Valamekkora akad. A régi magyar baloldal válságának részeként Gyurcsány Ferenc pártja az MSZP-hez, és a többi baloldali partneréhez képest lényegében folyamatosan erősödött az utolsó esztendőben. Mégis az az érzésem, hogy a Jobbik áttörésével készülődő új felállásban a régi baloldalnak igencsak bajos lesz kitörnie az idősebb korosztályok köréből. Eleve a fiatalok, ahogy előbb szó volt róla, már nem is figyelnek rá. A Jobbik húzását pedig csak tovább növelheti komolyan vett párttá való emelkedése. Számos bizonytalan szavazó szeret az erősnek látszó szervezet mellé állni, és a harmadik helyezett már kevésbé lehet vonzó számára. Gyurcsány Ferenc pártja tovább létezhet, akár szilárdan 5 százalék fölé is emelkedhet, de Orbán Viktor érdemi kihívójává már aligha növekedhet. Inkább csak arra lehet jó, hogy továbbra is vele ijesztgessék a jobboldali szavazókat. A régi baloldal eddig sem számított veszélyes ellenfélnek a hatalom számára. A Jobbik áttörése után ez miért is változna? Eddig Orbán Viktor könnyedén verte a régi baloldalt, pártjai és emberei ellen számtalan kézenfekvő fegyvere volt. Amikor például Bajnai Gordon fellépett, a Fidesz olykor igaztalanul durva negatív kampányával hamarjában felőrölte kihívását. Most is látszik, hogy a Fidesz szíve szerint továbbra is a baloldal ellen harcolna. Csakhogy a baloldal egyelőre inkább lefelé tart, a Jobbik pedig erősödik. Azok a fegyverek, amelyeket a baloldal ellen olyan hatékonyan alkalmaz a Fidesz, a Jobbik ellen jobbára hatástalanok.
És a maradék pártok? Szigetvári Viktor pártja?
Mindegyik az életben maradásért küszködik. Az egyik legnagyobb probléma, hogy senki sem mer elég bátor lenni. Egy kis párt, hogyha állandóan mindenkihez igazodik, aligha lesz valóban sikeres. Egy kis pártnak kockázatot kell vállalnia. E nélkül jó eséllyel elmúlásra számíthat. Egy ügyvezető kormányfőnek váltig egyensúlyoznia kell, ahogy Bajnai Gordon is tette, miniszterelnöksége idején, de egy kis párt nem tehet ilyet. Különben könnyen színtelen-szagtalanná válik. Egy kis pártnak valami markáns mondanivalóhoz szükséges ragaszkodnia, és azt mondani és mondani. Egyelőre Szigetvári Viktor pártjának nem akad ilyen mondanivalója.
De a baloldalon lát ilyen mondanivalót bármelyik párttól? Amelyik azt mondhatja, hogy ez valami? Lehet róla gondolni valamit.
Minden próbálkozás, akarás ellenére a régi baloldal jó ideje reménytelen esetnek látszik. A kádári gyökerű baloldal esélyei mégis jelentősen különböznek az ország egyes térségeiben. Budapesten, a régi szocialista iparvárosokban még valamelyest jobbak a régi baloldal reményei. Ha a tapolcai választókerületben nem lett volna ott Ajka városa, a baloldal akár sokkal rosszabbul is szerepelhetett volna.
Nagyon meglepő erővel törtek fel civil mozgalmak az ősszel. Netadó elleni tüntetés stb. stb. Kifutották magukat? Ennyi volt?
