Arcok 1956-ból - Ekrem Kemál

Életpálya

„A tűzszünetet nem mi kértük, hanem az Önök kormánya, a feltételeket én fogom megszabni, mert én hiába kötöm meg az egyezményt, ha az egységeim nem mennek bele.” E kemény szavakat Ekrem Kemál mondta — Deák Ferenc őrnagy visszaemlékezése szerint — a Petőfi laktanya katonáival történt tárgyalásokon. A megbeszélés eredményeként végül 1956. október 29-én — Nagy Imre tűzszüneti felhívását követően — megszületett a Tüzet szüntess!- egyezmény. A katonák és a főváros egyik legnagyobb szabadságharcos csoportja, a Széna téri felkelők befejezték az egymás elleni harcot, utóbbiak visszakapták bázisukat, illetve felosztották egymás között az ellenőrzési területeket. Ekrem a Széna téri felkelők egyik vezetője, a legendássá vált Szabó János, „Szabó bácsi” egyik parancsnokhelyettes lett, amiért végül a forradalmat követő megtorlásban az életével fizetett. Gyorsított eljárásban az úgynevezett Bányász-per tizenegyedik rendű vádlottjaként ítélte halálra a bíróság.

Ekrem Kemál Macedóniában, az akkori jugoszláviai Skopjéban született 1924-ben. Szülei válása után a nagymamája nevelte föl Magyarországon. A második polgári iskolai osztály elvégzése után, esti tanfolyamon kitanulta a műszerész szakmát. Későbbi vallomása szerint 1944-ben a nyilasok elhurcolták. 1949-ben jugoszláv állampolgárként kitoloncolták Magyarországról, majd visszaszökése után rövid időre internálták is. Szaktudását elismerték a Ganz Villamossági Gyárban éppúgy, mint utolsó munkahelyén, a Pécsi Szénbányászati Trösztnél. Részt vett a Bánya- és Energiaügyi Minisztérium óbudai tanműhelyének kialakításában, egy 1952-es feljegyzés szerint pedig az összes magyarországi erőmű építésénél jelen volt. Megnősült, egy gyermeke született. 1956 tavaszán orgazdaságvádjával elítélték, ám amikor Budapestre érkezett, hogy megkezdje büntetésének letöltését, kitört a forradalom.

Október 26-án csatlakozott a Széna téri fegyveres felkelőcsoporthoz. A környékbeli fiatalokból és a hozzájuk nagy számban csatlakozó bányászokból és ipari tanulókból véletlenszerűen szerveződő ellenálló csoport, a forradalom kitörését követő napokban, komoly harcot folytatott, például a szovjet csapatokkal is tűzharcba keveredett. A katonai és a pártvezetők azután, hogy nem sikerült felszámolniuk a fegyveres ellenállás központjait, a legnagyobb felkelőcsoportokkal tárgyalást kezdeményeztek. Október 27-én a Bem laktanya tisztjei így akarták például a Széna téri felkelőket is rávenni arra, hogy tegyék le a fegyvert. Ezt a felkelő csoport tárgyalói, köztük Ekrem Kemál elutasították, a statárium ellenére sem tették meg. Végül a 8 pontos Tüzet Szüntess Egyezménymegkötése az általános tűzszünet elrendelését követően történt meg. A Széna téri felkelők bázisa kezdetben a metróépítkezés munkásszállása volt, miután elfoglalták a Maros utcai ÁVH-s laktanyát, Szabó bácsiék áttették oda a székhelyüket. Ekrem egy kisebb bázis parancsnokaként továbbra is a téren maradt. A Széna tériek ellenőrzési területe a sokszorosára növekedett, Ekrem a II. kerületi pártházat és annak környékét vonta ellenőrzése alá. Irányította a járőrözést, számos, a forradalom ideje alatt Budapestre érkező külföldi újságíróval tárgyalt, átvette a Vöröskereszt segélycsomagjait. A második szovjet katonai támadást követően a Széna tériek ismét felvették a harcot, Ekrem a Vertesz gyárban és a II. kerületi pártházban alakított ki harcálláspontot, de a nagy létszámú túlerővel szemben a szabadságharcosok nem tudtak sokáig ellenállni.

November 7-én Ekrem Kemál Nagykovácsiban felvette a kapcsolatot Király Béla tábornokkal, a Nemzetőrség főparancsnokával és annak egységével. Király rádió adó-vevővel felszerelve küldte el őt felderíteni, ám további tevékenysége meghiúsult egy felderítés során elszenvedett súlyos motorbaleset miatt.

A kórházban tartóztatták le 1956. december 28-án. A Fővárosi Bíróság Halász Pál vezette tanácsa gyorsított eljárásban ítélte halálra szervezkedés kezdeményezése és vezetése, valamint rablás vádjával 1957. július 23-án. A tárgyaláson igyekezett bizonyítani, hogy mindvégig a harc beszüntetésére törekedett; járőrparancsnokként nem volt vezető szerepe, fegyveres harcban pedig soha nem vett részt. Kegyelmi kérvényében hangsúlyozta, hogy ezt alátámasztja az a tény is, hogy nem volt ismert a forradalmárok körében: „A hat héten át lefolyt tárgyalásnak 17 vádlottja volt, akik mind a Széna téren, illetve a Maros utcában tevékenykedtek. Ezek közül sem a nyomozati eljárás során, sem a tárgyaláson engem senki nem ismert. Józan ésszel elképzelhető-e az, hogy ez a sok ember, aki azonos helyen és időben járt-kelt, valamint azok a tanúk, akik vallomást tettek, ne ismertek volna fel, vagy ne hallottak volna Ekrem Kemálról, a Széna téri főparancsnok-helyettesről?” Érvelése nem járt sikerrel. A másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Borbély János elnökletével 1957. november 23-án jogerőre emelte az ítéletet. Kegyelmi kérvényét egyhangúan elutasították, 1957. november 29-én végezték ki.

