Ebben az időszakban még igen reménykedtünk, elég komolyan, mindenki bízott abban, hogy az amerikai csapatok majd bejönnek és akkor felszabadítják az országot és kizavarják az oroszokat. És a magyar társadalom sem akart akkor belenyugodni abba, hogy a forradalom tényleg elbukott, tehát minden alkalmat kihasználtak arra, hogy kinyilvánítsák, hogy nem értenek egyet a restaurációval. Ennek az egyik legeklatánsabb példája volt november 23-án, az egyhónapos évfordulón az, hogy kettőkor volt egy gyászbeszéd a rádióban, és ezt követően kettőtől háromig ún. néma tüntetés vagy néma sztrájk van, s az emberek tudták, hogy kettő és három között nem szabad kimenni az utcára, mert aki kettőtől háromig az utcán van, az Kádárra szavaz. Én láttam, az utcán egy lélek nem volt.
Nagyon megkapó az a leírás, amit gyerekként arról a napról ír. Leír egy hatalmas hócsatát, ami a ház udvarán zajlik, és a végén csak odabiggyeszti néhány sorban, hogy azért volt ott ez a hócsata, mert aki kint az utcán van, az Kádárra szavaz. Gyerekként pontosan tudták, miről szól az egész játszma azon a napon.
Igen, és mi is átéreztük az egészet, hogy mi nem lehetünk kint az utcán. De ez egy döbbenetes élmény volt. Akkor persze nem volt olyan hatalmas nagy forgalom Budapesten, mint manapság, de azért jártak autók, villamosok, teherautók, és azért voltak emberek is az utcán. De ekkor kongott az utca, mintha kihaltak volna. Egy halott város.
Az szintén olvasható a könyvben, hogy az ellenállásnak különböző formái alakultak ki. A felnőttektől hallotta, hogy az üzemekben vagy a gyárakban hogyan tartottak be az akkori rendszernek, vagy az iskolában mit csináltak. Ennek egész változatos formái alakultak ki.
A munkahelyeken sztrájkoltak. Nem nagyon engedték meg, vagy próbálták rávenni az embereket, hogy ne sztrájkoljanak, mert akkor infláció lesz és sosem indul el az élet, de az emberek bizony sztrájkoltak. A naplóban is írom, hogy Bicskei bácsi mesélte, bementek az üzembe, és ott karbantartást végeztek viccesen. És hát mi ez a karbantartás? Hát karba tett kézzel ültünk, az volt akkor a karbantartás. A gyerekek ugyanúgy megpróbáltak ellenszegülni az új rendszernek, a Kádáréknak. A tankönyveket elégették, a Kálvária téren egy csomóba dobálták a tankönyveket, ott égették, és azt skandálták mellette, hogy "Míg az orosz itt lapul, magyar gyerek nem tanul!" Tehát nem csak a felnőttek, a gyerekek is megpróbáltak valahogy ellenállni a restaurációnak.
Szintén a könyvben ír január 23-ról, amikor már ismét felújították a tanítást, de a gyerekek és a tanárok is szinte teljesen egységesen emlékeztek, gyertyákat gyújtottak a tantermekben.
Az egy nagyon nehéz időszak volt már, tehát egyre jobban jött vissza minden régi dolog. Tehát amikor orosz helyett már lehetett németet tanulni egy időben, ezt megfordították, s ismét kötelező lett az orosztanítás. A tanároknál sem volt mindenki egységes, például az orosztanárunk, aki igazgatóhelyettes volt mellesleg, Zavagyák tanár úr egyértelműen Kádár-párti volt. Ám a Jancsi barátomék osztályfőnöke, a Molnár tanár úr forradalompárti volt, és éppen az osztályában történt az, amit én a Jancsi naplójából vettem át teljesen szó szerint, mert én nem voltam ott azon az órán, amit tehát január 23-án az órán csináltak, hogy gyertyákkal díszítették a táblát, arra tettek fel kisebb-nagyobb gyertyákat, a táblára felírták, hogy dicsőség az 1956-os forradalom mártírjainak és csendben várták a tanárt, hatalmas tisztelettel, tehát így próbáltak adózni a forradalomnak és kinyilvánítani azt, hogy ők a forradalom mellett éreznek.
Ezekben a napokban, hetekben elég nagy tételben gyártottak Kossuth-címeres jelvényeket. Itt-ott beleírja a naplóba, hogy ma 1500-at gyártottunk, aztán 2000-et, tehát mi volt ez pontosan, mit csináltak?
Igen, ez egy érdekes dolog volt. Egészen véletlenül kerültem ebbe bele, mert a nagybátyám fia volt az, aki forrasztotta ezekre a kinyomott címerekre a kitűzőt, tehát amire ki lehetett tűzni. Ezt megelőzően egy rácsos lapra fejjel lefele rá kellett fordítani a címereket, ezek rézlemezből kinyomott Kossuth-címerek voltak, és arra rá kellett tenni egy icipici kis cindarabot. Béla pedig fogta ezeket a meghajlított tűket, és azokat rátéve forrasztotta rá a címerekre a tűket. S segítettem ebben. Akkor még a hivatalos magyar címer volt a Kossuth-címer, s árultuk. A naplóból ismert, hogy egy film is készül majd, s a készítőket nagyon megragadta ez, és ezt valahogy úgy fogták fel, hogy ez milyen hazafias cselekedet volt, pedig ez nekem egyszerűen csak pénzkeresés volt. Tehát nem tudom, mennyit kaptam, de azért kerestem vele elég szépen.
Azokban a napokban mennyire merült föl önben gyerekként, hogy amit a naplóban ír, az végül is bajt okozhat másoknak, hiszen elég részletesen írta le, akár a forradalom napjaiban is, hogy ki mit mondott a házban, kinek milyen véleménye volt.
Kezdetben nem jutott eszembe, később már igen, mert elég sokan kezdték mondani, hogy nem szabadna csinálni, baj lehet belőle, és akkor már kicsit tartottam tőle, de hát befejezni semmiféleképpen nem akartam, megsemmisíteni meg pláne nem. Csak akkor már egy kicsit jobban féltem talán, hogy hátha ebből baj lehet, de azért én továbbra is csináltam úgy, ahogy elképzeltem, és írtam tovább.
Leír egy esetet, amikor az oroszok gyakorlatoztak egy futballpályán és az egyik orosz odahívta magához önt és részletesen kikérdezte, miközben a napló ott lapult a táskájában.
Igen, igen, ez egy nagyon érdekes dolog volt, akkor is tényleg egy kicsit féltem, mert éppen mentem át egy barátomhoz, és a napló ott volt a hónom alatt. Hát jó, hogy az a szegény manusz nem tudta volna úgysem elolvasni, de akkor odahívott magához, és nem értettem, hogy miért kell nekem odamennem hozzá, és akkor egy tört magyar oroszsággal odahívott, megkérdezte, hogy hány éves vagyok, s én két évet letagadtam, mert akkor azért már jártak olyan hírek, hogy az oroszok deportálnak és elvisznek gyerekeket meg összegyűjtenek, tehát ott akkor egy kicsit tartottam attól, hogy nehogy bajom legyen. Olyannyira, hogy emlékszem, akkor megkérdeztem az egyik szomszédot, hogy odamenjek-e vagy menjek-e tovább az úton, nem lesz-e ebből bajom, de nem lett belőle.