Új műsor indult reggelenként az InfoRádióban. A három-négyperces összeállításokban minden hétköznap egy-egy '56 után-miatt halálraítélt forradalmár alakját mutatjuk be. Összesen 56 portré készül a Nemzeti Emlékezet Bizottságával együttműködésben.
Iván Kovács László
| Iván Kovács László | raktáros (1930-1957) | Corvin-köz | 1957. 12. 30. |
Portré
„A kommunizmust, mint egypártrendszert egyszer és mindenkorra fel akartam számolni, mert ezzel én soha nem értek egyet (...) Szerettem a hazámat, úgy láttam, hogy a két társadalmi rend harcában mi leszünk az ütközőpont, és ezt csak úgy kerülhetjük el, ha Magyarország független lesz.” E két cél, azaz a többpártrendszer megvalósítása és az ország függetlenségének megteremtése vezethetett oda, hogy Iván Kovács László, a corvinisták későbbi parancsnoka az 1956-os forradalomban részt vegyen.
1930-ban, Debrecenben született; édesapja horthysta minősítése és a vele a háború végén, Nyugaton eltöltött egy év minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy a jogi egyetemre nem vették fel. A Közgazdasági Egyetem esti tagozatára járt egy évig, majd 1955-56-ban a József Attila Szabadegyetem hallgatója volt. Eközben bányászként és különböző adminisztratív munkákkal kereste kenyerét. „Mindenütt a labdarúgó tudásom miatt alkalmaztak” –vélekedett erről később.
1956. október 23-án csatlakozott a tüntetőkhöz: ott volt a Sztálin-szobor ledöntésénél, sőt, tagja volt egy küldöttségnek, amely bejutott a Magyar Rádió épületébe, hogy tiltakozzon a karhatalmisták tüntetők elleni brutális fellépése miatt. A Corvin közi felkelőkhöz csatlakozott másnap. A harcokban mutatott bátorsága és megfontolt személyisége odavezetett, hogy parancsnokuknak választották. Ebben a tisztségében vett részt fegyverszüneti és nemzetőrségi tárgyalásokon. Október 28-án Nagy Imrének foglalta össze követeléseiket: az ország függetlenségének biztosítása, a szovjet csapatok kivonása, nemzetőrség szervezése a fegyveres felkelők bevonásával. A kormányhoz és a katonai vezetéshez eltérő módon viszonyult, s emiatt elszigetelődött a Corvin közi parancsnokság többi tagjától. Márton András ezredessel szemben például szívesebben látta volna Maléter Pált a honvédelmi miniszteri poszton. Ez vezetett november 1-jei leváltásához és Pongrátz Gergely főparancsnoki kinevezéséhez. Iván Kovács első parancsnokhelyettese lett a Corvin közi felkelőknek és a Nemzetőrség Operatív Bizottságába is beválasztották. November 4-én felvette a harcot a szovjet csapatokkal, társai azonban árulónak kiáltották ki és miközben a Kilián laktanyába kísérték kihallgatásra, megszökött. 1957 februárjában röpcédulákban szólított fel ellenállásra, Maléter Pál kiszabadítására szövött terveket, és hozzáfogott egy illegális párt, a Turul megszervezéséhez. Programjában a forradalom idején is hangoztatott követelésekkel állt elő: szabad, többpárti választásokat sürgetett, független Magyarországot, a statárium beszüntetését, a bebörtönzött felkelők szabadlábra helyezését.
1957. március 12-én letartóztatták. Első fokon a Pest Megyei Bíróság Major Miklósné vezette tanácsa szervezkedés vezetésének vádjával ítélte halálra. Ügyében egy volt karhatalmista fogoly vallomása sem segített, aki hangsúlyozta, hogy Iván Kovács László a forradalom napjaiban is céljának tekintette minél több ember megmentését. Az ítéletet másodfokon a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Vida Ferenc elnökletével jogerőre emelte. 1957. december 30-án kivégezték.
Idézetek
Iván Kovács László a kommunista párthoz fűződő viszonyáról és arról, hogy miért csatlakozott a fegyveres felkeléshez 1956-ban: „Ha olvastam a Kommunista Párt történetét és Marx Tőkéjét, tetszett. Én is így szerettem volna valahogy – de a gyakorlatban mást láttam és hallottam –, és féltem a párttól... Később pedig azért fogtam fegyvert, mert nem akartam éhezni és éhezni látni másokat... Jogot akartam mindenkinek, mindenki számára – igazi egyenlőséget”.