A jelenlegi helyzetben nagyon így tűnik. Azt lehet mondani talán tanulságként, hogy Magyarországon, amennyiben valami nagyon bántja az embereket, akkor meglehetős erővel megmozdulhatnak a polgárok. Egy egycélú megmozdulás valaminek az eltörlésére igen gyorsan létrejöhet. Ilyen volt, például, 1990 őszén a taxisblokád, ami a maga módján nagy fölfordulást keltett akkor a magyar politikában. Most pedig a netadó elleni tüntetés bizonyult jelentősnek. Hirtelenjében tengernyien megmozdultak, és a kormányt hamarjában meghátrálásra késztették. Tulajdonképpen ez volt az első pillanat, mikor Orbán Viktornak engednie kellett domináns hatalmi pozíciójából. Soha a Fidesz komoly dologban nem visszakozott még az elmúlt öt évben ilyen látványosan. Egy pillanatra úgy tűnt, a folytatódó megmozdulásokból idővel új politikai mozgalom épülhet fel. Valami olyan új szerveződés, ami a régi baloldali pártoktól távol tartja magát, mégis erős kihívást intéz a hatalom felé. Mostanra alig maradt az akkori felbuzdulásból valami. Alig maradt más, mint egy kevéssé célravezetőnek látszó, sok kérdéses népszavazási kezdeményezés. Ismételten kiderült: a magyar társadalom kivételes módon nem tudja magát alulról megszervezni, ami bizony régi hagyomány. Magyarországon a politikum századok óta felülről szerveződik. Egy egészen kis létszámú kisebbség megszerveződik, megragadja az államhatalmat, majd az államhatalmon keresztül uralja az egész, egyébként tehetetlen országot. Lényegében az első világháborús összeomlás óta ez a meglehetősen típusos történet. A magyarok egyszer-egyszer hirtelen felindulnak, és akkor neki indul valami, de aztán csönd és egy jól szervezett politikai kisebbség uralja az állam hatalmán keresztül az országot.
De miért biztos abban, hogy valamelyik erő baloldalról nem csatornázza be valamilyen módon ezeket a civil mozgalmakat, amelyekben valamennyi potenciál még mindig van.
Annál rosszabb ezeknek a civil mozgalmaknak. Az előző négy esztendőben ott volt a Milla nevű szerveződés, amit Bajnai Gordonék megpróbáltak becsatornázni a régi baloldalba. Tulajdonképpen be is csatornázták, képviselőik még valami szerény helyet is kaptak a nagy baloldali egységben, mégis ez úton az eredeti civil kezdeményezés teljeséggel fölmorzsolódott. Az új baloldal elveszett a régi kádári gyökerű baloldalban. Pedig indulásakor az új baloldal még a régi meghaladásának szándékával indult. De most is, a tüntetők kezdetben módszeresen távol tartották magukat a régi baloldal pártjaitól. Azoknak a vezetői meg sem jelenhettek megmozdulásokon. A tüntetések szervezői a hazai baloldal újraépítésének szándékával léptek fel. Ám mára alig maradt az egészből valami. Pedig, ha lassanként intézményesült volna az új baloldal, egyáltalán az emberek hajlandó lettek volna tartósabban megszerveződni, ahogy a nyugati társadalmak megszervezik magukat. Nemcsak egy-egy kivételes alkalommal, hanem állandóan és folyamatosan, akkor ez lényegbe vágó váltást hozhatott volna a magyar közéletben, a hatalom folyamatos ellenőrzésében. De hamarosan kiderült a nagyszabású megmozdulások egyszeri alkalomra szóltak. A magyarok váltig morognak, tiltakozó szavazatokat adnak le, elmennek külföldre dolgozni, ügyeskednek, visszahúzódnak a szakmájukban. Mindent kipróbálnak, csak azt nem, ami a nyugati típusú demokráciában hatásos és működőképes lehet, képtelenek magukat tartósan politikai közösséggé szervezni. Aminek következtében továbbra is jól szervezett kisebbségek uralhatják az országot.
Azt mondta a beszélgetésünk elején, hogy egy csúnya háború jön. A Fidesz mindent el fog követni a Jobbik letörésére. Orbán Viktor minden tehetségét be fogja vetni. De az eddigi módszerek nem működtek. Ezt is mondta. Mi jöhet még?
Lehet, hogy végül semmi újdonság nem következik: egyelőre Orbán Viktor lényegében nem is reagált érdemileg a Jobbik áttörésére. Azt mondta, véletlen baleset. A labda a kapufáról nem a kapuba ment, hanem mellé. Amennyiben a Fidesznek valóban nincsenek erős fegyverei a Jobbik ellenében, még az is lehet, hogy továbbra is a hallgatás a legjobb a Fidesznek. Olykor a Jobbiknak a csend az, ami a legártalmasabb, hogyha nem beszélnek róla. Hogyha a Fidesz kijelentené, hogy ő a Jobbikot és Vona Gábort tartja a kihívójának, akkor egyértelműen maga mellé emelné. A Fidesz totális dominanciára tör. Valahogy úgy, ahogy a régi magyar egységes pártok kormányoztak az első világháború előtt, majd után is. A többiek, az ellenzék ott van a parlamentben, de a főhatalom kérdésében nem számít.
