„Vathy Zsuzsa novellistának indult, mint általában mindenki. Nagyon erősen belejátszott szépirodalmi munkásságába az a szociológiai érzékenység és érdeklődés, ami őt mindig foglalkoztatta. Hajlandó volt például arra, hogy leült a Batthyány téren hajléktalanokkal beszélgetni, volt, amikor elhagyatott cigánygyerekekről írt. Ez a fajta érzékenység a szépirodalmi munkásságában is megnyilvánult, az emberi sorsok, az elesettek, a kívülrekedtek életét próbálta ábrázolni.
Tulajdonképpen szépirodalmi riportokban fejezte ki magát
ezekben a kérdésekben” – emlékezett Vathy Zsuzsára az InfoRádióban Szakonyi Károly.
A Kossuth-díjas író ilyen fajta történetekkel teli műnek nevezte az Angyalhíd című regényt, az első novelláskötetek közül a Lúdtalpbetét Adonisznak, a Ki látott réti sast?, az Itthon vagyok köteteket és Az ősi háztetőt, ami a pápai gyermekkort emlegette fel.
„Már az utolsó kötetek egyike az Életünk, halálunk, amelyben férjéről., Lázár Ervinről nagyon sokat írt, a betegség kialakulásáról, a keserves hónapokról. Sőt, Lázár Ervinnek volt egy posztumusz naplókönyve, amit halála után egy kicsit átnézve adott ki a család – ebből Vathy Zsuzsa átemelt részleteket, annyira szervesen összefügg ez a kötet Lázár Ervin utolsó idejével” - idézte fel Szakonyi Károly.
Emlékeztetett arra, hogy Vathy Zsuzsa sok mindennel foglalkozott életében, eredetileg vegyészmérnök volt, évekig a Százhalombattai Olajfinomítóban is dolgozott, majd újságíróként a többi között a Kortárs című szépirodalmi folyóiratban a próza rovatot vezette.
„Lázár Ervinnel nagyon érdekes házasságban éltek, két gyermekük született. Ervinnek ez a második házassága volt, Zsuzsával már mint írónővel ismerkedett meg.
Egészen külön utakon jártak: a Lázár Ervin-féle életmű merőben más, mint a Vathy Zsuzsa-féle.
Talán éppen ezért tudtak egymás mellett háborítatlanul íróskodni, mert nem volt zavaró a két írói felfogás. Az irodalmon kívüli életük nagyon harmonikus volt” - elevenítette fel az írónő barátja.
„Annyira szabad volt az írói világuk, hogy Zsuzsa például bérelt egy szobát, ahová eljárt írni, tehát az együttélés nem jelentette azt, hogy az irodalomban ők sülve-főve együtt voltak, nem voltak közös műveik. Végeredményben
a szellemi közösség volt a jellemző a házaspárra”
- fogalmazott Szakonyi Károly.