Ez egy állandóan visszatérő kérdés, hogy voltak-e közvetlen előzményei, mert közvetlen előzményei is voltak, de ha én csak erre válaszolok, akkor a forradalom és szabadságharc egyik legfontosabb kérdéséről nem beszélek. Hogy magam például a kutatásaim alapján mikortól számítom 1956. október 23-at.
Ön mikortól számítja?
Én bizony 1945-től, de legkésőbb 1947-től. Itt egy nagyon érdekes párhuzamot lehet felvázolni. 1945 mindenképpen cezúra a magyar történelemben. 45-ben azt gondolták az emberek, azt gondolta a magyar társadalom zöme, hogy egy új lehetőség elé néz, egy új társadalmat, egy emberszabásúbb társadalmat tud felépíteni. Ahol csalódtak az emberek és ábrándultak ki az egyre inkább előretörő kommunista vezetésből, úgy növekedett az a bázis, az a tábor, amelyik másként szeretett volna élni, mint ahogy azt neki diktálták. Most nyílt módja és lehetősége, hogy kifejezze az elképzeléseit, 47 után nemigen volt ilyesmi, amikor megtörtént a hatalomátvétel egészen 1953-ig. Sztálin halála egy döntő fordulat, de előtte még egy dolgot hozzá kell tennem. Ha mai terminológiával élek, bár ez nem biztos, hogy jó, a jobboldal eleve nem tudta elfogadni az egyre inkább bal felé irányuló politikát és annak a diktatórikus megnyilvánulásait, viszont a Rajk-per után és a Rajk felakasztása után a baloldaliak és a kommunisták is rájöttek, hogy nem ők az események irányítói néhány ember kivételével, hanem ők is olyan fogaskerekek, akiket bármikor ki lehet cserélni. Tehát ez a kiábrándulás őket is egy más oldalra vezette, szerettek volna egy más Magyarországot, ahol övék a hatalom, de őket nem fenyegeti a diktatúra. Érdekes módon két politikai pólus találkozik egymással 1953-ban a rendszerváltani kívánó jobboldal, jobbközép és a rendszert váltani nem kívánó, de a rendszert megreformálni kívánó balközép, baloldal, tehát én úgy is mondanám, hogy a létében is fenyegetett baloldal. Együtt csináltak ők a Rajk-perig mindent, de utána már nem. A legközvetlenebb előzmények 1956 nyarához nyúlnak vissza, amikor a szovjetek is rájöttek arra, hogy a hatalmat tovább gyakorolni ilyen eszköztárral nem lehet. Rákosit leváltották, a maguk szempontjából csináltak egy rossz cserét, és ugyanaz a baloldal maradt más szereplőkkel a hatalmon, akik idáig is a hatalmat gyakorolták. Ebbe már az előbb említett jobb- és baloldali egység együttesen nem tudott belenyugodni. A tömeg azt skandálta a Parlament előtt, majd pedig város- és országszerte, hogy "Nagy Imrét a kormányba, Rákosit a Dunába!" Tudjuk, hogy Rákosi ekkor már magas vérnyomással a Szovjetunióban üdült. Tehát a népet különösebben nem érdekelte, hogy Gerő vagy Rákosi, hanem Rákosiban csúcsosodott minden, amit gyűlölt, amit utált, és minden, ami Rákosival összefüggött, és azt a társaságot, amely Rákosival együtt politizált, akarta elzavarni a hatalomból. Nem arról volt szó, hogy előkészítettek egy forradalmat, hogy meg akartak dönteni egy hatalmat, hanem változtatni akartak, és amikor ezt a változásigényt 56. júniusától veszély fenyegette, akkor az elkeseredés robbant ki az emberekből.
Akkor az állapítható meg, hogy kevésbé volt ideológiailag előkészítve ez az eseménysor? A legfontosabb a változtatás igénye, ami megjelent?
Igen. A Nagy Imre neve fémjelezte baloldali ellenzéket akkor revizionista kommunistáknak nevezték itt Magyarországon, s egy szovjet fennhatósági Magyarországon egy polgári politikusnak esélye, lehetősége sem volt arra, hogy kormányt alakítson. Tehát ha itt változás van, akkor az csak a baloldalon belül lehet változás. A másik az emberi tényező. Az ún. polgári politikusoknak a java része internálótáborból vagy börtönből szabadult, vagy izolált állapotban volt. Itt azért egészségi problémák is közrejátszottak, és egy lelki felfrissülés is, tehát ők egészségileg és mentálisan sem voltak arra akkor felkészülve, hogy az eseményeknekaz élvonalába kerüljenek. De politikailag csak a baloldalon belül lehetett valami mozgás, másról nem lehetett szó.