Centrális erőtér.
Centrális erőtér. Ahogy a miniszterelnök kimondja, tart a Jobbik kihívásától, és ellene akar fellépni, már nincs is centrális erőtér, hanem kétpólusú rendszer van, olyasmi, mint volt öt évvel ezelőtt, csak más szereplővel.
De miért mondana ilyet? Kettő híján kétharmados parlamenti többséggel?
Nagyon könnyen lehet, hogy nem is teszi. Csakhogy ennek nem csekély kockázata. Végig tudja vinni vele a három évet, de hogyha beáll a közvélemény, hogy nekünk nem a Fidesz kell, hanem mások kellenek, nagyvárosban az MSZP, a baloldal, a többi helyen meg Vona Gábor és a pártja, akkor a már preferenciát váltott közvéleményt később bajos lehet újra megfordítani. Eddig a Fidesznek mindig volt naptára. Orbán Viktor mindig úgy szervezte kormányzati ciklusait, hogy a választások megnyerése után egy levezető szakasz következett, majd belekezdett a gazdasági és társadalompolitikai racionalitásnak megfelelő cselekvésbe. Vegyük például a nyugdíjemeléseket. 2011-ben a nyugdíjasoktól még inkább elvettek, mint adtak volna. Aztán ahogy közeledtünk a választásokhoz, mindig jött a tűzijáték. Nem egyszerűen választási baksist osztottak a népnek, mert az túlságosan átlátszó lett volna. Hanem az utolsó évben, még jóval a választások előtt, kezdődött tűzijátékszerűen rezsicsökkentéstől kezdve hatalmas nyugdíjemelésen át devizaadós-mentésig minden, ami szem-szájnak ingere. Ámha, a közvélemény már beállt, sok ilyen helyi társadalom van, mint a tapolcai, mármint, hogy nekünk a Jobbik kell, akkor mit használhat még olyan erős tűzijáték is? Már késő lehet a közvélemény fordulatához.
És értelmes intézkedéseknek, egészségügy átalakítása, ha jól sül el, a közlekedés átalakítása?
Részben a Tapolca-történet az egészségügy átalakításából származik. A Fidesz hajdanában ott még erős párt volt, Tapolcán ő adta a polgármestert is, ám az egészségügy átalakításának részeként a tapolcai kórházat visszaminősítették, és az ágyak jelentős részét leépítették. Éppen az ez elleni tiltakozásból nőtt ki jelentős részben a Jobbik mostani sikere. A győztes jelölt is ennek volt az egyik fő embere. Az átalakítások mindig erősen konfliktusos lépések. Nekem ezért inkább az a félelmem, hogy a Fidesz inkább lemond még az igazán szükséges intézkedésekről is. A támogatását vesztett kormánynak bőven lesz oka a választóktól való félelemre, és a magyar tapasztalat szerint azok a kormányok, amelyek tartottak a választóktól, nem léptek már jelentős dolgokat kormányzásuk idején.
És ha kiforrnak addigra a reformok, és a dolgok elkezdenek működni?
Reformok eddig nemigen jöttek. Volt ellenben mindenütt erőteljes centralizáció. A tartalmi gazdasági intézkedések célja pedig alapvetően az volt, hogy vegyük el a másét. Szorítsuk ki a külföldi tőkét a kereskedelemből és a bankszektorból, próbáljuk a baráti hazai cégek felé terelni a tulajdont és a különböző erőforrásokat.De ennek vannak nyertesei, azoknak a hangja miért nem elég erős?