Részlet Iván Kovács László tárgyalásán elhangzott vallomásából: „Október 25-én elmentem a Corvin közbe megnézni, hogy mi van ott. Ott nagyobb létszámú fegyveres csoportot találtam. Én is ott maradtam a fegyveresek között. (...) A parancsnokot kerestem, de nem találtam sem őt, sem a helyettesét. (...) Egy csoport megbízott azzal, hogy ideiglenesen legyek én a parancsnok. Én a parancsnokságot elvállaltam. (...) A Corvin közben az volt a jelszó, hogy aki magyar, az velünk van. Én is magyarnak tartottam magam...”
Egy volt ÁVH-s fogoly, Balogh István rendőr főhadnagy a bíróságnak 1957. szeptember 12-én benyújtott írásos nyilatkozatában többek között így írt Iván Kovács László 1956-os szerepvállalásáról: „(...) a velem szemben tanúsított magtartásából ítélve, munkásember gyerekéhez méltóan viselkedett. (...) A vérengzést igyekezett elkerülni, azon volt, hogy minél több embert megmentsen, sok esetben a törvényekre hivatkozott”.
A fellebbezési bíróság a következő érveléssel hagyta helyben az I. bíróság halálbüntetésről szóló döntését: „(...) ellenforradalmár mivoltában oly megrögzöttséget és elvetemültséget mutat, akinek megjavításában, megváltoztatásában a fellebbezési bíróság sem bízhatott. A fellebbezési bíróságnak tehát arra az elvi kérdésre kellett választ adni, hogy a legsúlyosabb büntetés kiszabása kizárt-e az ellenforradalmi szervezkedések, „mozgalmak” olyan elvetemült vezetőivel szemben, akik az államrend megrögzött ellenségei, de egyéni terrorcselekményt nem követtek el, illetve bizonyos fokig ellenezték a mások által elkövetett egyéni terrorcselekmények elkövetését is. A fellebbezési bíróság erre a kérdésre adott válaszában 1957. évi 34. tvr. preambulumára utal, ami a törvényerejű rendelet célját nem csupán a gyilkosok felelősségre vonásában határozta meg, hanem (...) az ellenforradalmi elemek végleges felszámolásában”.
Iván Kovács Józsefné Rábai Margit, Iván Kovács László édesanyja így emlékezett fiatalon elhunyt gyermekére: „Amikor kitört a forradalom, a férjem néhány nap múlva bement Pestre, és kereste a fiunkat. Meg is találta a Corvin közben, a felkelőcsoport parancsnoka volt. Hívta haza, de a fiam azt mondta, neki most ott a helye. (...) Nagyon szép, magas fiú volt, udvarias, halk szavú. Mindenkivel szépen beszélt, még a tárgyaláson azokkal az átkozottakkal is. (...) Az utolsó emlékem róla: láttam homályosan, viszik megbilincselve, és ő aggódva nézett vissza rám. Három nap múlva kivégezték”.
Horváth Zsuzsa, Iván Kovács László egykori szerelme és pertársa így emlékezett arra, hogy Iván Kovács minden racionális érvelés ellenére Magyarországon akart maradni a forradalom leverése után is: „Mit rimánkodtam Iván Kovácsnak, hogy menjen ki, mire vár, hát már szedik össze az embereket, ne tedd ki magad ennek, fiatalember vagy, 27 éves, a színe-java már kimenekült, akkor te mit akarsz. Szabályszerűen azt mondta, hogy ő nem menekül, mert ha a bajtársai meg tudtak ezért az elvért, célért halni, akkor ő nem hagyja el az országot, ő vállalja, ami őrá vár. Meg voltam ezen ütközve. Azt is mondta, hogy a parancsnok nem hagyja el a süllyedő hajót. Mondtam, hogy ne legyél már ennyire fellengzős, csak többet ért egy élő kisegér, mint egy döglött tigris vagy oroszlán. De nem lehetett őt meggyőzni (...)”.