a kentek lányának feneke, mint a kemence szája”, hogy egész évre minden jót kívánjanak a gazdáknak – idézett fel egy következő Luca napi hagyományt Tátrai Zsuzsanna.
„Az északi nyelvterületen a lucázók, az úgynevezett lucák fehér ruhába, lepelbe öltözve ijesztgették a gyerekeket. A lucával fenyegették is a gyerekeket, ha rossz fát tettek a tűzre.”
Luca napja a Gergely-féle naptárreform, 1582 előtt az év legrövidebb napja volt. Ilyenkor nagyon féltek a boszorkányok rontásától, a karácsonyig terjedő tizenkét napot úgy fogta fel a hagyomány, mint a következő év tizenkét hónapját – mondta a néprajzkutató.
„Számos olyan jóslás, varázslás volt, amit Luca napján kellett elkezdeni és karácsonykor az éjféli mise idején befejezni. A Luca székét is eddig kellett elkészíteni, mindennap kellett rajta valamit dolgozni. Úgy vélték, hogy az a kíváncsi legény, aki rááll az éjféli misén a templomban, meglátja, ki a faluban a boszorkány, mert szarvak látszanak a fején.”
Tátrai Zsuzsanna elmondta, időjárási jóslásra is használták ezt a tizenkét napot, ez az úgynevezett Luca kalendárium
„Minden nap fel kellett jegyezni az időjárást, ennek a tizenkét napnak az időjárása megfelel a következő tizenkét hónapénak.”
Ismert hagyomány a Luca cédula is, amelyet a férjhezmenetelhez használtak – tette hozzá Tátrai Zsuzsanna,
„Tizenkét cédulára fiúneveket írtak fel, a megnézésük nélkül mindennap egyet a tűzbe dobtak, az utolsón szereplő nevű lesz a leány jövendőbelije.”