Hát voltak nyertesei, főleg a Fidesz klientúrája. Ezek közül a legnagyobb most élesen minősíti a miniszterelnököt. Aktuálisan szélesebb körben idén már kevesebb a nyertes. A Fidesz hatalmas elszánással törekedett keresztény-nemzeti szellemben indoktrinálni a lakosságot. Ami a legelkötelezettebb törzsközönsége kivételével inkább ellenállást váltott ki az emberekből. Minden téren egészen kivételes mértékben hatott a kormányfő centralizációs akarata. A magyar történelem alkotmányos berendezkedéseiben ilyen fokú centralizáció még sosem volt. Ám ebből hatékonyság helyett inkább káosz és költségesebb állam következett. Az alárendelt szervek módszeresen menekülnek a döntéshozatal felelősségvállalásától, a kormányfő felé pedig alig maradt hatékony visszacsatolás. Itt van például a közoktatás végletekig központosított új rendszere. 160 ezer iskolában foglalkoztatott munkavállaló az alkalmazottja. Nehézkesen működő, zavaros rendszer, amelynek eredményei elégedetlenné tették az egyébként béremeléshez jutó tanárok sokaságát. Mivé tudná ez magát kiforrni?
Épp most kezdik visszatelepíteni a hatásköröket oda, ahonnan a feladatok látszanak. Belátták, hogy ez így nehezen megy.
Valóban néhol próbálja a kormány valamelyest enyhíteni központosításának eddigi szigorát. Ám szinte teljes korrekcióra volna szükség. Másutt viszont folyik a további centralizáció, a kapkodás. A kiszámíthatatlanság látszik leginkább állandósulni, és nem a sokakat megnyugtató konszolidáció. Valószínűbb, hogy a Fidesz újabb célcsoportokat keres majd magának, mint eddig az energetikai és a bankszektort, és azokból próbál majd forrást és legyőzendő ellenségeket teremteni. Nem hiszem, hogy rendszere lényegén a Fidesz már változtatni tudna. Ezért is a legvalószínűbb, hogy hallgatni fog a Jobbikról továbbra is. Orbán Viktor egy erőteljes vízió alapján építette fel rendszerét. Ennek alappillérein, a gazdasági szabadságharc vágyán, a tulajdonváltás igényén, az irányított kapitalizmus, a keleti nyitás eszméjén már aligha tud érdemileg változtatni. Viszont eddigi lépéseinek hatása sokszor ezentúl kezd majd a kormány terhévé válni. Ott van az energiaszektor vagy a bankszektor. Számos bank, illetőleg energetikaszektorbeli vállalat állami tulajdonba került. Eddig az innét kivont forrást részben a nép között szétosztották. De az állami tulajdonná vált cégek terheit a jövőben már a költségvetésnek kell állnia. Az eddig sikerek terhei részben csak mostantól jönnek majd. Az irányított kapitalizmus rendszerszerű és nem egyéni vétkeken alapuló korrupciós következményei is a hatalom megítélését ronthatják majd.
El tudja képzelni, hogy a Fidesz nem megtörni, hanem valahogy pacifikálni akarná a Jobbikot, valami együttműködést kialakítva vele?
A Fidesznek bőséges tapasztalata van a jobboldali pártok sikeres pacifikálásában. A különböző rivális jobboldali pártok szövetségessé, majd önállótlan alkutyává való tételében egészen lenyűgöző eredményeket ért el Orbán Viktor. Itt volt például a hajdani Kisgazdapárt, amely olykor nagyon fontos, bizonyos értelemben a magyar politika irányát eldöntő erő volt 1989-ben és '90-ben is, majd '98-ban is, aztán megsemmisült a Fidesz ölelő karjai között. A MIÉP sorsa is lényegében hasonlóan alakult, de az MDF is jobbára feloldódott a Fideszben, és a KDNP szinte az első pillanattól kezdve ennek az ölelésnek lett a győztese vagy áldozata, a választott nézőponttól függően.
Miniszterelnök-helyettest ad.
Igen, bizonyos értelemben egzisztenciálisan siker a KDNP politikusainak sorsa, ám az önálló létezést, politikát illetően szinte megsemmisülés.
Vasárnapi boltbezárás, abszolút saját politika. Évtizedek óta akarják, és lám, megvan.
És ez milyen siker az egész magyar jobboldalnak. Mégsem hiszem, hogy bármi a kormányfő akarata ellenére történt volna. Így aztán aligha akad választó, aki önálló pártként érzékelné a kereszténydemokratákat.