Forrás, felhasznált szakirodalom:

1956 Kézikönyve III. Megtorlás és emlékezés. A kézikönyv főszerkesztője Hegedűs B. András, a kötetet szerkesztette Kende Péter. 1956-os Intézet. Budapest, 1996.

Eörsi László: 1956 mártírjai. 225 kivégzett felkelő. Budapest a forradalom napjaiban. Szentpétery Tibor fotóival. Rubicon-Ház, Budapest, 2006.

Eörsi László: A Széna tériek 1956. 1956-os Intézet – Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára. Budapest, 2004.

Horváth Miklós: 1956 hadikrónikája. Akadémiai Kiadó. Budapest, 2003.

Zinner Tibor: Halálos évtized a „Népköztársaság nevében!”. A Legfelsőbb Bíróság halálos ítéletei 1957. január 14. és 1966. október 13. között, In „A Köztársaság nevében!”. Pálinkás György emlékkönyv. Szerk. Balla Judit–Borbély Zoltán–Koltay András. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2007.

Halász Pál pályája

Borbély János pályája 

Idézetek a vallomásából

Ekrem Kemál így válaszolt Kővágó Sándor alezredesnek az október 29-ei tűzszüneti egyezmény megkötése utáni beszélgetésük során arra a kérdésre, hogy milyen politikai célkitűzésekért küzd: „Én nem küzdök politikai célkitűzésekért, a csoport, aki megbízott a tárgyalással, az egyetemisták követeléseinek végrehajtásáért küzd. (...) Mert én jugoszláv állampolgár vagyok, és nem kívánok beleavatkozni a magyar belügybe, viszont érdekel mint szakszervezeti munkást, hogy a gyáramat megvédjem a rombolástól, amit esetleg a Széna téren előidézett harcok okoznak, és mint embert az embertársaim, a Széna téri ipari tanulók vérontásának megakadályozása a szovjet tankok elleni egyenlőtlen harcban”.

In: Eörsi László: A Széna tériek 1956. 1956-os Intézet – Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára. Budapest, 2004. 52–53.

 A Petőfi Katonai Akadémia küldöttségével folytatott október 30-ai tárgyalás során Ekrem a következőket mondta a politikai elképzeléseit, ezen belül a reprivatizációt illető kérdésre: „Épeszű magyar ember (a tulajdonviszonyok) visszaállítását nem akarja, és a Széna tériek jó része dolgozó munkás ember, a háború előtti rendszert nem kívánja forradalommal visszaállítani, mert ez az eddig elért szocialista vívmányok megdöntéséhez vezetne”. Az MDP megítélésére vonatkozó felvetésre így reagált: „Erről nem tudok véleményt formálni, ez a magyar dolgozó nép ügye, én pedig a kommunista Jugoszláviának vagyok az állampolgára, ez magyar belügy”.

In: Eörsi László: A Széna tériek 1956. 1956-os Intézet – Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára. Budapest, 2004. 75.

A Széna téren és a Maros utcában is megjelenő pártok képviselőit Ekrem leplezetlen ellenszenvvel fogadta: „Annyira felidegesítettek, hogy őrséget szólítottam oda, és ezeknek a küldötteknek megmondtam, hogy akkor, amikor Budapest területén hős fiatalok, polgári és katonai egyének vére folyt, és erre fel jönnek most ők, hogy az eseményekből maguknak vezető funkciókat kovácsoljanak, és pecsenyéjüket sütögessék, és ezen jár az eszük, nemhogy segítenének a zűrzavarban a rendet helyreállítani, majd rámutattam a szobában tartózkodó fegyveresekre és a parancsnokokra, hogy ezek a szabadságharcosok nem azért vettek kezükbe fegyvert, hogy majd funkciókat és vezető állásokat szerezzenek maguknak, hanem, hogy lehetőség szerint megőrizzék a környék rendjét és a rend helyreálltával mindnyájan visszatérünk a termelőmunka padjaihoz. Ezután az őrséggel kivezettettem őket”.

In: Eörsi László: A Széna tériek 1956. 1956-os Intézet – Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára. Budapest, 2004. 90.

A Népszabadság hírei a kivégzése napján

(...) Megvédjük a párttag és párton kívüli funkcionáriusokat az ellenforradalmárok rágalmaitól! (...)

(...) szükség van a párt kipróbált, hű harcosaira (...)

Angol munkáspárti képviselők és a Pravda vitája a magyarországi eseményekről

(...) Öt hazatérővel egy határmenti őrsön „ostorral sem lehet átkergetni minket” (...)

(...) öt átfagyott, most melegedő ember mondja el őszinte, egyszerű és mégis megrázó emberi szavakkal, miért is indult el a magyar határ felé, hogyan könnyezett a fagyos éjszakában, amikor a magyar határőrök kemény „állj” parancsszavát hallotta. (...)

A párt a munkásosztály, a nép életfontosságú fegyvere