De mindig azt mondják, hogy mi pártszövetség vagyunk, így szoktunk indulni, az emberek ezt tudják, ezért szavaznak ránk.
Úgy hiszem, nem érdemes túlságosan sokat a KDNP-ről szólni. Az viszont egészen bizonyos, hogy a jobboldalon sokak fejében megfordulhat a Jobbik megszelídítésének reménye. Ám úgy vélem, hogy a Jobbik egészen más képlet, mint a többi jobboldali párt volt hajdanában. Először is, sokkal nagyobb ezeknél. A Kisgazdapárt legjobb eredménye 14 százalék volt. A Jobbik már indulásként is magasabbról indult, most pedig már a magára a főhatalomra tör. A második és ennél fontosabb, a Jobbik nem egy régi történelmi párt, amelyet főleg karriert kereső emberek mozgatnak, hanem a magyar társadalom válságának erőteljes terméke, amely sok százezernyi magyar indulatának kifejezője, saját mitológiával és erőteljes küldetéstudattal, amely valóban magát a főhatalmat akarja.
Mikor? 2018-ban? A következő választáson?
Ahogy lehet, minél hamarabb, de végső soron 2018-ban. Aligha hihető, hogy a Jobbik Orbán Viktor alárendelt partnereként kívánna kormányra jutni. Ellenkezőleg, egyre inkább a korrupt Fidesz leváltásának vágya mozgathatja küldetését. Torgyán József folyvást nagyokat szólt, de még magát sem vette mindig komolyan. A Jobbikot viszont hatalmas energiák mozgatják. A Jobbik vérbeli radikális párt, akinek állandóan nyomulnia kell. A fő állítása, nem valami részpolitikai üzenet, mint ami a kisgazdáké volt, hanem az egész nemzet megváltása. Ez adta most a 35 százalékot neki tapolcai választókerületben. Magát árulná el, ha egyszerre alkudozni kezdene az újabb rendszerváltásról a miniszterelnökkel. Létezésben ott munkál az előrehaladás folytonos kényszere, olyan, mint a cápa, amely amennyiben nem halad előre, elsüllyed. Neki mennie kell előre. Tehát nem hiszem, hogy kisgazda, MDF vagy KDNP módra, egyszerűen domesztikálni, háziasítani lehetne a Jobbikot. Amennyiben a Jobbik ténylegesen beékelődik nagy erővel a magyar pártok közé, egyszerűen nincs jó megoldás. Lényegében minden változat a Jobbikot erősítheti. Ha a többiek kizárják a hatalomból, és széles nagykoalíció születik ellene a Fidesz és a régi baloldal között, az maga a halál lehet a Fidesz számára. A legújabb kori magyar jobboldali legitimáció nem kis részben már 1919-től a "kommunisták" elleni harcról szól. Ha pedig a Fidesz mégis a Jobbikot választaná kormányzati partnereként, akkor a nemzeti radikálisok minden úton-módon arra törekednének, hogy végül fölébe keveredjenek a Fidesznek. Félő, egy újabb stációjához értünk el a magyar közélet betegségeinek. Az első stáció a taxisblokáddal már 1990 őszén elkezdődött, amikor hamarjában megindult a két közéleti blokk engesztelhetetlen szembenállása. Tulajdonképpen mindkét közéleti tömb a maga módján demokrata volt, ha nem is száz százalékig tökéletesen. Mégis gyorsan mindent megelőző kívánatossággá emelkedett a másik oldal bármi áron való legyőzésének vágya. Ekkortól mindkét oldal egyre gyakrabban már nem az ország javát kereste, hanem a másik végleges legyőzésének eszközeit. A kormányok mind rosszabb problémamegoldó képességgel intézték a haza dolgait. Ami közrejátszott abban, hogy mi magyarok végül ennyire lemaradtunk a térségben.
2010-re a baloldalt megverték. Megszűnt a hideg polgárháború.
A Fidesz víziójának egyik legfőbb állítása elejétől fogva az volt, hogy tartós kormányzásával véget lehet vetni a hideg polgárháború roppant kártételének. A centrális helyzetbe lépett Fidesz valami olyan határolt parlamentarizmussal és leválthatatlan kormányzó párttal gyakorolja a közhatalmat, mint ahogy a két világháború között történt. Ahol mindent a vezető párt, és főleg a kormányfő mozgat. Aki kifejezi a magyar társadalom összes vágyát, reményét és érdekét. Szegényt és gazdagot, minden jóravaló magyart egyformán képvisel. Tartós uralomgyakorlása érdekében úgy alakítja a közjogi szabályokat, hogy nem lehet leváltani. Aminek az alkotmányos megjelenítése azonban elhozta a magyar demokrácia válságának a második stációját. Most viszont úgy tűnik, legalábbis megkérdőjeleződött a Fidesz rendszere, meglehet, ezzel közelít a harmadik stáció. Ami a weimari Németországéhoz hasonlítható: nagy erővel beköszönt a nemzeti radikalizmus, amely lényegileg rendszertagadó, az egész szövetségi rendszert, a piacgazdaság alapelveit, az alapjogi rendszert, szinte mindent tagad, és nem igazán koalícióképes semmilyen más párt felé. Ugyanakkor meglehetősen sokan támogatják. Nem tudható, hogy az egésznek végül mi lehet a vége. A főhatalom megszerzésétől a Jobbik még távol áll. Ám, hogy a beékelődése felé tartunk, az máris lehetségesnek látszik.
Nem elég elmagyarázni, hogyha kilépünk a szövetségi rendszereinkből, akkor halottak vagyunk? Még hídra sem lesz pénzünk itt szemben?
Láthatóan nem, ugye a mostani eredmény ezt mutatja. De a Fidesz is rendszeresen mond olyanokat, hogy idegenek vagyunk szövetségi rendszerünkben. Bekapcsolja az ember a közszolgálati televíziót, hall olyat, hogy nagyon sokba kerül nekünk az EU. Holott a közvetlen transzferekből 4-5 milliárd euró érkezik egy esztendőben különböző utakon-módokon az Unióból hozzánk. De szerintem nem egyszerűen erről van szó. A Jobbik lényegében azt az egész világrendet tagadja, aminek a részesei vagyunk. Tehát a kapitalizmusnak az alapjait tagadja, a jogállamiság alapjait tagadja, és kelet felé próbál nyitni. A Jobbik állandóan nem néz, és egyáltalán, a magyar gondolkodás nem néz azzal szembe, hogy ezek az új, fölzárkózó országok, ezek az illiberális országok, mondjuk Kína, azok nem a Nyugattól távolodva érték el a sikereiket, hanem a maguk hatvanas éveihez képest éppen hogy a Nyugathoz közeledve.
De mit érdekel bennünket, már bocsánat, az átlagembert Kína meg a keleti társadalmak, amikor mi itt lakunk, nem is nagyon megyünk, ha meg megyünk, akkor mindig Nyugatra vágyunk, sosem keletre.
Hát azt képzelem, hogy Szent István óta a magyar történelemnek a pozitív vonulata mindig Nyugatra vágyott.
De mi is. Hát oda megyünk utazni.
Az átlag magyar is, és munkát vállalni is odamegy, mégis elhangzik olyasmi, nem akárkinek a szájából, hogy igazán jól keleten érzi magát, mert idegennek érzi Brüsszelben magát. Ez a klasszikus egyedül vagyunk tétel a két világháború közötti uralkodó állítás volt.
Jó, de erre az emberek azt mondják, hogy biztos politizál, mert sok pénzük vagy olajuk van, és ilyen furfangos, magyaros csavarral ezt megszerzi, de ha megyünk, akkor mi azért inkább Berlinbe meg New Yorkba akarunk menni.
De ezek gyermeteg vágyak. Tehát azt hiszem, az történt, ami Mohács óta a magyar történelemben rendszeresen, hogy csalódtunk a Nyugatban. Tehát azt hittük, hogy pusztán a Nyugathoz csatlakozással nagyon gyorsan föl fogunk vagy viszonylag gyorsan föl fogunk zárkózni, ám ez nem sikerült. Aztán ahogy a magyar történelemben sokszor előfordult, ez az érzet először irigységgé, féltékenységgé vált, és végül haraggá. Nem is kelletek nekünk. Van nekünk más. Ott vannak a mi keleti rokonaink, meg minden csoda, ez mélyen benne van a Jobbikban. A Jobbiknak az egyik alaptétele az orosz, török, német kapcsolat közötti egyensúlyozás. Most nemrég egyik megszólalásában mondta Vona Gábor. Már pedig ilyen német kapcsolat nem lehetséges. A két világháború között Németország tényleg külön úton próbált járni, de most az Unió vezető hatalma Németország. Németország számunkra az Európai Unió. Ha van ortodox, klasszikus kapitalista- és demokráciapolitikát folytató kormány, az Angela Merkelnek a kormánya. Az egész nyugati világban az egyik legtankönyvszerűbben érvényesíti a közgazdasági és demokráciaelméleti tételeket. Ebben a hármasságban a Jobbik nem fog lavírozni. A Jobbik egyetlenegy dolgot érhet el, hogy tényleg kelet felé fordulunk. Végül előállhat az a helyzet, hogy a Nyugat sokall be, és ez egy színtiszta Jobbik-kormánnyal nagyon könnyen előfordulhat. Tehát nem az van, hogy mi fenyegetőzünk, odamondogatunk jó magyarosan, hogy amennyiben nem tesztek úgy, ahogy mi szeretnénk, akkor mi majd ki fogunk lépni, hanem a Nyugat kezd olyan lépéseket tenni, ami nemcsak szavakban, hanem ténylegesen is szankcionálja Magyarországot.
De az milyen? Leszerelik az Audit meg a Mercedest? Vagy milyen?
Azt talán nem feltétlenül, azaz csak akkor, hogyha veszteségessé válik, de az uniós transzferek egy részét vagy egészét föl lehet függeszteni, a NATO-tagságot föl lehet függeszteni. Egészen egyszerűen problémává válnánk. Amíg a Fidesz szervesen be van épülve a nyugati pártszerkezetbe, szövetségi rendszerbe, Orbán Viktor az alelnöke a néppártnak, Európa legnagyobb pártcsaládjának, Vona Gábornak még az ottani radikális jobboldalal kapcsolatai se nagyon vannak. Abban a radikális frakciószerűségben, ami van az Európai Parlamentben, sem tag. Meglehetősen könnyű volna Magyarországgal példát statuálni egy Jobbik kormány esetében. Nagyon hangsúlyoznám, hogy olyasmiről beszélünk, ami még nincs, de az is tény, hogy a Jobbik szavazók nem biztos, hogy ezt átgondolták. Tehát bennük a harag, a frusztráció, a fennálló politikai szerkezettel szembeni ellenérzés, az újabb politikai rendszerváltás követelése él. Ezt is mondta Vona Gábor, most lesz majd, jön az újabb fülkeforradalom. Az a hit, hogy politikai eszközökkel jobbá lehet tenni lényegesen az életünket munkál. Ám az összes többi tényezőbe nem gondolnak bele. Inkább a haragjukat kiáltják szerte a világba. Nem gondolnak abba bele, hogy alapvetően Magyarország azért olyan sikertelen, mert nem versenyképes. Azt hiszem, Magyarország nagyjából azon a szinten él, ami jár neki. Nem elég versenyképes a magyar vállalkozó, nem elég versenyképes a magyar munka, nem elég exportképes. És a keleti piacokon sem az. A keleti nyitás ellenére a többi térségbeli ország jobb eredményeket ért el a keleti kereskedelemben, mint mi. Megnézegettem ezeket a statisztikákat, csehek, lengyelek, szlovákok, mind-mind, ahol nem hirdettek ilyen típusú keleti nyitást, sokkal jobb eredményt értek el az Európán kívüli kereskedelemben, mint mi. Magyarországon alapvetően versenyképességi probléma van. Azt kéne elérni, hogy a magyar társadalom hogyan teljesítsen többet, és akkor több elosztható jószág is volna, és ez, hogy ki kit hogyan győz le, a politikai háborúság, plusz az, hogy vegyük el a másét, ez inkább rombolja a versenyképességünket.
Hanganyag: Exterde Tibor